A szobor megszólal

Hogy ne egy negatív könyvélménnyel zárjam ezt az utóbbi hetekben igazán napsütéses hónapot, úgy gondoltam írok pár sort az Abigélről, amit valójában még a hideg és szürke februárban olvastam, mikor a zord időjárás és a hétköznapok elől menekülve egy kabátkönyvre vágytam, és ennél jobbat keresve sem találhattam volna erre a célra. Szóval, ezt az élményt a jégcsapokkal tűzdelt, zimankós, jeges-havas napok óta magamban őrzöm. Nehéz számomra erről a könyvről írni...ha jól emlékszem, múltkor Diamant érezte ugyanezt az Üvöltő szelek kapcsán, és most valahogy nekem is elakad a szavam most a bejegyzés írása közben. Már egy hónapja hever itt Abigél címmel egy piszkozat, olykor megnyitottam, írtam bele pár mondatot, de aztán kitöröltem másnap. Az az igazság, hogy a könyv olvasása alatt most nem gondolatok, hanem érzések, emlékek kavarogtak bennem, amiket nehéz szavakba önteni, mert úgy érzem, képtelen vagyok kifejezni azt, amit kifejezni szeretnék. Minden olyan sablonosnak, semmitmondónak tűnik. És most ott suttog a fejemben Horn Mici, hogy "Ne szólj (...) nem kell mindig mindent megfogalmazni"... S persze teljesen igazat adok neki, de közben meg érzem azt az igazságtalanságot, hogy pont erről a könyvről ne írjak semmit? Egy sort se? Pont erről, ami ennyire rám talált?

Tulajdonképpen nem is értem hogy is maradhatott ki eddig Abigél az olvasmányaimból. Meg úgy egyáltalán Szabó Magda könyvei - igen, tiszta szégyen és gyalázat, tudom.. De ami késik, nem múlik, ugyebár. Igazából szinte rögtön kedvenc könyvemmé avattam, már a huszadik oldal környékén érlelődött bennem, és ahogy haladtam az oldalakkal, egyre biztosabbá vált a dolog. Bár az elszalasztott időt továbbra is sajnálom, hiszen belegondoltam, hogy tíz évvel ezelőtt mennyivel többet (és mást) jelentett volna ez a könyv. Eszembe jutottak a beilleszkedési nehézségeim, a gimnázium szigora, ami már közel sem volt annyira szigorú, annyira ellenőrzött, annyira fegyelmezett, mint szüleim idejében, de mégis sokszor éreztem azt, amit Gina, hogy egyszerűen megfojt már maga a légkör is. Talán, pont az Abigéllel jött el számomra az a pont, hogy ezekre az éveimre inkább kedves nosztalgiával gondoljak, mintsem utálkozva.

A történetről röviden csak annyit írnék, hogy a regény főhőse, a tizenöt éves Gina egy nap kénytelen elhagyni kényelmes, bálokkal és fényekkel teli pesti életét, mert édesapja minden magyarázat nélkül a "világ végén" levő Matula intézetbe viteti. Gina nehezen viseli az iskola puritánságát és szigorú szabályait, amelyek a diákok szinte minden percét korlátozzák. Képtelen beilleszkedni, társait eltaszítja magától, ahogyan az intézet szokásait, babonáit is... köztük Abigél legendáját is. Gina végül szökésre szánja el magát, ám a hely, amit ő börtönnek gondol, valójában inkább menedéknek bizonyul...

Szabó Magda különben ekképp mesélt erről a regényről: " Az Abigél úgy készült annak idején, hogy voltaképpen nem is készült, csak elmeséltem azoknak, akik átélték, azért mert átélték, és azoknak akik nem élték át, mert nem élték át, milyen az, amikor az emberiség elveszti józan eszét, és ránk tör a kivédhetetlen háború. (...) Nem Zsuzsanna vagyok, nem Gina, még csak nem is Torma Gedeon. Máshol keressen az olvasó: az emberiségért való rettegésben, a tényben, hogy amikor az emberiség megőrül, mindenkinek legjobb mivoltát kell aktivizálnia, hogy túléljük a válságot. A világ védelme vagyok gondolataimban ebben a regényben, és a világ reménykedése is, hogy soha többé ne kelljen félnie senkinek semmitől, ha ártatlan."

Legtöbbször lélegzetvisszafojtva olvastam, miközben betakart a Matula fekete-fehér világa. Jó volt most egy olyan zárt világban bolyongani, amelyben előírások, kimondatlan vagy éppen nagyon is kimondott szabályok szinte ignorálják a szürke árnyalatait, ahol nincs talán, valami vagy jó vagy rossz. A Matula törvényei egyszerűek és világosak. Biztos pontot jelentenek a külvilág folyton változó, átláthatatlan, gyakran önmagukból kiforduló törvényeihez képest.

Szabó Magda pedig... egyszerűen csodálatos! Lenyűgöző, ahogy ír. Eleinte furcsának tűnt az írásmódja, a rengeteg végeláthatatlanul hosszú mondat, amik olykor egész oldalakon keresztül csordogáltak. Aztán... aztán azt vettem észre, hogy menthetetlenül belefeledkezem, szinte sodródom mondatai ritmusával. Körbefontak, melengettek, és rengetegszer csaltak könnyet a szemembe: hol örömkönnyeket, hol pedig édesbús nosztalgiázós, olykor égető, fájó könnyeket.

Kalandos, izgalmakkal és érzelmekkel teli lányregény ez, és ennél szerintem jóval több is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire, de ennyire magával ragad. Ha majd újraolvasom (mert biztos újra fogom), lehet hogy érdemben is képes leszek róla írni. De lehet, hogy még akkor sem... lehet, hogy ez már örökre bennem marad.

Szabó Magda: Abigél
Kiadó: Európa
Oldalszám: 387
Eredeti ár: 1900 Ft