Egyik lábam itt... - Utazások Európában

Van az úgy, hogy az ember lánya legszívesebben fogná a hátizsákját, és csak úgy felpattanna egy vonatra, ami ki tudja hova visz, milyen irányba és hol lyukadunk ki vele végül. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hiszen az utazás csodája úgymond belém lett nevelve. Már egészen kicsi koromtól kezdve magamba szívtam mindazt, amit ezek az élmények adhatnak - s bár manapság az utazást mint olyat már nem művelem olyan gyakran, mint valójában szeretném illetve ahogy gyerekkoromban megadatott, de kétévente azért mégis csak fel szokott belőlem törni az az érzés, hogy menni kell. Mindegy hova, csak menni. Világot látni, felfedezni, tapasztalni, megismerni. Apukám folyton azt mondta, hogy az út maga sokkal fontosabb mint maga a cél - és évek múlva rájöttem, hogy ebben bizony nagyon igaza volt. 

Ebben az évben ismét feltört belőlem az utazás iránti vágy, ami ilyenkor elnyomhatatlan és minden gondosan  megtervezett dolgot maga mögé utasít. Január 1-jének reggelén már hangosan ki kellett mondanom azt, amit már hónapok óta éreztem, hogy ott lappang bennem valahol, és végül utat is tört magának: ebben az évben bizony kozmopolita leszek! Elővettem hát a hatalmas atlaszomat, és órákon át böngészgettem, illetve tervezgettem, hogy a világ mely szegleteit látogatjuk meg ebben az évben - lélekben már utaztam, s utazom azóta is. Bill Bryson könyve nem véletlenül jött hát velem a könyvesboltból.

Én nagyon tudok szimpatizálni az olyan emberekkel, akik egyszer csak fogják magukat és a hátizsákjukat, és nekiiramodnak a nagyvilágnak. Bill Bryson is így tesz ebben a könyvében: bejárja egész Európát az Isten háta mögötti norvég kisvárostól, Hammerfesttől egészen Ázsia kapujáig, Isztambulig valamennyire megtervezetten - ám utazásában bőven akad spontaneitás is. Még hozzá az a fajta, amit iszonyatosan tudok irigyelni: hiszen biztosan meg lehet annak is a hangulata, amikor egy új városba érkezve nem tudod még, hogy pontosan hol fogod lehajtani a fejedet éjszaka, - és ebből adódóan - addig maradsz egy helyen, ameddig csak kedved tartja. (persze, azt azért hozzátenném, hogy ehhez nem csupán bátorság és spontaneitás kell, hanem pénz is, bőven. ) De azért mégis csak jó ábrándozni egy olyan utazásról, ahol különösebb ütemterv nélkül indul útnak az ember, nem?
Ez a könyv igazából egy útibeszámoló, melynek lapjain az író útját követhetjük végig Norvégia legészakibb pontjától egészen Isztambulig. Látnivalókban, kalandokban és humoros meglátásokból nincs hiány - miközben iszonyatosan irigykedtem erre a pocakos amerikai fickóra, rengeteget nevettem olvasás közben, és ráadásul az utazásról mint olyanról alkotott gondolataink és érzéseink egészen sokszor megegyeztek.

Hogy őszinte legyek, tök szívesen leülnék Brysonnal egy pubba egy hideg sör mellé, és meséltetném az utazásairól és az ott szerzett élményeiről. Mert hogy tényleg élvezetesen mesél róluk. A legkedvesebb

számomra a Hammerfestben tartózkodása volt, amikor 36 órát buszozott a hó lepte, Isten háta mögötti kisvárosba, hogy láthassa az északi fényt (ehhez két hétnyi eseménytelen ott tartózkodás kellett egyébiránt, amit rendkívül szórakoztató módon örökített meg.)  Ez a földöntúli, különleges égi jelenés nekem is a bakancslistámon van már jó régóta, de eléggé kár, hogy nem sok reményt látok arra, hogy egyszer tényleg megpillanthassam - pedig a leírása alapján tényleg egy abszolút muszáj-kategória lenne.

Persze, voltak dolgok, amik eléggé nem tetszettek a könyvben, így például az elzárkózó magatartása bizonyos népek szokásaival szemben. Ami eltért a tőle megszokottól, az nyilvánvalóan nem volt normálisnak nevezhető. Nem tudom, én mindig úgy vagyok vele, ha külföldre utazom, igyekszem nyitottnak lenni, és úgy elképzelni a dolgokat, hogy én vagyok az idegen abban az országban, tehát nekem kell alkalmazkodnom az ottani viszonyokhoz, és nem az országnak az én szokásaimhoz. Nem szeretek odakint fanyalogni, mert szerintem elég sok mindenről lemarad így az ember. Az utazáshoz tényleg nyitottság kell, különben nem lehet befogadni... Kicsit olykor úgy éreztem, hogy Bryson már tiszta nyűgös lett ebben a sok utazásban: Hollandia után már szinte minden rossz volt, és unalmas, és ronda, az emberek meg mind idióták. S persze, értem én amit mond, főként azt, hogy sok város kihegyezte magát a turistákra, és kirakat voltában pont azt a varázst vesztette el, amiért anno beleszerettek. Szóval, értem én ezt az álláspontot, tényleg - és tökre igazat adok neki ebben, de sok helyen szerintem igenis igazságtalan volt. Itt van például Firenze, ahol volt szerencsém járni - és bizton állíthatom, hogy az undorító mennyiségű turista ellenére igenis még mindig megvan a hangulata és a csodálatossága. Semmihez nem fogható az az élmény, amikor átsétáltunk a Ponte Vecchion, vagy amikor belefeledkeztem a Firenzei Dóm leírhatatlan gyönyörűségébe.
 Ami még kifejezetten nem tetszett Bryson írásában, az az, ahogy a németeket kollektív bűnösséggel ruházta fel. Természetesen, a II. világháború miatt. Ott le is tettem pár napra a könyvet, annyira csalódtam benne. Ez a hozzáállás számomra nagyon nem fér össze a meg-akarom-ismerni-a-világot életérzéssel. 

Mindenesetre ezeket a negatívumokat leszámítva egy tényleg iszonyatosan élvezetes és humoros útleírás ez, aminek az olvasása után komolyan kedvem lett lemondani a gondos tervezgetésről, és egy szál hátizsákkal bebarangolni Európa csodáit, és megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a megszokottnál több spontaneitást visz bele az ember a világ felfedezésébe. S persze naná, hogy még több hely felkerült a bakancslistámra, aminek a hossza most már nagyjából végtelen, de sebaj. Azért jó álmodozni arról, hogy egyszer megpillanthatom az északi fényt, Brugge varázslatos utcáin sétálhatok vagy éppen beleszimatolhatok Isztambul fűszeres levegőjébe, miközben átlépem Ázsia kapuját.






Bill Bryson: Egyik lábam itt... - Utazások Európában
Neither Here or There: Travels in Europe
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Akadémiai Kiadó
Oldalszám: 297