Rene Denfeld regényére igazából már nem is emlékszem, hol bukkantam rá legelőször - azt hiszem, gyakran előfordul ilyesmi az olvasóknál: jön egy könyv, és egyszer csak - ki tudja hogyan és milyen módon - ott van a "kell" és az "akarom" -érzés mániákus egyvelege.
Jó, bevallom ennek a könyvnek esetében ez túlzás. Úgy értem, nem akartam mániákusan, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, és nem is olyan sokára szembe is találtam magam vele a könyvtár polcán, szóval nem is volt kérdés: jött velem.
Még a szörnyeknek is szükségük van a békére. Még a szörnyeknek is szükségük van valakire, aki valóban meg akarja hallgatni és hallani őket, hogy egy napon megtaláljuk a szavakat, amelyek többek üres dobozoknál. Talán akkor megakadályozhatjuk, hogy a hozzám hasonlók létrejöjjenek.
A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvözödnek.
Két kívülálló lép világába: egy bukott pap és a hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsák után kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő multjára is fény derül.
És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.
Mert még a szörnyeknek is van történetük.
Most mondhatnám, hogy az írónő stílusa már az első fejezet után rögtön lenyűgözött, de az az igazság, hogy ez inkább amolyan "lassú víz partot mos" -szerű dolog volt. Minden egyes oldallal egyre jobban beette magát a könyv a bőröm alá, felkúszott a lelkemig és facsart egyet rajta. Fura kettősség volt bennem olvasás közben: képtelen voltam letenni, tudnom kellett, hogy mi lesz a vége - ám eközben egyre jobban el akartam ettől a könyvtől távolodni. Nem akartam olvasni. Nem akartam, hogy megnyíljanak előttem a lapjai, túlságosan is felkavart. Volt, hogy alig kaptam levegőt, és egyszerűen félre kellett tennem, mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Ám alig pár óra elteltével mégis elkezdett vonzani magához.
Rene Denfeld előtt azt hiszem, meg kell emelnem a képzeletbeli kalapomat, hiszen ilyen furcsa olvasási élményt azt hiszem, régen tapasztaltam. Éreztem a szavai mögött az erőt, és nem tudtam elmenni mellettük közömbösen.
Érdekes volt az is, ahogy a gondolkodásmódomat megváltoztatta a halálbüntetés témájában.Valahogy engem sose foglalkoztatott, hogy a kegyetlen sorozatgyilkosok vagy gyerekgyilkosok miért is lettek olyanok, amilyenek. Egyszerűen nem foglalkoztatott ez a dolog soha, mert úgy éreztem, nem kell foglalkoztatnia, hiszen ilyen megbocsáthatatlan bűnökre nincs mentség. Rene Denfeld regénye mégiscsak megmutatta nekem a másik oldalt: ami persze, nyilván nem okozott meglepetést, mert gondolhatja az ember, hogy az ilyenek nagyrésze nem a fehér kerítéses álomvilágból kezd el gyilkolászni, hanem komoly traumák érik életük során. Szóval igazából nem is ez a része volt az érdekes, hanem az, ahogy mégis sikerült szánalmat ébresztenie bennem, és végül mégis csak látni akartam azt a másik oldalt. Mert most már tényleg láttam, hogy valaha a bűnösök is voltak ártatlanok...
Egyszerűen imádtam azt is, ahogy a mágikus elemeket beleszőtte a valóság szövetébe. Annyira lírai volt, és kellemesen különösnek hatott a börtön rideg és kegyetlen falai között. Sajnáltam, hogy annak a narrátornak végül sohase hallhattuk meg a történetét, és csak emlékfoszlányokból tehettük össze, mi is történhetett vele. De mivel már York története is megrázott, gondolom az övével se lett volna ez másként.
Az egyetlen dolog, amit negatívumként emelnék ki, az a pap és a hölgy közötti szerelmi szál. Igazából én nem is értem, hogy ez miért volt szükséges vagy miért kellett ide. Funkciótlan is volt szerintem, és igazából semmit se tett hozzá az eddigi történetekhez, amik - egyébként - úgy voltak tökéletesek és hatásosak, ahogy voltak. Külön-külön is, együtt is. Viszont ez a szerelmi izé nekem nagyon kilógott, és igazából végig csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már ennek a nyavalygásnak vége. Ez csak egy feleslegesen beleerőltetett cucc volt, ami nélkül tök jól meg lettem volna.
Rene Denfeld: Az elvarázsoltak
The Enchanted
Fumax Kiadó
211 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése