Amerikába jöttem

Régóta tervben volt nálam Gaimantól az Amerikai istenek, igazából nem is tudom már, hogy miért: talán, mert anno tetszett a Csillagpor meg a Sosehol; talán, mert ezt a könyvét sokan dicsérték; de az is lehet, hogy azért, mert az ölni-kell-érte-annyira-kaphatatlan - kategóriába tartozik/tartozott (és mint tudjuk, a vágyakozás mértéke és az elérhetőség valószínűsége nálam szinte kivétel nélkül fordítottan arányos), de persze ki tudja, az is lehet, hogy ez mind egyszerre váltotta ki belőlem azt, hogy én ezt iszonyatosan el akartam olvasni.
S alig két évre rá: lőn.

"Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban."

Az Amerikai istenek cselekménye egy börtönben kezdődik, ahol Árnyék - egyébként igen beszédes névvel rendelkező - főhősünk éppen utolsó napjait tölti. Ám szabadulása előtt nem sokkal közlik vele a hírt, hogy a felesége életét vesztette egy autóbalesetben. Így Árnyék - a börtönigazgató engedélyével pár nappal hamarabb szabadulván - elindul, hogy részt vegyen a temetésen. A repülőútját egy meglehetősen furcsa alakkal kell megosztania, aki munkát ajánl a számára (miután természetesen, lefestette előtte Árnyék abszolút kilátástalan helyzetét a munkaerőpiacon) : hogy legyen a testőre. Árnyék végül beleegyezik. A fura alakkal - aki különben Szerda névre hallgat - való találkozás után Árnyék különös események közé csöppen: régi és új istenek háborúja közeleg, és Árnyéknak döntenie kell, hogy vajon melyik oldalra áll...

Igazából, nem tudom mit gondoljak pontosan a könyvről. Gaimanról viszont tudom, hogy nagyrészt szeretem. Mármint nem rajongva vagy ilyesmi, de az a két könyve, amit eddig olvastam, kellemes élményt okozott - hú, ez aztán micsoda hivatalos megnevezés... na, mindegy. Szóval, kíváncsisággal vegyes várakozással kezdtem bele az Amerikai istenekbe, és meg kell mondjam, az első száz oldal engem teljesen magába szippantott. Tudjátok, van az úgy, amikor elkezdtek olvasni egy könyvet, és szinte rögtön sikerül kizárni magatokból a külvilágot, annyira körbefon az atmoszférája. Na, velem pont ez volt. Hurrá, hurrá - ujjongtam magamban, és szinte rekord gyorsasággal haladtam a könyvben, hogy húú, na ennek mi lesz a vége, mert annyi potenciált láttam ebben a sztoriban, hogy hihetetlen. Aztán az iszonyatosan jó kezdés után egy mélyrepülés vette kezdetét: nem arra kanyarodott a történet, amerre én számítottam, és egyre kezdtem elveszíteni az érdeklődésem, voltak olyan részek, amiket szinte szabályosan untam. Na - gondoltam - már ebből se lesz semmi jó. És mikor már végképp biztos voltam a csalódásomban, előbukkantak megint olyan részek, amiket iszonyatosan élveztem, és ugyanazt kezdtem érezni, mint az elején. Ekkor pedig már abban voltam biztos, hogy a számomra unalmas részek csak rövid intermezzok voltak. És akkor megint jött a csalódás.... és igazából a kapcsolatom végig ilyen hullámzó maradt egészen az utolsó oldalig.

"- Ez a világ egyetlen országa - törte meg Szerda a csendet - , amely azon rágódik, mi is valójában.
- Micsoda?
- A többi tudja magáról, micsoda. Soha, senkinek nem kell megkeresnie Norvégia szívét. Vagy felkutatnia Mozambik lelkét. Ők tudják, kicsodák."

Egyet kell értsek Ronenával, aki Gaiman regényének túlírtságára hívta fel a figyelmet (többek között). Valóban sok felesleges kitérő volt (legalábbis én az általam unalmasnak tartott részeket annak titulálom), s ezeknél sokszor indokolatlanul sokat időzött. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is unhattam ezeket a részeket - szeretek ugyanis mindent megindokolni magamnak - , és arra jutottam, hogy azokból a részekből mintha hiányzott volna az a fajta lendület vagy (egészséges mértékű) misztikum, ami jó lett volna, ha a regény egészét jellemzi, nem csupán itt-ott. Bár hogy őszinte legyek, azért itt is akadtak olyan részek, amiket élveztem: például az a tipikus amerikai kisvárosi hangulat szerintem egészen jól átjött. Kár, hogy a regény egészéhez képest elég elhanyagolható hangsúlyt kapott. A másik dolog, ami csöppet zavart engem is - még akkor is, ha megindokolta a végefelé, hogy miért is van ez - , az Árnyék jelleme volt. Nehéz volt így olvasni ezt a könyvet egy olyan főszereplővel, aki tényleg csupán egy árnyék, egy dróton rángatott bábu, és ennél nem több. Az istenek meg egyszerűen annyira titokzatoskodtak folyton, hogy őket meg aztán pláne nem lehetett megismerni. Ők csak simán ott voltak, és titokzatosak voltak... és pont. Hogy őszinte legyek, néha vissza kellett lapoznom pár mellékszereplő istennél, hogy most akkor ez melyik is? Ő felbukkant már egyszer? És ez közel hatszáz oldalon keresztül elég gázos.

"Nem csak a boldog befejezés nem létezik, mint olyan (...) Hanem egyáltalán nem léteznek befejezések."

Mondjuk azért ez ne tévesszen meg senkit. Nem volt borzalmas könyv, és a közösen eltöltött jó pillanataink hatására a "szerintem-nem-rossz-könyv" -felé billen a mérlegem. Nemcsak a hangulata miatt, hanem felbukkantak benne egészen érdekes gondolatok, a sztori mögött, a vallásról, mint olyanról. Meg maga az elgondolás is jó szerintem - ebben teljesen pozitívan csalódtam - , én egy ideig abban a hitben voltam, hogy ez is egy olyan könyv, ahol csak egy bizonyos mitológia helyeződik át a modern korba, és erre tessék: igazi multikulturális egyveleg jött össze, mindenféle korból, mindenféle vallásból, felvillantva az egyes istenek mögött húzódó háttértörténeket is.
Hmm-hmm... de azért mégis kár érte.

Neil Gaiman: Amerikai istenek
Kiadó: Agave
Eredeti cím: American Gods
Fordította: Juhász Viktor
Oldalszám: 647
Eredeti ár: 3980 Ft