A szamarkandi amulett

Egy kedves ismerősöm mondta egyszer - oké, sokszor - , hogy ezt mindenképp olvassam el. Aztán akárhányszor találkoztunk, megkérdezte, hogy elkezdtem-e már - ennek apropója meg igazából nem volt más, mint hogy végre megvitathassuk, hogy vajon Stroudnak A sikító lépcső esete című regénye a jobb vagy pedig emez.

Nekem továbbra is az a véleményem, hogy Lockwoodék kalandjait nem lehet túlszárnyalni zsenialitásban, de azért ez sem volt éppenséggel rossz. Na, jó ez elég kimérten hangzik, pedig amúgy tényleg jó könyv volt meg minden (jelzésértékű szerintem, hogy két nap alatt elolvastam), de A sikító lépcső esetének a fényében én azt mondom, hogy tud ez a Stroud sokkal jobbat is. A szamarkandi amulett jó volt meg kalandos, de igazából nem adott nagyobb élményt, mint egy családi mozi megnézése. Persze, még hátravan a sorozat többi része - amit folytatni fogok mindenképp - , de a totális rajongás eléggé várat magára részemről. 

A tizenegy éves varázslóinas, Nathaniel életében minden megy a maga útján, mígnem egy gazdája által adott fogadáson fel nem tűnik Simon Lovelace. Ez a nagyhatalmú varázsló a nagy nyilvánosság előtt megszégyeníti őt, mire Nathaniel elhatározza, hogy olyan varázslatokat is elsajátít, melyeknek gyakorlása messze nem ajánlatos az ő korában. A bosszú érzésétől hajtva idézi meg az ötezer éves dzsinnt, Bartimaeust, hogy segítségére legyen terve végrehajtásában. Ám megidézni egy szellemet, majd hatalom alatt is tartani egyáltalán nem ugyanaz… S amikor Nathaniel megparancsolja a kötelékétől minden áron szabadulni akaró dzsinnek, hogy lopja el Lovelace legféltettebb kincsét, a szamarkandi amulettet, a fiú a varázslók között dúló hatalmi harc kellős közepén találja magát, oldalán a csavaroseszű és kissé pimasz szellemmel.

Amúgy nem tudom, Stroud könyvei miért kapják meg mindig azt a címkét, hogy Harry Potter-hangulatúak, de tényleg. Még régebben, jó pár évvel ezelőtt, amikor szembejött velem ez a könyv (mert egyébként korábban rengetegszer szembejött), mindig ott találtam mellette Rowling könyvét összehasonlításképp. Pedig... megmondom őszintén, én egyáltalán nem éreztem hasonlóságot. Oké: varázslók, London....  de itt szerintem ez ki is fújt. De Stroud és Rowling varázslói egyébiránt eléggé távol állnak egymástól: míg az utóbbi varázslói a saját erejüket használják, addig az előbbié inkább csak démonokat és dzsinneket idéznek meg, és velük végeztetik el a piszkos munkát (meg a kevésbé piszkosakat is). Szóval, akkor marad London mint hasonlósági szempont. Na, mindegy. Maradjunk annyiban, hogy én egyik regényénél sem láttam a Rowling-párhuzamot. 

És ez egyébként az egyik dolog, ami határozottan nem tetszett ebben a könyvben - tényleg abszolúte szubjektíven nézve -, hogy a varázslóknak igazából csak annyi a hatalmuk, hogy meg tudnak idézni ezt-azt, akinek aztán majd parancsolnak. És igazából az a legnagyobb jani közöttük, aki a legerősebb valamit tudja megidézni. És ez olyan.... kiábrándító. Nekem legalábbis. Ne keressétek ennek a racionális magyarázatát, hogy miért, és én abszolút felvállalom, hogy ennek totálisan nincsen normális alapja és igazából érvelni se tudok mellette, de ez nekem akkor is olyan.... nyeeeeee.

 Mielőtt félreértenétek, nem fanyalgok! :) De tényleg nem. Bartimaeust például eléggé bírtam: személyisége is meg a humora is nagyon kedvemre való volt - a lábjegyzetekért pedig egyébként is odavagyok - , szóval elég sokszor előfordult, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül az ő fejezeteit olvasva. Egyébiránt pedig leginkább miatta vagyok kíváncsi a folytatásokra  - lábjegyzetben és még azon belül is zárójelben jelzem, hogy Nathaniel sorsa valahogy nem annyira hoz lázba. Bartimaeus a nagy szájával és beképzeltségével - és persze a leleményességével - totálisan gyarapítja a szimpi szereplők -listámat, de míg Nathaniel is bár ugyanezekkel - de tényleg ugyanezekkel - a tulajdonságokkal bír, mint dzsinn ismerőse, ő valahogy nekem még túl nyafkának tűnt. Bár biztos vagyok benne, hogy ez majd a sorozat előrehaladtával azért változni fog.

Igazából szerintem ez egy ígéretes sorozatkezdés (még ha a posztomból nem is ez jött le első pillantásra), és biztosan folytatni fogom, mert amúgy élveztem. Ifjúságinak eléggé jó meg igényes - de én még továbbra is azt mondom, hogy A sikító lépcső esete.... olvassátok, tényleg! Team Lockwood meg ilyenek.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

Amulet of Samarkand

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Kiadó: Animus Kiadó

Oldalszám:  472