A nagy családi karácsonyunk egyik fő témája volt, hogy vajon melyik a legkarácsonyosabb Harry Potter rész. És bár a roxforti karácsony - különösen az első részben - leírhatatlanul csodálatos, mégis toronymagasan nyert a havas roxmortsi kirándulás a melengető vajsörével és a Mézesfalás ínycsiklandó kínálatával. 

Ennek fényében igazán kár, hogy tavaly sajnos nem sikerült az ünnepek környékén elolvasnom a Jim Kay által illusztrált változatot. De most azért januárban mégis csak pótoltam, mert év mégsem telhet el legalább egy Harry Potter kötet olvasása nélkül. 

Meg kell mondjam, hogy nagyon szeretem ezeket az illusztrált változatokat olvasni. Jim Kay rajzai számomra nagyon sok pluszt adnak az élményhez, és úgy érzem, tényleg igazi műalkotást tartok vele a kezemben. Egy-egy egész oldalas illusztráció képes hosszú percekre rabul ejteni. Szeretem a stílusát és azt a módot, ahogy életre keltette valóban a könyvek alapján a saját Harry Potter-univerzumát. 

A harmadik részt olvasni olyan volt, mint amikor az ember hazaérkezik, és egy jó nagyot szippant az otthon ismerős illatából. Feltölti a lelket és megidézi az emlékeket. Szeretem, hogy bár minden egyes újraolvasás hasonló érzéseket hoz magával, mégis mindig találok valamit az egyes kötetekben, amiket idővel máshogy látok és érzek. De persze vannak olyan jelenetek, mondatok, amiknél az érzéseim nem változnak: pontosan ugyanolyanok, ugyanolyan hevesek és elevenek, mint a legelső olvasáskor sok-sok évvel ezelőtt. 

Az azkabani fogoly már szakít az első két részben megszokott felépítéssel, vagyis hogy hosszas nyomozgatás után a tanév végére Harrynek le kell győznie Voldemortot, ezzel is elodázva visszatértét. A mostani újraolvasásommal valahogy sokkal jobban sikerült megszeretnem ezt a részt, szerintem be is került a legkedveltebb három kötetem közé.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a harmadik részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. A Kóbor Grimbusz a legőrültebb és legbulisabb tömegközlekedési eszköz valaha. Bár nem hiszem, hogy a való életben be mernék ülni egy olyan buszba, amit Ern vezet. Mindenesetre imádtam Harry - vagyis Neville - útját ezen a fura járgányon, amitől még a levelesládák, a lámpaoszlopok és a fák is menekülnek, ha feléjük jár. 

2. Hagrid állatszeretete minden részben lenyűgöz. Elképesztően tisztelem ezért, még akkor is, ha Harryék folyton ezen gúnyolódnak. Hagrid számára az élet minden formában értékes. Tudja, hogy az állatokkal való jó kapcsolathoz a kulcs a megértés és a megismerés. Jobb Legendás lények gondozása tanárt szerintem nem is kaphattak volna a roxforti diákok. Én legalábbis nagyon szívesen tanulnék tőle.

3. Hagrid mellett pedig Lupin a másik kedvenc roxforti tanárom. Megértéssel és odafigyeléssel, türelemmel fordult a diákjaihoz. Izgalmas, gyakorlatorientált órákat tartott, és igazán vérzett a szívem, amikor el kellett hagynia a Roxfortot.

4. Ez a kötet nagyon igazan beszél az ártatlanság sorsáról a világban. Hogy sajnos ez sokszor nem elég. Az igazságtalanságnak könnyen áldozatául eshet. Sirius, Csikócsőr, Lupin: ők mind a hárman áldozatok, akiknek olyan dolgokért kell/kellett bűnhődniük, amiről nem tehetnek vagy el sem követtek. És pont ezért még inkább szeretem ennek a résznek a pozitív lezárását, vagyis hogy Sirius és Csikócsőr is elkerüli végül a rájuk mért halálos büntetést.

5. Hermione ebben a részben mutatja ki először igazán, hogy mennyire független személyiség. Harryvel és Ronnal ellentétben, akik minden órára együtt járnak, Hermione - a többi kortársához képest sokkal érettebb módon - nem a társaságtól teszi függővé azt, hogy milyen órákat választ. Ez a lány nagyon tudatosan építi a jövöjét és fejleszti önmagát, s mindezek mellett helyezi el barátait. Hermione külön útjai szerintem igenis nagy dolgok ebben a korban, hiszen a kiskamasz korosztály inkább csapatban létezik és annak segítségével próbálja elhelyezni önmagát a világban. 

Hermione kifakadása a jóslástanon szintén nagy dolog szerintem: hogy képes volt nemet mondani egy tanórára és annak hátat fordítani. Más diáknál ez persze, nem lenne olyan nagy szám, de az ő esetében igenis az, hiszen az ő lételeme a tanulás. 

6. Az a pár perc, amikor Harry végre azt hitte, hogy egy új, szerető otthonba költözhet keresztapjához, Siriushoz. Messze el Dursley-éktől és az ő szürke, varázstalan világuktól. Ez a szivdobbanásnyi, pár bekezdésig tartó remény mindig megríkat, akárhányszor olvasom, mert tudom, hogy a végén ez a remény messzire repül Csikócsőr hátán, és ez a látvány összetöri aztán a szívemet Harryével együtt, ezer apró darabra. 

7. Mindig szuper dolog olvasni Harry édesapjának fiatalkoráról. Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark kalandjai még ezekben a fel-felvillanásokban is hihetetlenül érdekesek és izgalmasak. Bár Harry iskolaévei sem szűkölködnek kalandokban, de Jamesé az izgalmak napsütéses oldalát mutatja, ahol minden merő kaland és szórakozás. Még a vérfarkas barát pesztrálása is.

Kedvenc idézetek:

– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.

– (…) A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni…

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

– Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?

Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.

Egymás ellen

A tavalyi év utolsó előtti hetében, amikor leesett a hó, éreztem, hogy északra, pontosabban Björnstadba vágyom. Ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahová a rossz nyelvek szerint nem vezet út, csupán elmegy mellette. Ahol kemények a telek és az ott élő emberek messzeföldön híresek szívósságukról és hokiszeretetükről. Ez a sport jelenti számukra szinte az egyetlen örömöt a természet kegyetlenségével szemben; ez a dolog az, amiért képesek bármit feláldozni. Erre már a sorozat előző részéből is fény derült. 

A folytatásban az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. Ana feledni szeretne, továbblépni - ahogyan családja is, de ez nem olyan egyszerű. Nem csupán a saját belső démonaival kell megküzdenie, hanem a városlakók megítélésével és ismeretlen egyének zaklatásaival. Valamint a tudattal, hogy a vele történt szörnyűségek családtagjaira is kihatással vannak. Ana barátnője, Maya társaságában próbál feledni és elbújdosni a város szeme elől. A björnstadiak hamarosan új célpontokat találnak maguknak: közeledik a szomszéd várossal, Heddel való mérkőzés. Új edző érkezik a városba, aki nemcsak különc módszereivel hívja fel magára a figyelmet, hanem női mivoltával is. A konzervatív björnstadiak nem éppen ujjongva fogadják, ahogy azt sem, ami az egyik fontos játékosukról napvilágot lát.

Björnstad és Hed egymás ellen sorakozik. A feszültség tetőfokán pedig egy újabb tragédia rázza meg a kisváros életét. 

Backman könyveivel kapcsolatban elmondható, hogy eléggé rajongva imádtam eddig az összes könyvét, amit csak olvastam: a mogorva, ámde igencsak szerethető Ove alakjától kezdve a sokkal összetettebb és igencsak sokrétű Mi vagyunk a medvékkel bezáróan. Nagy lelkesedéssel vetettem hát bele magam a Björnstad sorozat második részébe, hiszen tudtam, hogy biztosan megugorja az első rész színvonalát. Sajnos, azonban nagyot koppantam. Ugyan jól és fontos problémákról beszélt az Egymás ellen, viszont olvasás közben gyakran éreztem a keserű szájízt.

Hány órán át várunk a gyerekeinkre mindenféle előszobákban ? Hány ősz hajszálat köszönhetünk nekik? Hány életet szentelünk az ő egyetlen életüknek? Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk ? Nem sok. Csak minden. Minden.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez picit izzadságszagúra sikerült. Volt egy alapvetően jó ötlete a folytatással kapcsolatban, de ez a kötet mintha nem teljesen belső kényszer, hanem inkább külső nyomásra született volna meg. Erőltetett életbölcsességekkel volt tele - legtöbbször totálisan random helyeken. Mintha a szöveg utólagos átfutása közben észrevette volna vagy ő vagy a szerkesztő, hogy az elmúlt tíz oldalban semmilyen nagy gondolat nem került kifejtésre, és gyorsan írjunk be valahova valamit. Nem volt számomra teljesen koherens a szöveg így, és ezért nagyon haragudtam. Ugyanis az eddigi könyveiben ezek a jó gondolatok szépen, szinte észrevétlenül kerültek belefűzésre, a helyüknek és a mondanivalójuknak oka volt, és sokszor tényleg annyira szíven ütötték az embert, hogy utána szinte szó szerint kongtak benne a szavak. Most pedig úgy éreztem, mintha a regénybe csukott szemmel bemásolgattak volna egy komplett füveskönyvet. 

A másik dolog, ami nekem még kilógott és erőltetettnek hatott, az Maya és Ana barátsága volt. Nekem ez most nem volt hiteles, inkább olyasmihez hasonlított, mintha egy szülő a lánya instagram posztjai és az alatta levő, barátnőktől érkező hozzászólások alapján próbálna papírra vinni és rekonstruálni egy lánybarátságot. És amúgy fogalmam sincs, miért volt itt ez a szál, mert alapvetően azonkívül, hogy az oldalakat töltötte, szerintem semmit nem adott hozzá a történethez, se a karakterekhez. 

Inkább csak kínos volt ezeknek a jeleneteknek az olvasása. 

Ahogy a szövegbe beszúrt dalszövegeké is. Mondjuk ez már tényleg egyéni nyavalyám, de én veszettül utálom, ha egy regényben dalszövegek vannak, mert én ezekkel sose tudok mit kezdeni. Verseknek általában pocsékak, dallam nélkül meg nem nagyon van értelmük. Szerintem.

Két dolog mentette meg számomra a regényt, ezek közül az egyik Zackell alakja volt, a Björnstadba került női edzőé. Szuperül bemutatta, hogy egy alapvetően férfiszakmában mennyi dologgal kell megküzdenie egy nőnek azért, hogy elfogadják. Nemcsak a csapat, hanem a város, a szurkolók, a munkáltatók is. Hogy mennyivel többet kell letennie az asztalra, mennyivel több elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel jobbnak kell lennie egy férfi edzőnél, hogy elismerjék a legitimitását. Még akkor is, ha Zackell esetében nem egy tipikus feminin karakterről beszélünk. Zackel tudatossága az edzősködésben nagyon tetszett, ahogy az is, hogy az általa egyébként érthetetlen érzelmi dolgokat felhasználta a csapatépítéshez. Érdekes volt ez a sportpszichológiai vonal, amit bemutatott a kemény fizikai edzések mellett. 

A másik szereplő pedig, akire talán kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna, az a négyéves Alicia, aki a családi erőszaktól menekülve szerelmesedik bele a hokiba. Még igazán apró gyermek - ráadásul lány is - , de minden gondját és fájdalmát a hokiba öli. Sune, a björnstadi csapat régi edzője hamarosan pártfogásába veszi, ahogy anno Peterrel is tette. Alicia eltökéltségét és kitartását bármelyik hokijátékos megirigyelhetné. Sajnos az ő története nagyon háttérben marad, pedig biztosan lett volna mit mesélni róla. Én legalábbis kíváncsi voltam rá. 

Szóval, összességében az Egymás ellen nem hozta számomra a Backmantól elvárt szintet. Lehet, mégse kéne annyira ragaszkodnia ehhez a "minden-évben-írok-egy-regényt" elvhez, hanem csak hagyni, hogy jöjjön az ihlet, amikor jön és olyan tempóban megírni a történetet, ahogy valóban jól esik neki. Mert különben sajnos ez lesz: erőltetettség. De remélem, hogy ez csak valami átmeneti zavar volt nála, és legközelebbre kicsit összekapja magát. 

Kár volt ezért.

Fredrik Backman: Egymás ellen

Vi mot er

Fordította: Bándi Eszter

Animus Kiadó

414 oldal

Listába mondva | Harry Potter és a Titkok kamrája

Nem tudom hanyadik újraolvasás, már jó pár éve nem számolom. A blog történétében biztos, hogy a harmadik, viszont most először olvastam a Jim Kay által illusztrált változatot, úgyhogy az ismerős, otthonos érzés mellett némi újdonságot is hozott ez az élmény. 

És újra bebizonyosodott - immár sokadjára - , hogyha összekuszálódik a lelkivilágom, a Harry Potter könyvekre mindig számíthatok. Mert mindig kisimítja. Így történt ez most is. Kicsit olyan ez, mint a hazaérkezés. Egy kis éden a nagy és félelmetes világtól távol - csak éppen a könyvek lapjai között. Ahová melegítőben és mamuszban tipegve kényelmesen elbújhatunk, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy itt pont úgy készítik a sütőtöklevet, ahogy mi szeretjük. Ez az otthon megbízhatósága. Ezt érzem minden egyes Harry Potter kötetnél - de különösen az első kettőnél.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a második részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.  

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. Itt léphetjük át Harry-vel először az Odú küszöbét. Az Odú minden kuszaságával, fennforgásával, zsivajával, féltő és aggódó szeretetével, melegségével együtt az a hely, ami Harry életéből mindig is hiányzott. Egy hely, amit Otthonnak hívunk, így nagy betűvel. Mégha Mrs. Weasley kiabálásától is hangos ez az első találkozás, tudni és érezni lehet már ott, hogy ez még a Roxfortnál is biztosabb hely lesz Harry életében.

2. A beképzelt, pipergőc Lockhart professzor hozzá nem értése és minden lében kanálsága már önmagában is rettentően szórakoztató, de ha még hozzávesszük kéretlenül osztogatott bölcsességeit is, akkor aztán tényleg nem lehet megállni nevetés nélkül a sokadik újraolvasást sem. Lockhart emlékezetvesztése a végén pedig aztán tényleg hab a tortán.

3. Érdekes volt bepillantani az ötven évvel ezelőtti Roxfort világába, Hagrid és Voldermort diákkorába. Vagy akár a Roxfort alapítóiról szóló történet is ilyen volt. Ezek a múltbeli események számomra mindig iszonyatosan érdekesek: tetszik, ahogy mélyül, rétegződik ez a varázsvilág. Ahogy a múlt titkai napvilágra kerülnek, ahogy részről részre felépíthetjük magunkban a múlt eseményeit.

4. Ahogy felszólal a kirekesztettség ellen. Szeretem, hogy Rowling már ebben a fiatalabb korosztályhoz szóló részekben is kellően hangsúlyozta, hogy valakit a származása miatt (és most ezt nyugodtan ki is terjeszthetjük bőrszínre, vallásra stb-re) nem szép dolog kirekeszteni. Nem szabad, hogy ez határozza meg a másokhoz való viszonyulásunkat, és nem is nézhetjük tétlenül azt se, ha másoknál ilyet tapasztalunk. Még akkor sem, ha az az ára közbelépésünknek, hogy órákon keresztül csigákat öklendezünk.

5. Maga a gondolat, hogy az, hogy kik vagyunk nem egy eleve elrendelt dolog, hanem tetteink és döntéseink határoznak meg minket.

6. Hermione találékonysága és esze minden olvasásnál ámulatba ejt. Hogy felnőtt varázslókat és boszorkányokat megszégyenítő ötletei és következtetései vannak. Ő az ismét, aki először jön rá a rejtély megoldására, és ő az, aki a nyomozás során újabb utakat nyit, ami előre viheti őket a megfejtéshez. Hermione tényleg egy nagyon szuper és fontos szerepmodell a lányok számára - és külön öröm, hogy a narrátor a belső értékeit hangsúlyozza ki mindig, és nem pedig a külsőségekkel van elfoglalva.

7. Harry és Dumbledore beszélgetése az utolsó jelenetekben számomra régen is és most is egyfajta katarzis élménnyel ér fel. Sok fontos dolog ugyanis ekkor kerül kimondásra, az idáig vezető kalandok tapasztalatainak összegzésére ekkor kerül sor. Ez kicsit mindig olyan, mint egy önismereti óra Harry számára - és persze az Olvasó számára is. Sokadik újraolvasásnál pedig külön érdekes keresni itt a későbbi eseményekre való utalásokat - például Harry itt már valamennyire rájött, hogy Voldemort mit is tett vele azon a bizonyos éjszakán, mégha ennek a pontos jelentését csupán a legutolsó részben értette meg.

Ikonikus idézetek számomra

"Az Odú-beli életet össze sem lehetett hasonlítani a Privet Drive-belivel. Dursleyék imádták a rendet és a kiszámíthatóságot, a Weasley-ház ezzel szemben százszámra tartogatott furcsa és váratlan dolgokat. Mikor Harry belenézett a konyhai tükörbe, az rákiáltott: „Tűrd be az inged, te lurkó!” A padlásszellem azon nyomban bömbölni és zajongani kezdett, amint úgy érezte, hogy túl nagy a csend és a nyugalom a házban. […] A Ronnál vendégeskedő Harry azonban nem a beszélő tükröt vagy a zajongó szellemet tartotta a legfurcsább jelenségnek a házban – hanem azt, hogy itt mindenki szerette őt."

"– (…) Személy szerint azt javaslom, hogy meghatározatlan időre vegyük ki őt a Griffendél kviddicscsapatából.
– Ugyan már, Perselus! – méltatlankodott McGalagony. – Mi értelme volna annak, hogy ne engedjük kviddicsezni? Ezt a macskát nem egy seprűnyéllel vágták fejbe!"

"– Nyaljál csigát, Malfoy."

 "– Annyi azonban bizonyos – folytatta emelt hangon és lassan, hogy valamennyien jól értsék a szavait –, hogy véglegesen csak akkor hagyom el az iskolát, ha többé senki nem lesz hűséges hozzám. Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek."

"– Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el – magyarázta fojtott hangon Ron.
– Ejnye, ejnye – csóválta a fejét Dumbledore. Hosszú, ezüst bajsza alatt mosoly bujkált. – A saját vermébe esett, kedves Gilderoy?
– A vermembe? – hökkent meg Lockhart. – Nincs nekem semmiféle vermem. A fiúknak viszont van egy mély alagútjuk. Odalent laknak."

"A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában."

Listába mondva | Harry Potter és a bölcsek köve

Mivel a Harry Potter-sorozatot tavaly is olvastam már, meg pár évvel ezelőtt is írtam róla a blogomban bejegyzéseket az egyes kötetekről (az első részről ITT ), úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1.   Amikor elolvasom az első bekezdést, olyan érzés, mintha kinyitnám a szülői ház ajtaját. Otthonos és egyben nosztalgikus. Szeretem, ahogy megszokottan és kényelmesen elhelyezkedem a sorok között.
2. Imádom itt (is) Rowling humorát, ami annyira gyermeki, ugyanakkor mégsem butácska. Gyerekként is és még most is élvezni tudom. 
3. Hogy ebben a - látszólag - egyszerű ifjúsági regényben is már annyi utalást és nyomot megtalálhatunk a későbbi történésekre nézve lényegtelennek tűnő félmondatokban elrejtve. Az alapokat itt kezdi elhelyezni észrevétlenül.
4. Harry első látogatása az Abszol úton, ahol minden furcsa és meghökkentő és zsivajlik. Ez az első igazi találkozás a varázsvilággal, és tele van eredetibbnél eredetibb ötletekkel.
5. A roxfortos beosztási ceremónia izgalma, ahol Harry ugyanúgy reagál, mint én az ismeretlen vagy új helyzetekre. Bár sose értettem, hogy a Griffendél miért ennyire menő, és szegény Mardekárosokat miért utálja mindenki.
6.  A roxforti karácsonyról szóló rész a legkarácsonyosabb karácsony valaha.
7. Szeretem a három barát kapcsolatának dinamikáját, és hogy barátságuk valóban építőjellegű mindhármuk számára. Ez már az első részben is erőteljesen érezhető. 

Ikonikus idézetek számomra:

"A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltétlezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől."

"Mert én is kipróbáltam néhány egyszerű ráolvasást, csak úgy gyakorlásképpen, és nekem mindegyik működött. A családomban senkinek nincs varázsereje, meg is lepődtem, amikor a levelet kaptam, de persze nagyon örültem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfort a legeslegjobb boszorkányképző. Meg is tanultam kívülről az összes kötelező olvasmányt, remélem, elég lesz – egyébként én Hermione Granger vagyok, és ti?"

 " -Isten hozott benneteket! - szólt. - Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt kezdetét veszi a bankett, szeretnék néhány szót szólni. Íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli! Köszönöm.

Azzal Dumbledore leült. A hallgatóság lelkesen megtapsolta. Harry nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem.

- Ő egy... egy kicsit bolond? - kérdezte bizonytalanul Percyt.

- Bolond? - vonta fel a szemöldökét a fiú.  - Ő egy igazi zseni! A világ legeslegjobb varázslója! És persze... egy kicsit bolond, az tény. Kérsz krumplit, Harry?"

"Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket."

"Attól a perctől fogva Hermione Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni - nos, ez pontosan ilyen helyzet."

"– Az édesanyád az életét adta érte, hogy megmentsen téged. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyádnak az irántad való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely vagy más látható jel formájában… Akit egyszer ennyire szeretett valaki – aki talán már rég nem is él –, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi."

Mi vagyunk a medvék

Backman új regénye az a könyv volt, amitől kicsit féltem. Ugyan nagyon szerettem az általam eddig olvasott regényeit, azonban itt már a fülszövegnél éreztem, hogy nagyon más lesz, mint az eddig megszokottak. Backman eddig egy olyan szerző volt számomra, akitől valahol mindig tudtam, hogy mit várhatok egy-egy új megjelenése kapcsán. Őszintén mondom, szeretek kényelmes olvasó lenni. Hogy vannak ilyen biztos pontnak tekinthető szerzők, akiktől ezt vagy azt kapom a történeteiken keresztül, és hogy ezzel mindig biztosra megyek. De az indokolatlan félelmem a csalódástól elég hamar elillant, mert Backman megint lazán megmutatta, hogy milyen nagyszerű író.

Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

Szerkezetében nagyon hasonlított Rowling Átmeneti üresedés című regényére, hiszen itt is több szálon futott a történet, amelyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódtak egymáshoz. Rájöttem, hogy nagyon szeretem az ilyen több nézőpontból összeálló történeteket, amelyeknek egy közösség áll a középpontjában. Érdekes megtapasztalni egy könyvben ezeket a különböző életeket, gondolatokat és az egymás közötti interakcióikat vagy éppen viszonyulásaikat. Backman ráadásul nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel könyvében, és annyira backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Björnstad
Fordította:Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébredt ott, fogalma sincs róla, hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja:
- Ne félj!

Fredrik Backman már Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével végérvényesen belopódzott a szívembe, és innentől kezdve akármit ír, nekem azt egyszerűen olvasnom kell. Ez volt az egyetlen könyvheti megjelenés, amit vártam szerintem, és amit azonnal meg is vettem magamnak, azonban az olvasással még kénytelen voltam várni kicsit, hogy legyen végre egy csöndes, nyugodt délutánom, amikor átadhatom magam teljesen ennek a picike történetnek. És végre, ez is eljött.
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című könyve egy olyan ember elméjébe invitál utazásra, akinek az emlékei szépen-lassan eltünedeznek valahol, és már képtelen megtartani őket. Egy elme utolsó pislákolásai ezek, utolsó kapaszkodásai az élete illataiba, képeibe, érzéseibe, mielőtt elmossa őket örökre az eső. Napról napra nehezebb számára felvenni a fonalat, napról napra nehezebb hazatalálni elméjének el-eltünedező helyeiről. Mindig is hitte, hogy a számok képesek hazavezetni az embert bárhonnan - ám az elme egy olyan hely, amelynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen és egyetlen térképen sem lelhető fel. Innen nem olyan könnyű csak úgy hazatalálni, ha elveszünk benne.

Nehéz erről a könyvről beszélni, ugyanakkor szó nélkül is nehéz elmenni mellette. Akárcsak akkor, ha valakitől búcsúznunk kell. Rövid novella ez, ugyanakkor súlyos dolgokat cipelnek magukon a lapok - s Backman mindezt elegánsan, ám mégis megindítóan tálalta nekünk. Szerettem a történetben használt megoldásait, az elbeszélés töredezett stílusát illetve ahogy az emlékképeket használta. Néha jelenetek, párbeszédek, olykor illatok, máskor csupán jácintok a pad alatt lettek a mementói egy át- és megélt életnek. S ha megkérdezitek, hát persze, hogy voltak olyan pillanataim, amikor muszáj volt sírnom. Backman még az ilyen rövidke könyvecskéiben is képes ezt belőlem kihozni, és ez jó. Jót tesz néha az ember lelkének. 

Olykor azonban ülepedniük kell a dolgoknak. Most például így jártam. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy ez jóval kevésbé tetszik nekem, mint az eddigi Backman kötetek. Ám ahogy a korábbiakat, ezt se tudtam sokáig kiverni a fejemből az elolvasása után. Sokat gondolkodom rajta a mai napig, és bizony sokszor eszembe jutnak bizonyos mondatai. Úgyhogy a mai napon kénytelen voltam revideálni ezt a korábbi álláspontomat, és mégis azt mondom, ez is egy ugyanolyan szuper Backman kötet. Máshogy jó, kicsit talán kevésbé katartikus, de legalább olyan fontos.  

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
96 oldal

Böngészgető

Mikor már bőven lement a könyvheti megjelenés dömping, sokkal több számomra érdekes könyvet találok. Az ominózus időszakban talán ha két könyv felkeltette valamennyire az érdeklődésemet, ebben az uborkaszezonban pedig hat kötetbe is belefutottam, ami így vagy úgy, de megtetszett. Ki érti ezt...

Vannak köztük már megjelentek illetve megjelenésre várók is. Szóval nem is szaporítom tovább a szót, íme hát azon könyvek listája, amik mostanában felcsigáztak.

Jodi Picoult: Apró csodák

Régen szerettem Picoult -ot olvasni. Persze, nem arról van szó, hogy már nem szeretném, csak valamiért eltűnt az olvasmányaim közül. PuPillánál láttam ezt a könyvet, és elég érdekesnek tűnt fülszöveg alapján. Mint az írónő minden könyve, ez is egy nehéz kérdést állít a történet középpontjába. 

Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?
Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.
Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Holly Seddon: Lélegzetvisszafojtva

Oké, ez talán amúgy még könyvheti megjelenés volt. Valamikor június végén jött szembe velem ez a könyv végül, és eléggé bejött a borítója is meg a történet is. Ez a kötet jelenleg a boltunkban vár rám, hogy hazahozhassam magammal. Nem olyan égetően sürgős részemről, de azért elég érdekesnek hangzik ahhoz, hogy elolvassam egyszer csak. 

Amy Stevensonból vezető hír lett 1995-ben. Az akkor még csak tizenöt éves lánynak nyoma veszett, miközben az iskolából tartott hazafelé. Három nap múlva eszméletlenül találták meg. A támadóját nem sikerült kézre keríteni, pedig az újságok és az esti híradók is tele voltak a történettel.
Tizenöt évvel később Amy a kórházban fekszik a ’90-es évek poszterei között. A világ már rég elfeledkezett róla – egészen addig, amíg az újságíró, Alex Dale bele nem botlik, miközben vegetatív állapotú páciensekről ír. Alexben olyan élénken él Amy kálváriája, mintha csak tegnap történt volna. Kísértést érez, hogy megoldja a rég lezárt ügyet.
A baj csak az, hogy Alex is épp olyan elveszett teremtés, mint Amy: mindent kockára tett az alkoholizmusa miatt, beleértve a házasságát és a hírnevét is. Így hát belevág a nyomozásba abban a reményben, hogy Amy támadójának előkerítése az ő karrierjének megváltása is lehet egyben.
A változatos idősíkokon és több szemszögből bemutatott történetből aztán az olvasó előtt is kibontakozik a döbbenetes konklúzió…

Charlie Jane Anders: Minden madár az égen

Először a címe miatt figyeltem fel a könyvre, aztán a borítóért is odáig lettem. A fülszöveg egy érdekes disztópiát ígér, ami - hogyha éppen olyan kedvem van - eléggé érdekel. A Goodreadsen eléggé megoszlanak róla a vélemények, valaki ódákat zeng róla, valaki a pokolba kívánja ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, én melyik csoportba fogok tartozni. 

Az író egyébként Nebula-díjat is nyert. 

Több ​sci-fi díjat nyert írónk Charlie Jane Anders regénye az életről, a szerelemről, a világvégéről – és a jövőnk kezdetéről szól.
Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Maze misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt megmentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt.

Megjelenés: 2017. augusztus 31.

 Dan Wells: Szellemvárosok

A Partials trilógiáját olvastam ugyan, de nem annyira jött be. Mármint... az első könyv még tök jó volt, aztán bejöttek a YA klisék és én ettől herótot kaptam. Itt a fülszöveg viszont azt ígéri, hogy ez a regénye felnőtteknek szól, szóval reméljük, ez már mentes az említett dolgoktól. Érdekesen hangzik, mindenképp adni fogok neki egy esélyt.

A szerző újabb, felnőtteknek szóló thrillere is merőben más és újszerű hangon szólal meg.
Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Különböző tévképzetek és hallucinációk kínozzák, elméje hol borzalmas kínzásoknak veti alá, hol őrült üldözésekbe taszítja. Ha ez még nem lenne elég, egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait, és az első számú gyanúsított maga Michael.
Mit tennél, ha az általad látott szörnyetegekről egyszerre kiderül: néhányuk nagyon is valóságos? Kiben bízhatsz, ha a saját elméd sem elég megbízható, és úgy érzed az egész világ ellened fordult?

Megjelenés: 2017. augusztus 7.

Thomas McName: A macskák lelki élete 

Macskás könyv, persze hogy felfigyeltem rá! Bár azért némi fenntartásokkal fogadom a dolgot. Remélem, azért többet tud majd mondani annál, hogy mit jelent a macskák periszkóp állásba emelt farka vagy ha punkosra igazítják a bundájukat... Olvasgattam már hasonló könyveket, de egy idő után már egyik se tudott sok újat mondani. Meg persze, ha az ember együtt él  ezekkel a csodás kis házi tigrisekkel, és figyel rájuk, már nem érhetik meglepetések az embert. 

Vagyis... mindig így gondolom, aztán a cicáim rögtön megcáfolnak. 

A ​macskák, ezek a rejtélyes, titokzatos lények, az ezredfordulóra az ember talán legnépszerűbb háziállatai lettek, akik előszeretettel szegődnek mellénk lakótársul. A tudomány egyre több mindent tár fel arról, hogy vonzó külsejük mögött valójában milyen belső világ lakozik. Milyen érzelmeket táplálnak irántunk és egymás iránt? Mit akarnak közölni velünk? Mi húzódik meg hibbantnak tűnő és néha kiszámíthatatlan viselkedésük mögött? Mit várnak tőlünk, mit tehetünk azért, hogy jobb életük legyen?
A macskák lelki élete című könyvben Thomas McNamee nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy a legújabb kutatások mélyére ásva kifürkéssze, milyen ösztönzőerők mozgatják ezeket a gyakran kiismerhetetlen teremtményeket. McNamee szakértőkkel konzultál, és keres magyarázatokat a macskák rejtélyes viselkedésére, például arra, hogy egy emberekkel teli szobában hogyan szúrják ki az egyetlen személyt, aki nem szereti őket.
A macskák lelki élete című kötetben McNamee saját személyes történetét is olvashatjuk: Augusta nevet viselő, örökbe fogadott fekete kismacskájáról, aki nélkül már el sem tudná képzelni az életét. A könyvet olvasgatva egyre tisztább képet kapunk arról, vajon miként foglalhattak el a macskák ilyen kiemelt helyet az emberek világában és szívében. Így aztán egyre jobb társai lehetünk doromboló kedvenceinknek, és felismerhetjük, milyen sok mindent tehetünk értük, ha valóban odafigyelünk arra, mit kommunikálnak felénk.

És persze, itt se lehet megúszni a Harry Potter kontentet! Az Animus Kiadó ugyanis új borítóval jelentette meg a Bogár bárd meséit, A kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük című kiegészítő kötetet, amelyek pont a mai napon jöttek ki a nyomdából. Csak gondoltam, erről is szólok.

Millenium-trilógia

Vannak ezek a szomorú dolgok, amikor például egy iszonyatosan tehetséges író nem éri meg műveinek sikerét. Stieg Larssonról beszélek most konkrétan, akinek a soha be nem fejezett, így trilógiává rövidült sorozata az író halála után jelent meg, és iszonyatos sikert aratott szerte a világon. Hozzám kicsit késve ért el ugyan, de most már én is elmondhatom, mennyire szerettem ezeket a könyveket olvasni, és vérzik a szívem, hogy a Larsson által megálmodott folytatásokat már sohasem ismerhetem meg. 

Pedig a Millenium-trilógiáról baromi nehéz leállni. Egyszerűen beránt az örvényébe, és szinte lehetetlenség kikecmeregni onnan - vagyis... nálam legalábbis így volt. Larsson remekül ír szerintem, és igazán tudja, hogy kell az információkat óvatosan csepegtetni vagy miként kell észrevétlenül körbefonni a hurkokat bizonyos szereplők körül - ez különösen a harmadik részben volt igazán zseniális. De ezt inkább nem fejteném ki bővebben most, mert nem szeretnék spoilerezni.

Emlékszem, hogy az első rész már a második fejezet után megnyert magának, és minden kétségem szertefoszlott afelől, hogy vajon kedvelni fogom-e. Mert kétségek... nos, azok azért voltak. Larsson igazából itt annyira összehozott mindent, amit csak kedvelhetek egy krimiben: fifkáns rejtély, elzárt sziget, családi titkok és érdekes, ám korántsem hétköznapi értelemben vett nyomozó karakterek - csak ennyit mondanék címszavakban. Már mindhárom résszel a hátam mögött továbbra is azt mondom, hogy szerintem az első rész volt a legnyerőbb, de a harmadik is szorosan ott van mögötte.
Ha már a részeknél tartunk, el kell árulnom kizárásos alapon, hogy a másodikat élveztem a legkevésbé, ahol a főhősnő Lisbeth Salander igazi legyőzhetetlen szuperhőssé vált és ez már nekem túl hihetetlen volt néha - kicsit átesett itt szerintem a ló túlsó oldalára, viszont a múltjával kapcsolatos titkok eléggé lekötöttek ahhoz, hogy ezen ne bosszankodjak olyan sokszor.

"Lisbeth Salander súlyos betegségben, információfüggőségben szenvedett, a morállal és etikával kapcsolatban pedig meglehetősen liberális elveket vallott."

Egyébként még azért is szeretem ezeket a könyveket, mert nem csupán egy egyszerű thrilleres beütésű krimiről beszélünk a Millenium-trilógia kapcsán, hanem olyan komoly témák is központi helyet foglalnak itt, mint például a nők bántalmazása. A szóbeszéd szerint Larsson fiatalkorában tanúja volt annak, hogy három barátja csoportos erőszakot követett el egy Lisbeth nevű lányon, és ő semmit sem tett hogy megakadályozza. Ez az eset éveken át kísértette őt, és végül ez vezetett Lisbeth Salander karakterének megalkotásához. Ám később kiderült, hogy ez a megdöbbentő sztori mégsem Larssonnal esett meg, hanem csak hallotta valakitől, és sajátjaként adta elő. Az egyetlen interjújában, amit íróként adott, elárulta, hogy Salander karakteréhez a legfőbb inspirációt Harisnyás Pippi adta: elképzelte, milyen lehet ő felnőttként, továbbá hogyan és egyáltalán sikerülne-e beilleszkednie a társadalomba... Ellenpontként pedig megalkotta Mikael Blomkvist alakját, akit ugyancsak Astrid Lindgrentől kölcsönzött Az ifjú mesterdetektív című regényéből.
Egyébként - akit érdekel még a téma - szerintem érdemes elolvasni Lasse Winkler Telegraph-nak írott cikkét, amelyben a Larsson által adott interjúra emlékszik vissza, és sok érdekességet elmond a sorozatról vagy éppen magáról az íróról is, hogyan látta őt akkor és hogy fogadta a három héttel későbbi halálhírét.

Visszatérve a sorozatra, valahogy mindig is így képzeltem el azt, hogy milyennek is kéne lennie egy vérbeli skandináv kriminek, és végre megkaptam. Természetesen tervbe veszem majd David Lagercrantz folytatását is, kíváncsi vagyok, ő hogy álmodta tovább a történetet.

Stieg Larsson: A Tetovált lány
                        A lány, aki a tűzzel játszik
                        A kártyavár összedől
Animus Kiadó
Fordította: Péteri Vanda, Torma Péter

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.

A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 

A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 

De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 

Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Harry Potter and the Cursed Child

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Animus Kiadó

Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.

A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 

A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 

De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 

Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Harry Potter and the Cursed Child

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Animus Kiadó

Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

A sikító lépcső esete

"A kandallóban a narancssárga lángok alacsonyan táncoltak. Sötétség lopakodott a szoba mennyezetén, ült meg a lépcső zugaiban. Na és? A nappal kimúlik, beáll az éjszaka, de a Lockwood és Társa felkészült. Együtt dolgozunk, nem félünk."

Ha young adult könyvekre gondolok, eléggé felemás érzéseim vannak. Bár egy nagyon fontos műfajnak tartom a mai populáris irodalom berkein belül, de mivel népszerű műfajról beszélünk, ezért (magától értetődően) elég vegyes a felhozatala, amit bizony erősen meg kell szűrnöm magamnak, hogy tényleg az értékes és eredeti gyöngyszemek jussanak el hozzám. Olykor persze hiába az előrelátás és sok utánanézés - mégis sikerül mellényúlnom. 

Mindenesetre a young adult könyvek szerintem igenis fontosak egy bizonyos korosztálynak. Úgy értem: jó, hogy vannak. Ezek a művek kitűnően reprezentálják a tinédzserkor küszöbén jelentkező meg nem értettséget, és a még hosszú évekig eltartó identitáskeresést, amikor nem csupán az önkifejezés, az önmagunk megtalálása a feladatunk, hanem a világot, a környezetünket és az abban elfoglalt helyünket is újra kell értékelnünk. Van egy pont az életünkben, amelyben minden megváltozik, és a boldog tudatlanság állapota után rá kell jönnünk, hogy kik is vagyunk mi valójában - ahogy ez a YA főhősökkel is történik.

Jonathan Stroud zseniális regénye is a young adult kategóriába tartozik, sőt továbbmegyek: ez bizony egy igazi gyöngyszem! Bár jóval könnyedebb témát dolgoz fel, mint a disztópiák - nincsen benne társadalomkritika s egyéb ilyesmi - , ennek ellenére azért a sorok között mégis megbújik az önállósodás és az önmagunkba vetett hit kissé elcsépelt, ám valahol mégis érdekes kérdésköre. Persze, nyilván nem elsősorban ezért estem mérhetetlen szerelembe ezzel a könyvvel: Stroud regényének felépítésében, stílusában egyszerűen semmi kivetnivalót nem találtam - nem mintha kerestem volna... hogy őszinte legyek körülbelül a 40 oldal után csak úgy sodródtam a történettel, és meglehet, hogy mindenféle kritikai érzék kiveszett belőlem az olvasása alatt, szóval nem feltétlen kell hinnetek nekem, vállalom, hogy elfogult vagyok.

Ötven éve már, hogy az ország járványszerű kísértetjárástól szenved. A szellemek okozta bajoknak számos ügynökség igyekszik elejét venni. Lucy Carlyle, az ifjú és tehetséges ügynök, bár szép karrier reményében érkezik Londonba, egyszerre a város legkisebb és legpechesebb ügynökségének csapatában találja magát, melyet az igéző mosolyú Anthony Lockwood vezet. Miután egy ügyet végzetesen elszúrnak, az ügynökség léte veszélybe kerül. Hamarosan adódik egy utolsó esély a cég megmentésére, ám ehhez el kell tölteniük egy éjszakát Anglia kísértetek által legsűrűbben lakott házában. És megúszni élve.

A regény hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik, hiszen ez a ködös-nyirkos-szürke-feszültséggel és titkokkal teli hangulat hamar körbefont olvasás közben - mintha csak egy ajtót nyitogattam volna a lapokkal. Nem volt szükséges egyszer sem semmiféle ráhangolós oldalpörgetés. Csupán kinyitottam, és ezzel a mozdulattal már be is léptem Stroud világába. Így, ennyire egyszerűen. S igazából már vagy 2 hónapja elolvastam, de akárhányszor megpillantom a borítóját nem csupán jelenetek, helyzetek ugranak be, hanem maga a hangulata is bekúszik a bőröm alá. Ez pedig ennyi idő elteltével nálam elég ritka.

Maga a történet és a létrehozott alternatív világ szintén érdekes és izgalmas, bár a történet talán annyira nem eredeti, de hogy őszinte legyek nem igazán érdekel, mert nálam simán elérte, hogy lélegzetvisszafojtva és a körmömet tövig rágva olvassam el az utolsó 40 oldalt. Mindezek mellett pedig A sikító lépcső esete bebizonyította, hogy bizony nem szükséges kellékei egy jó ifjúsági regénynek a hormontúltengéses szereplők és a szerelmi szál. Ezek nélkül is lehetséges egy igazán erős, belevaló és élvezetes regényt írni. Bár a szereplők közötti dinamika talán lehetett volna kicsit hangsúlyosabb is, hiszen a jellemek bőven elbírták volna szerintem, mert mindegyikük izgalmas és árnyalt, de azt mondom, egyefene, talán a következő részben. Nem is siránkozom ezen igazából, mert érdekes háttértörténeteket kaptam, s Deryn Sharp mellé most már Lucy Carlyle is felsorakozott a példás női főszereplők névsorába. (szerintem amúgy ők ketten egészen jól kijönnének egymással)

Én mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit elvártam, sőt: többet is. Igazán brit, igazán rejtélyes, megfelelőképp szellemes (a szó mindkét értelmében), kellőképpen izgalmas és megfelelő mértékben árasztja magából a Sherlock-hangulatot. Minden adva van tehát ahhoz, hogy tűkön ülve várjam a folytatását. Mert ez jó. Tényleg nagyon jó.

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
The Screaming Staircase
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Animus Kiadó
Oldalszám: 318

Csupa könyv

Cornelia Funke: Tintaszív

Elolvastam: 2011. május 15.



Sokszor ábrándoztam azon, miközben egy izgalmas, letehetetlen könyvet olvastam, hogy vajon mennyire jó lenne belecsöppenni az események sűrűjébe, küzdeni együtt a főhőssel, legyőzni a gonoszok ármánykodásait, bátran harcolni a barátok oldalán. Milyen lehet felfedezni az ismeretlen világokat, kirándulni más fantáziája által teremtett erdőkben, hegyekben, képzeletbeli lények között... Sokszor vágytam rá, hogy bárcsak együtt mehetnék Frodóval a Végzet Hegye felé, vagy Lizzy Benneth jó barátnője lennék, együtt sétálnék Jane Eyre -rel Galagonyás parkjában Mr. Rochester után kutatva a távolban... s még annyi, de annyi mindent szeretnék olvasás közben!

De a Tintaszív elolvasása után, azt hiszem kétszer is meggondolom, hogy vajon tényleg szeretném-e a saját bőrömön megtapasztalni a fantáziadús izgalmakat? Biztos, hogy olyan bátor lennék, mint ahogy elképzelem, vagy magamra húznám a takarót, és felőlem aztán jöhetne az Armageddon? Nagy valószínűséggel az utóbbi lehetőség történne... Bár a képzelet sem utolsó edzésprogram a bátorság tekintetében, azért mégis azt kell mondjam, valószínű több engedményt tennék magamnak, mint amire a valóélet képes lenne. A kalandok, izgalmak maradjanak csak a lapokon!

S hogy miért is írom ezt? Tanultam Mortimer esetéből... Az ügyes kezű könyvgyógyász ugyanis nem csupán a könyvek szépségének visszavarázsolásához ért, hanem a felolvasáshoz is. De nem ám úgy, ahogyan édesanyánk vagy az óvónéni tette annak idején az ágyunk mellett arra várva, hogy végre lecsukódjon a szemünk! Nem ám! Mortimer, rövidebben csak Mo, olyan csodálatosan formálja a szavakat, mikor felolvas egy könyvből, hogy a történet megelevenedik, testet ölt – szereplők szabadulnak ki a regényekből, jók és rosszak egyaránt. Egy ilyen felolvasással hozta el a világra a gonosz Kaprikornuszt és hírhedt bandáját még sok évvel a regény kezdete előtt. Kaprikornusz ebben a világban sem hazudtolta meg önmagát: falvakat tett a földdel egyenlővé, családokat tett tönkre, nőket és férfiakat egyaránt szolgaságba hajtott és még tovább sorolhatnám, de az túl borzalmas lenne.
Sok évvel Kaprikornusz kivarázsolása után, Mo és kislánya Maggie viszonylag békés életet élnek, továbbra is a könyvek és az irodalom szeretetében – ám érthető módon, a felolvasások azóta elmaradnak. Egy nap végül azt a hírt kapják, hogy a Mo által világra szabadított gonosz elhatározta, hogy szüksége van Mo tehetségére – így apa és lánya kénytelen hátrahagyni otthonát, és bujdosásra kényszerülnek. De vajon hová mennek? És képesek-e megmenekülni Kaprikornusz kezei közül?

"...ahol mások házában, lakásában tapétás fal ékeskedik, Elinornál ott is könyvespolcok sorakoztak. Könyvek gerincei tarkállottak, piroslottak, voltak feketék, fakók... könyvek, könyvek. Már az előtérben is - egészen fel a mennyezetig. "

Cornelia Funke könyve letehetetlenül izgalmas, szívszorítóan szép, olykor irtózatosan kegyetlen, s minden sorából süt a könyvek iránti mérhetetlen szeretet. Gyönyörű történet a regényekről, a képzeletbeli világokról, az olvasás és a könyvek szeretetéről, és magukról a könyvekről is. A Tintaszívben több regény is szót kap egy-egy fejezet elején, úgy mint a Szép remények, a Pán Péter, Narnia krónikái, a Végtelen történet és még sokan mások – e könyvek talán régi jó barátként köszönnek vissza, de az is lehet, hogy új kalandokra csábítanak...

De az írónő bármennyire is jó munkát végzett ezzel a könyvével kapcsolatban, a magyar kiadással én annyira már nem vagyok megelégedve: először is, a fordítás hagy némi kívánnivalót maga után – akár azt a szót is használhatnám rá, hogy borzalmas -, a mondatok olykor magyartalanok és a szöveg néhol döcögős. A kiadó sem végzett tökéletes munkát, legyen bármennyire is szép a borító, az illusztrációk szemet gyönyörködtetőek, de fájdalmasan sok benne az elütés.

A Tintaszív egy trilógia első része lenne, de a magyar kiadó nem igazán szorgalmazza a további kötetek megjelenését, de még bizakodhatunk ez ügyben. Mindenesetre ez ne riasszon vissza senkit a könyv elolvasásától, mert attól még ugyanolyan kerek egész történet. Kár lenne kihagyni. Vagy olvassátok angolul :-) Én a folytatások esetében biztosan így fogok tenni - persze, sok választásom nincs.

A könyv pedig a Csökkentsd a várólistádat-2011 játék része volt.

Kiadó: M&C Kft
Fordító: Tandori Dezső
Eredeti cím: Tintenhertz
Oldalszám: 623
Ára: 3990 Ft

(képek forrása: weheartit.com)