A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal