Igazából, én ezt már közel két hónapja elolvastam, és hogy őszinte legyek, el akartam sumákolni ezt a dolgot, mert... Nos, mert. Eleinte még éreztem egy pici bűntudatot, de aztán hamar elfelejtettem - ahogy azt is, hogy én ezt olvastam. Aztán a héten megint eszembe jutott, és felröppent a gondolat, hogy azért csak kéne írni róla valamit, ha már ez a blog az olvasmányaim gyűjtőhelye, ugye... na, mindegy nem kertelek tovább, most már hogy elkezdtem, belevágok a közepébe és leírom: nem tetszett. Nem. Egyáltalán. Nem utáltam vagy ilyesmi, szóval nem fogok fröcskölődni. Egyszerűen csak nem piszkálta fel a fantáziámat a legcsekélyebb mértékben sem. Lazán félre tudtam tenni akár napokra is, nem forgolódtam miatta álmatlanul éjszakánként. Semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Se a történet, se Mac - de még Barrons sem. Ez a csávó egyszerűen annyira nem a zsánerem, hogy elképesztő. Nevetnétek, ha megtudnátok, hogy kire asszociáltam folyton a ruházatát/külsejét leíró részeknél... Legalábbis én folyton nevettem, és így nehéz volt komolyan venni. Barrons-szel - és úgy egyáltalán a könyvvel - kapcsolatos érzéseimet azt hiszem, az alábbi kép szemlélteti leginkább:



Nem fogott meg sem a stílus, sem a rejtélyek, sem a világ, de még a karakterek sem. És itt most nem arról van szó, hogy ez a pink csaj mennyire volt szimpi vagy nem szimpi, mert számomra nem ettől függ, hogy érdekel-e valakinek a további sorsa. Hiányzott az a valami, amitől itt bárkit akár egy hangyányit is érdekes karakternek tartanék. (mármint ezt most csak szubjektíve mondom, mert elhiszem, hogy mást viszont megfogtak) A világról meg igazából csak annyi, hogy bár imádom az íreket meg a mitológiájukat, meg az országukat (egyszer el kell jutnom oda), de itt ebben a könyvben számomra nem jött át az a jellegzetes ír atmoszféra. Ha nem lett volna ott, hogy a helyszín Dublin, felőlem aztán New Yorkban, Kuala Lumpurban vagy Ottawaban is játszódhatott volna. Mindegy. Maradjunk annyiban, hogy nem történt meg a nagy egymásra találás.
Persze, ne értsetek félre, nem ettől a résztől vártam a megváltást, meg nem is marquezi mélységekben reménykedtem. Emlékszem, hogy sokan írtátok, hogy a második résztől lesz az igazi. De inkább meghagyom másoknak a rajongást, mert ha engem ennyire hidegen hagy a sztori - tényleg, még egy apró szikra sem gyúlt - , nem hiszem, hogy a következő rész után már átváltanék fanatikus-üzemmódba. Mindenféle érzelem leghalványabb szikrája nélkül végigolvasni egy sorozatot pedig felesleges időpocsékolás. Szerintem.

Mindegy, nem akarom továbbragozni. Mindenesetre ezután, ha legközelebb tündérekkel szeretnék találkozni Írország vidékein, megnézem A koboldok varázslatos legendáját. Az inkább én vagyok. Igen, tudom... kicsit nyálas, kicsit rózsaszín, de hát ez van. Vállalom.



Karen Marie Moning: Keserű ébredés
Eredeti cím: Darkfever
Fordította: Laskay Ildikó
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 302
Eredeti ár: 2980 Ft

Ápdét: de persze, attól, hogy nekem nem tetszett Barrons, nem jelenti, hogy ne lenne jó pasi. (álompasik terén szörnyű hozzá-nem-értéssel rendelkezem, ez köztudott. )Mi sem bizonyítja jobban Barrons alfahím mivoltát, mint az a tény, hogy bejutott ebbe az álompasis verseny döntőjébe is. (amit nem tudok linkelni, mert lusta vagyok megkeresni, és azt sem tudom hol van, de biztos forrásból tudom, hogy ez így van :-) ) Szóval, azért szavazzatok rá bátran :-)

Angyalok háborúja

Danielle Trussoni: Angelology - Az átok

Danielle Trussoni meghódította az Egyesült Államokat ezzel a regényével, azonban az írónő neve az amerikaiak körében már korábban is ismert volt: Falling Through the Earth című könyvét a New York Times a 2006-os év tíz legjobb könyve közé választotta. Az Angelology is hasonló elismerésekben részesült a kritikusok részéről, és bizonyosan az amerikai olvasók részéről is – bár az Amazonon található vélemények azért mindössze erős közepesre értékelték. Hát, már most az elején elárulom, hogy én is az amazonos átlaggal értek egyet.

Mint azt a címből és a borítóból sejteni lehet, a regény középpontjában az angyalok állnak. Pontosabban, a bukott angyalok. Bevallom őszintén, sokáig csodálkoztam, hogy a mostani vámpír-, tündér-, démon- és vérfarkasdömpingből hogy maradhattak ki az angyalok? Persze, ott volt a Könyvmolyképző Kiadó által megjelentetett Csitt, csitt című young adult-urban fantasy regény, amiben a főszereplő tinilányka nem a csillogó testű vámpírba, hanem a szárnyas angyalkába lett szerelmes, de tudomásom szerint a bukott angyal téma itt ki is fújt. De nem kell megijedni ettől a hasonlítástól, azért az Angelology témájában, szerkezetében komolyabb és kicsit bonyolultabb, mint Becca Fritzpatrick könyve, és stílusában is érettebb. Csak az angyalos téma a közös pont bennük.

Tegyük fel, hogy a bukott angyalok nagyon is léteznek, és leszármazottaik, a nefilimek köztünk élnek. Amivel persze nem lenne semmi gond – bár nagy lenne a csodálkozás –, csakhogy a nefilimek nem valami kedves lények. Nem csupán vagyonosak, hanem kegyetlenek, erőszakosak, és csak a hatalom megszerzése jár a fejükben. Az ő megsemmisítésükre jött létre nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt az Angelológiai Társaság. De persze, nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a nefilimek nemcsak befolyásosak, hanem emberfeletti erőkkel rendelkeznek. Az angelológusok évszázadok óta tanulmányozzák őket, hogy rájöhessenek gyenge pontjukra. Evangeline nővérnek, a Szent Róza kolostor egyik lakójának is újdonságként hat ez a sok, hihetetlennek tűnő információ, ám olyan dolgok történnek körülötte mostanában, hogy kénytelen elhinni: ez mind igaz.

A regény szerkezete igazán figyelemre méltó, nem nevezhető szokványosnak a szórakoztató irodalom, pontosabban a bestsellerek körében. Különböző idősíkok és nézőpontok váltakoznak a fejezeteken keresztül, több vagy éppen kevesebb információt hozzátoldva a nagy egészhez – valóban, akárcsak egy kirakós. Tetszett ez a forma, hogy nem egy snassz lineáris irányú cselekménnyel dolgozott a szerző, hanem csavart egyet rajta. Ha ez nem lett volna, akkor számomra még annyira semmilyen könyv lett volna.
Amit hiányoltam viszont - pont a nézőpontok váltakozásából adódóan - hogy semmiféle egyedi jegy, stílus vagy gondolkodásmód nem bukkant fel a lapokon. Egyszerűen nem lehet különbséget tenni egy angelológus, egy apáca vagy egy férfi elbeszélése között, annyira egyformák.

S igazából a szereplők sem kerülnek közelebb az olvasókhoz. Nem hús-vér emberként tűnnek fel előttünk, reakciók teljesen általánosak, korántsem egyéniek. Tekintetünk elsiklik felettük, csupán a kirakós egy-egy részeként értelmezzük őket, nem pedig szereplőkként. Egyedül Gabriella és Grigori figurája menthetné meg a regényt a papírmasé szereplők tömkelegétől, viszont ők ketten kevesek ahhoz, hogy az egészet elcipeljék a hátukon.

Ami viszont számomra kérdéses maradt még a regény elolvasása után is: hogy vajon a nefilimek tényleg gonosz lények lennének? Hogy őszinte legyek, erről nem sikerült meggyőznie a könyvnek – leginkább Grigori miatt. A nefilimek tetteit csupán az angelológusok elmondásából ismerjük meg, és szerintem ebben a könyvben ez egy elég részrehajló nézőpont. Azonban akárhányszor belekukkantottam Grigori szemével a nefilimek világába, egészen emberinek találtam őket. De az is lehet, hogy pont ez a gond velük.

Szóval, talán lenne a történetben némi fantázia, de megmarad mégis egy "egy kaptafára írt történetnek". Talán pont ezért semmi indulatot vagy más érzelmet nem váltott ki belőlem, hozzátenném még csak nem is idegesített - nagy valószínűséggel pár hét vagy hónap múlva már azt is el fogom felejteni, hogy egyáltalán elolvastam ezt a könyvet.
Szerintem ez egyszer olvasós, felejthető történet. Ha esetleg lesz folytatása, azt köszi, inkább kihagyom.

Eredeti cím: Angelology
Fordította: Illés Róbert
Kiadó: Kelly
Eredeti ár: 3480 Ft
Oldalszám: 448

képek forrásai:
1. terri0729.wordpress.com
2. thisburningfire.blogspot.com

A Brontë Lányok

Sheila Kohler: A Brontë lányok

Shelia Kohler regényére leginkább a címe miatt figyeltem fel, hiszen a Brontë nővérek műveit nagyon kedvelem, úgy gondoltam emiatt ideális választás számomra – s biztosan sokan mások is így gondolták. Úgy gondolom, hogy a három nővért – persze nem csehovi értelemben – felesleges bemutatnom bárkinek is, hiszen a Jane Eyre, az Üvöltő szelek és az Agnes Grey világszerte ismert, és elismert művek, és még manapság is divatosnak tekinthetők az olvasók körében. Sikerük és irodalmi értékük vitathatatlan, s pont emiatt izgatja az irodalomtörténészek és az olvasók fantáziáját is, hogy vajon ez a három lánytestvér, akik az isten háta mögötti faluban élték le életüket, nem mozogtak irodalmi körökben, hogy volt képes ilyen nagyszerű műveket adni a világnak?

A regény három részből áll, és 1846-ban veszi kezdetét, mikor Charlotte -ot édesapja betegágya mellett találjuk, amint éppen belefog a Jane Eyre írásába. Elmúlt éveinek emlékei köszönnek vissza eközben, megszakítva a jelen folytonosságát, rövid jelenetekből, kis történetekből értesülhetünk arról, hogy végül mi vezette el ahhoz Charlotte -ot, hogy tollat ragadjon, és megírja ezt a regényt, amiből később óriási sikert hozott számára. Ám nem csupán ő emlékezik vissza eközben, hanem az éppen egy szemműtéten átesett édesapja is – s kettejük emlékkollázsaiból egy viszonylag egész kép áll össze fejünkben az elmúlt évek történéseiről.
A regény második részében – mikor Charlotte és édesapja visszatérnek Haworth-be, az otthonukba családjukhoz - ez a felépítés már megszakad, és a történet felveszi a konvencionálisnak nevezhető történetmesélés formáját. Itt már megismerkedhetünk Emily-vel és Anne -nel is, akik éppen különböző kiadókkal leveleznek regényeik kiadásának reményében, és végül sikerrel is járnak.

Ahogy a nővérek regényeinek ismeretében már sejteni lehet, az életükről szóló történet is kicsit sötét színezetű, és tele van kimondatlan feszültségekkel. Sheila Kohler a Brontë nővérek regényei nagyszerűségét és újszerűségét a testvérek személyiségéből, illetve emlékeikből magyarázza. Ezen regény szerint a nővérek regényei, illetve azok megírása egyfajta terápiaként szolgáltak számukra, hogy a mélyen eltemetett fájdalmukat, soha ki nem mondott problémáikat, fájó emlékeiket írták ki magukból ezekben a történetekben. Szerinte valahol itt kell keresni regényeik nagyszerűségének titkait: nem mesterkélt írói pózok eredményei, hanem a legbensőbb titkok kitárulkozásai.

Charlotte számos visszaemlékezése, vagy éppen a regény jelenében zajló történések rendkívüli módon hasonlítanak a híresebb Brontë regények egy-egy epizódjára, esetleg magára az egész történetre. Amit igazán sajnálok, hogy Anne és Emily nagyon háttérbe szorult Charlotte alakja mellett, ők igazából csak a regény Második részében jelennek meg, de csak felszínesen ismerhetjük meg őket. Gondolataik, emlékeik csupán annyira vannak jelen, mint egy fontosabb mellékszereplőnél szokás. Itt Charlotte -é a főszerep – ahogy az angol cím is mutatja – igazából ő van itt a középpontban, az ő emlékei, az ő gondolatai dominálnak, és az ő sikerével jön meg igazán a regény csúcspontja.

Bevallom, nem előítélet mentesen vágtam bele az olvasásába: volt egy elképzelésem, hogy ez most milyen is lehet hangulatában, stílusában (valljátok be, nektek is van a cím elolvastával). Teljesen rákészítettem magam lelkileg, és alig vártam, hogy nekikezdjek. Az első száz oldal nem győzött meg. Sőt, ennél továbbmegyek: nemhogy nem győzött meg, egyenesen az őrületbe kergetett. Egyáltalán nem erre számítottam, és tényleg már megfordult a fejemben az is, hogy nem is olvasom tovább, annyira feldühít.

Az első pár oldalig még nem volt gond – ha jól emlékszem, az első szemöldök-felhúzásom valahol a huszadik oldal környékén volt, amikor megpillantottam a "sóvár combok" kifejezést, és innentől nem volt megállás. A történet – megítélésem szerint – egyre jobban nyögött és erőlködött, bár továbbra se tudom mi célból. Brontë apuka pap és aszott öregember létére, aki éppen most esett át egy szemműtéten, olyan szexuális képzelgésekkel rendelkezik, hogy arra gondoltam folyton, hogy te jó ég, még jó, hogy nem fogadott cölibátust – tuti nem bírta volna ki. Ráizgul a nővérke "sóvár combjaira" és a halott feleségére is úgy emlékszik vissza, mint akivel milyen jó volt ágyba bújni – főleg, mikor ellenkezett. S aztán, amikor jött egy olyan fejezet, amiben a Brontë apukát ápoló nővérke önkielégítéséről olvashattam, akkor ott valahol tényleg elszakadt a cérna. Ez egyáltalán nem oké. S igazából most sem értem pontosan, hogy ez az epizód – meg a papuska kis fantáziálgatása, Charlotte -ról nem is beszélve – miért került bele? Tényleg az egésznek semmi funkcióját nem láttam akkor se, és a könyv elolvasása után se. Ez egyszerűen ott van, mert miért ne. "Há' legyen már benne egy kis szex, mer' az köll." -felkiáltással.

Egyszóval a könyv egyre inkább egy ócska, rossz ponyva benyomását kezdte kelteni bennem, aminek csak azért adták a Brontë-lányok, és nem a "Pajzán pap huncut nővérkéje" címet, mert a Brontë-nővérek divatosak, és lehet, hogy így még többen megveszik, sőt még esély is van rá, hogy egy igazi könyvkiadó kiadja, és nem a száz forintos Tiffany füzetek közt végzi. És ezt nemcsak azért mondom, mert a szex itt-ott felbukkan benne, hanem a szereplők jellemzése teljesen egysíkú és amatőr, Charlotte visszaemlékezései fájdalmasan és bosszantóan unalmasak, érdektelenek és néha egy brazil szappanopera mélységeihez közelítettek, nem is beszélve az anyuka haldoklásáról szóló visszaemlékezésről, ami már tényleg a nevetséges teátralitás határát súrolta. És én csak egyre és egyre dühösebb lettem, hogy ezt az egészet hogy lehetett ennyire elrontani? Utáltam az apát, utáltam a nővérkét (aki egyébként miután túlesett az önkielégítésen, lement a konyhába egy nagy cupákot elszopogatni) , meg Mr. És Mrs. H. -t, és Charlotte se volt szimpatikus. Őt is majdnem utáltam.

És aztán a Második résznél ez az egész egy csapásra megszűnt. Mintha az írónő észbe kapott volna, hogy jaj, mit tettem, ez úgy rossz, ahogy van – és innentől kezdve olyan volt az egész, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasnám, és nem is ugyanattól az írótól. Az Első rész és a Második, illetve Harmadik rész között annyira ég és föld a különbség, hogy hihetetlen! Végre feltűnt a színen Anne és Emily is, aminek tényleg őszintén örültem, mert mint említettem Charlotte az idegeimre ment az előző részben. Itt végre azt kaptam, amit vártam – én ilyesminek képzeltem el ezt a regényt még az olvasása előtt, és ha az Első rész nem lett volna, akkor lehet, hogy még szeretném is ezt a könyvet.

Az itt felmerülő problémák és dilemmák már sokkal jobban érdekeltek, és az írónő ezeket már egyáltalán nem amatőr módon ábrázolta, nem éreztem annyira mesterségesnek, teátrálisnak a szituációkat, a párbeszédeket – végre bele tudtam élni magam. Ami sajnálok itt az az, hogy Anne és Emily továbbra se kerülnek annyira előtérbe, mint Charlotte, és igazából nem értem miért. Talán, nem találta őket annyira izgalmasnak az írónő? Az valóban igaz, hogy kevés ideig éltek, és olyan nagy sikereket -rövid életük miatt – nem tudtak megélni, mint Charlotte, és biztosan dokumentum, visszaemlékezés se maradt annyi róluk, mint nővérükről, de szerintem ebben pont ez az izgalmas... én legalábbis szívesen megismertem volna őket jobban is.

A könyvet igazából nem tudom hova tenni, hiszen az első fele szerintem rémesen borzalmas, és bár a második fele mondhatni jó, de nem tudom, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt mondjam, jó volt. Inkább azt mondom, végül is nem volt annyira rossz könyv. Annyira.

Eredeti cím: Becoming Jane Eyre
Fordította: Fazekas Edit
Kiadó: Kelly
Oldalszám: 219
Eredeti ár: 2580 Ft

A meséket is a győztesek írják | A boszorkány

Gregory Maguire: A boszorkány- A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora

kiolvastam: 2009. október 19.

"- Úgy van, Elfaba -dugta zsebre a kezét Boq. - Mit akarsz tőle?
- A nővérem cipőjét. Engem illet.
Boq ugyanolyan meglepettnek látszott, mint Glinda.
- Sose érdekeltek a cipők.
- Hát, talán most lettem elég érett, hogy belépjek a smaragdvárosi társadalomba, és rendezzek egy bált. -De nem akarta megbántani Boqot. -Személyes ügy, Boq. Kell nekem az a cipő. Apám készítette és most engem illet, Glinda meg az engedélyem nélkül odaadta ennek a lánynak. És jaj Mumpicföldnek, ha a cipő a Varázsló kezébe kerül. Hogy néz ki ez a Dorka?
- Imádnivaló. Szókimondó és egyszerű, mint a mustármag. Nem hiszem, hogy gondja lesz az úton, bár Smaragdváros messze van egy gyereknek. De én mondom, akivel találkozik, mindenki segít majd neki. Addig beszélgettünk, míg a hold is felkelt. Az otthonáról, Ózról meg hogy mire számíthat az úton. Ezelőtt nem nagyon utazott még.
- Elbűvolő. Jó neki.
- Megint a szokásos terveid egyikét szövöd? - kérdezte Milla hirtelen, óvatosan. -Tudod, Elfaba, amikor nem jöttél vissza Smaragdvárosból Glindával, mindenki azt hitte, hogy megőrültél és orgyilkosnak álltál.
-Az emberek szeretnek spekulálni, mi? Ezért nevezem magam most Boszorkánynak: a gonosz Nyugati Boszorkány. HA az emberek úgyis őrültnek tartanak, miért ne húznék hasznot belőle? Felszabadít a konvenciók alól.
- Te nem vagy gonosz -jelentette ki Boq.
- Honnét tudod, rég nem találkoztunk - mondta a Boszorkány, de rámosolygott."

Fülszöveg:
Mindenki ismeri az Óz, a csodák csodája meséjét, amelyben Dorka, a kansasi kislány legyőzi a Gonosz Nyugati Boszorkányt. Ám az csak a történet egyik oldala. A titokzatos Boszorkányról semmit sem tudunk. Ő vajon honnét jött? Hogyan lett gonosz? És egyáltalán mit jelent gonosznak lenni? Aki elolvassa Gregory Maguire csodálatos regényét, az soha többé nem tud ugyanolyan szemmel nézni Óz világára. A Boszorkány egy olyan vidéken játszódik, ahol a beszélő állatok az egyenjogúságért küzdenek, a mumpicföldiek a középosztály stabilitására vágynak, a sárga téglás út pedig az elnyomás szimbóluma a kvarangyok számára. Itt születik és nevelkedik a zöldbőrű Elfaba, az éles elmével megáldott, de hányatott sorsú teremtés, akiből felnőttként a gonosz Nyugati Boszorkány lesz, és akinek élettörténete újraértelmezi a jó és a gonosz örök szembenállását.

Értékelés:

Hogy is kezdjem, hogy ne tűnjek túl elfogultnak: FANTASZTIKUS REGÉNY!!!!!!!!!!!!!!!!!!! hát, talán ez így kicsit erős kezdés, de teljesen igaz. Én teljesen belehabarodtam ebbe a történetbe, a kedvencemmé vált. És hogy mi is volt a jó benne?

Hát, kezdjük azzal, hogy maga az ötlet: szerintem érdekes és izgalmas dolog egy már korábban megteremtett mesehős történetét megírni, hogy hogyan is jutott oda, ahol a mesében találkozunk vele. Hogy ment a sora? Milyen volt az élete? Az ilyen történetek engem mindig megragadnak. Nálam, már itt nyert ügye volt a dolognak. De persze, hiába jó az ötlet, ha nem jó a kivitelezés... nos, Maguire esetében ilyen nem fordult elő. A stílusa lenyűgöző és nem tudok más szót használni rá: fantasztikus!! A regény nem egy kis bugyuta mese: nem , ez egy komoly történet, a helyszín ellenére. Hogy is fogalmazzam meg? Maguire egy olyan történetet mesél el, ami akár a mi világunkba is teljesen működőképes lenne: ugyanolyan társadalmi, politikai problémákkal küzd Óz Birodalma is, mint a mienk. És emiatt az ellentét miatt (egy mesés környezet, illetve a mi világunkban használatos kifejezések, problémák) sokszor nagyon humorossá válik a történet. Mondok egy példát: ez Elfaba, azaz a gonosz Nyugati Boszorkány és Dorka párbeszéde:
"- Te vagy Dorka, akinek a háza kényszerleszállást hajtott végre a húgomon!
- Hát, jogi értelemben nem az én házam -felelte Dorka - sőt, mégcsak nem is Emmi nénié és Henrik bácsié, talán csak az ablakok meg a kémény. A Witchitai Állami Banké a jelzálog, így őket terheli a felelősség. Már ha kapcsolatba akar lépni valakivel"
A két világ erős kontrasztja nagyon jó humorforrás, szerintem. Még ehhez hasonlóan vicces volt, amikor Elfaba beállt az ellenállók közé, és hogy úgy mondjam, valódi terrorista lett.
Szóval, van itt szórakozás bőven.

Persze, ne értük félre a dolgokat: ez nem paródia! Igaz, vannak benne vicces részek, de elsősorban nem ez uralkodik a művön. Ez a regény nagyon különleges, műfaji besorolásként talán én is a New York Newsday -jét fogom használni: " egyszerre fantasy thriller, pszichológiai tanulmány és politikai tanmese." Talán ez fedi le legjobban, hogy mi is ez. De szerintem még ennél is sokkal több.

És hogy miért adtam a fenti címet a bejegyzésemnek? Nos, mert ha valaki elolvassa ezt a regényt, rájön, hogy a mese (természetesen csak ebben a kontextusban, nem L. Frank Baum műveként) nem más, mint propagandamese: a Varázslót jószínben tünteti fel, a nyugati és a keleti boszorkány pedig gonosz. Nos, ebben a regényben a Varázsló nem olyan jóságos, mint a mesében: egy igazi zsarnok, aki egész Ózt az uralma alá akarja hajtani és csak az embereket ismeri el értelmes lényeknek, a beszélő Állatokat csak sima állatoknak tartja. Neki is van titkos kémrendszere, amivel minden árulót képes elfogatni, aztán eltenni láb alól. Szóval, egy igazi diktatúrát teremtett. A Boszorkány valójában nem gonosz (legalábbis az én olvasatomban) : ő a mesében azért jelenik meg gonoszként, mert a Varázsló esküdt ellensége. No, de feltétlen gonosznak kell gondolnunk, aki ellenáll egy zsarnoknak? Érdekes, hogy a regényben is magát gonosznak nevezi. Mert úgy tartja, hogy neki nincsen lelke. Pedig ez nem így van: aki képes sajnálatot érezni egy, az anyjától elszakított oroszlánkölyökért, vagy képes szerelembe esni vagy képes harcolni egy jobb világért az az én szememben nem lehet gonosz. Ő ugyanolyan jó volt, mint más emberek, sőt még azoknál is jobb: ő mindvégig kitartott a hitbéli meggyőződése mellett, sose hunyászkodott meg senkinek.

Maguire regényének csodája még a szereplőkben is megmutatkozik: mind, de mind egytől egyig hús-vér, igazi ember! Én egyáltalán nem éreztem az alakjainak a mesterkéltségét. Egyik sem fekete vagy fehér: nagyon árnyalt jellemek, amelyeknek egyaránt megvannak a jó és rossz tulajdonságaik is és képesek változni (ugyan nem mindig jó irányba, de ez az életben is azt hiszem így van).

A regény olvasása során sok gondolat felötlött bennem a hatalomról, a beilleszkedésről, a szeretetről, a meggyőződésekről, a jóságról, a gonoszságról, a változásokról, a megbocsátásról és úgy magáról az életről. Azt hiszem, ez a regény több, mint szórakoztató irodalom. Sokkal több.

Ja, majd elfelejtettem írni: a regényből musical is készült, amit nagy sikerrel mutogatnak a Broadway-n és Londonban is! Szóval, ha arra jártok...
Addig is itt van egy link, amin a londoni bemutató előzetesét láthatjátok:



Összegzés:

Csak annyit mondhatok, hogy ha még nem olvastátok, feltétlen tegyétek meg, mert tényleg fantasztikus! Ez a regény tényleg minden egyes forintját megéri! Sokat vesztetek vele, ha ezt kihagyjátok! Nos, szerintem mindenki számára világos, hogy az én értékelésemben hány pontot is kap ez a mű, de azért ideírom: 10 pont.