Keserű tapasztalatok, avagy: egy majdnem elsumákolt könyv

Igazából, én ezt már közel két hónapja elolvastam, és hogy őszinte legyek, el akartam sumákolni ezt a dolgot, mert... Nos, mert. Eleinte még éreztem egy pici bűntudatot, de aztán hamar elfelejtettem - ahogy azt is, hogy én ezt olvastam. Aztán a héten megint eszembe jutott, és felröppent a gondolat, hogy azért csak kéne írni róla valamit, ha már ez a blog az olvasmányaim gyűjtőhelye, ugye... na, mindegy nem kertelek tovább, most már hogy elkezdtem, belevágok a közepébe és leírom: nem tetszett. Nem. Egyáltalán. Nem utáltam vagy ilyesmi, szóval nem fogok fröcskölődni. Egyszerűen csak nem piszkálta fel a fantáziámat a legcsekélyebb mértékben sem. Lazán félre tudtam tenni akár napokra is, nem forgolódtam miatta álmatlanul éjszakánként. Semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Se a történet, se Mac - de még Barrons sem. Ez a csávó egyszerűen annyira nem a zsánerem, hogy elképesztő. Nevetnétek, ha megtudnátok, hogy kire asszociáltam folyton a ruházatát/külsejét leíró részeknél... Legalábbis én folyton nevettem, és így nehéz volt komolyan venni. Barrons-szel - és úgy egyáltalán a könyvvel - kapcsolatos érzéseimet azt hiszem, az alábbi kép szemlélteti leginkább:



Nem fogott meg sem a stílus, sem a rejtélyek, sem a világ, de még a karakterek sem. És itt most nem arról van szó, hogy ez a pink csaj mennyire volt szimpi vagy nem szimpi, mert számomra nem ettől függ, hogy érdekel-e valakinek a további sorsa. Hiányzott az a valami, amitől itt bárkit akár egy hangyányit is érdekes karakternek tartanék. (mármint ezt most csak szubjektíve mondom, mert elhiszem, hogy mást viszont megfogtak) A világról meg igazából csak annyi, hogy bár imádom az íreket meg a mitológiájukat, meg az országukat (egyszer el kell jutnom oda), de itt ebben a könyvben számomra nem jött át az a jellegzetes ír atmoszféra. Ha nem lett volna ott, hogy a helyszín Dublin, felőlem aztán New Yorkban, Kuala Lumpurban vagy Ottawaban is játszódhatott volna. Mindegy. Maradjunk annyiban, hogy nem történt meg a nagy egymásra találás.
Persze, ne értsetek félre, nem ettől a résztől vártam a megváltást, meg nem is marquezi mélységekben reménykedtem. Emlékszem, hogy sokan írtátok, hogy a második résztől lesz az igazi. De inkább meghagyom másoknak a rajongást, mert ha engem ennyire hidegen hagy a sztori - tényleg, még egy apró szikra sem gyúlt - , nem hiszem, hogy a következő rész után már átváltanék fanatikus-üzemmódba. Mindenféle érzelem leghalványabb szikrája nélkül végigolvasni egy sorozatot pedig felesleges időpocsékolás. Szerintem.

Mindegy, nem akarom továbbragozni. Mindenesetre ezután, ha legközelebb tündérekkel szeretnék találkozni Írország vidékein, megnézem A koboldok varázslatos legendáját. Az inkább én vagyok. Igen, tudom... kicsit nyálas, kicsit rózsaszín, de hát ez van. Vállalom.



Karen Marie Moning: Keserű ébredés
Eredeti cím: Darkfever
Fordította: Laskay Ildikó
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 302
Eredeti ár: 2980 Ft

Ápdét: de persze, attól, hogy nekem nem tetszett Barrons, nem jelenti, hogy ne lenne jó pasi. (álompasik terén szörnyű hozzá-nem-értéssel rendelkezem, ez köztudott. )Mi sem bizonyítja jobban Barrons alfahím mivoltát, mint az a tény, hogy bejutott ebbe az álompasis verseny döntőjébe is. (amit nem tudok linkelni, mert lusta vagyok megkeresni, és azt sem tudom hol van, de biztos forrásból tudom, hogy ez így van :-) ) Szóval, azért szavazzatok rá bátran :-)