Határtalan nyelv

Mindig is érdekelt a nyelvészet. Oké, bevallom: nagyon szerettem. Sokszor az irodalomelméleteknél is jobban. Az egyik ága, amitől azonban oda meg vissza voltam egyetemi tanulmányaim alatt az a szociolingvisztika volt, vagyis a nyelvhasználat és a társadalom kapcsolatát vizsgáló tudományág. A másik pedig a pszicholingvisztika Szerintem itt jön át leginkább, hogy a nyelv mennyire egy élő, folytonosan változó, mozgásban lévő valami, amire igenis hatnak a használói, bármennyire is keseregnek ezen egyesek. Én viszont úgy vagyok vele, hogy ez igenis érdekes és egyben csodálatos dolog. Látni a folyamatokat, kutatni a mögöttes okokat - mert bizony a változások rengeteg mindent elmondanak a társadalomban zajló folyamatokról vagy éppen magáról az egyénről. 

Én mindig is a leíró és nem pedig az előíró nyelvészet pártján voltam és vagyok még most is - bevallom, a nyelvhasználattal kapcsolatban kesergőktől a falnak tudok menni, akik folyton "bezzegrégen"-eznek meg akik biztosak benne, hogy a nyelvünk egyre inkább romlik (vagy fejlődik) vagy egyáltalán, akik azt feltételezik, hogy létezik olyan, hogy helytelen nyelvhasználat egy anyanyelvű beszélőnél - jaj, istenem... a nyelv nem fejlődik, nem romlik, hanem idomul a használóihoz. Nincsen nyelvi aranykor és nem lesz valaki attól több, hogy azt hiszi, "őrzi" a nyelvet. Legszívesebben amúgy az ő kezükbe is odanyomnám Sándor Klára könyvét - másképp tekintenének a nyelvre (nyelvekre) utána. 

A Határtalan nyelvet amúgy tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom: akár nyelvészettel foglalkozó egyetemistáknak, akár csak érdeklődő laikusoknak. Nagyon jól áttekinti a főbb kérdésköröket, elméleteket, amiket rengeteg érdekes példával támaszt alá és ráadásul mindezt teljesen olvasmányos stílusban teszi. "[ennek a könyvnek]nem az a célja, hogy helyettesítse a társnyelvészet szakirodalmának olvasását, hanem hogy kedvet csináljon hozzá. Úgy épül föl, hogy az egyetemisták jól hasznosíthassák - de nem akar jól jegyzetelhető tankönyv lenni, sem lexikális ismereteket listázó telefonkönyv, mert nem akarja megfosztani az olvasót a gondolkodás élményétől." - írja Sándor Klára a könyv bevezetőjében, és szerintem ennek maradéktalanul eleget tesz. Tényleg sikerül megmutatnia, hogy a nyelv az egyik legérdekesebb dolog a világon, és hogy a nyelvészet nem azonos a dögunalmas szaggatott meg hullámos aláhúzogatással. A nyelvészet igenis izgalmas és elgondolkodtató, és a nyelvhasználat pedig egy teljesen más és sokkal összetettebb dolog, mint ahogy a nyelvművelők képzelik és próbálják különböző fórumokon az emberekbe sulykolni. 

Hogy példákkal alátámasztva is bebizonyítsam, mennyire igaz, amiket fentebb írtam, pár érdekességet összeválogattam a könyvből. Ha még ezek után sincs kedved előkapni Sándor Klára könyvét, akkor sajnos nem tudok veled mit kezdeni. :)

• A nyelvi relativizmus elmélete szerint az eltérő nyelveket beszélők világképe és világértelmezése különbözik. Tehát a nyelv a gondolataink formálója is, és a világot ennek a szűrőjén keresztül látjuk, s azt a világot tartjuk természetesnek, amelyet saját nyelvünk felépít. A magyar anyanyelvűeknek egyértelműen más gyümölcs a meggy és a cseresznye, hiába hasonlítanak egymáshoz - az angol anyanyelvűeknek viszont ugyanannak a gyümölcsnek a fajtái. Nálunk viszont "belső" kapcsolat fűzi össze a sárga- és az őszibarackot, sok más nyelvben viszont egymástól teljesen független nevük van. A szókincs jelentéshálói mellett még az is érdekes, hogy a nyelvtani kategóriák hogyan befolyásolhatják az automatikus gondolkodásunkat. Mint például az időszemléletünket. Ezt vizsgálva a "sztenderd európai" időszemléletet vetették össze egy indián nyelv, a hopi tulajdonságaival. A hopi nyelvben nincsenek az európai nyelvekben megszokott igeidők, mint múlt, jelen, jövő. Ezzel szemben a jelen idő kifejezésére sokkal szélesebb választék áll a rendelkezésükre. Mindezek a nyelvi szerkezeti különbségek arra utalnak, hogy az európai nyelvekben tükröződő nyugati kultúrával szemben, amelynek centrális tengelye az idő és a tér, a hopi kultúrában élő emberek nyelvükből eredően az események egymásra következésének fogalmaiban gondolkodnak. Az időt nem tekintik mérhetőnek vagy olyasvalaminek, aminek határpontjai lehetnek. 
•  Norvégiának nem csupán demokráciája vagy jómódja irigylésre méltó, de még a nyelvészek is mintaországnak tartják, hiszen ott megvalósult az, amit sok országban lehetetlennek gondolnak: mindenki bármilyen helyzetben olyan nyelvváltozatot használ, amilyet csak akar, egyetemi előadáson, tévében, vizsgán, parlamentben, bárhol és senki nem gúnyolódik rajta. A szülők választhatnak, hogy a gyerek melyik sztenderd változatot tanulja meg elsőként, továbbá a megyék és a járások szintén választhatnak sztenderd változatot maguknak, de tisztviselőknek a többi sztenderdet is ismernie kell,  mert bárki bármelyik hivatallal a tetszőleges választott sztenderddel érintkezhet. A magánemberek úgy írnak hivatalos levelet, ahogy csak akarnak: szigorúan tilos bárkit diszkriminálni, nemcsak az általa használt sztenderd miatt, hanem akkor is, ha saját nyelvjárásában ír. A norvégok tehát büszkén védik saját nyelvi sokszínűségüket - és közben jól beszélnek angolul, lényegében majdnem kétnyelvűnek nevezhető a teljes lakosság. Nekik érdekes módon nem jut eszükbe az a félelem, amivel az idegen nyelvet alig beszélő magyar népességet riogatják, hogy majd a nagy nyelvek - élükön az angollal - kiszorítják, elpusztítják a magyart. 
• Apropó nyelvcsere. Bár sokan a csángókat a magyar nyelv patinásan régi képviselőjeként, a romlatlan magyarság megtestesítőjeként látják, a valóság sajnos ettől igen csak távol áll. A csángók többsége már egynyelvű román, és az a kevés ember, aki még beszéli az egykori anyanyelvet, sokaknak már a domináns nyelve a román. Szó sincs azonban arról, hogy a csángók morális hiányosságok miatt tértek át a román használatára - ahogy más népcsoportok sem erkölcsi deficit okán cserélnek nyelvet amúgy. Az iparosodás, urbanizáció is nagyban közbe szólt, ám valójában az áttérítés már sok száz évvel ezelőtt megkezdődött. És azt például tudtad, hogy a csángók nyelvcseréje pont hogy fordítva zajlott, mint ahogy a nagykönyv szerint kellett volna? Ugyanis a nyelvcseréknek van egy folyamata: általában a formális helyzeteknél kezdődik (pl. hivatalok) és aztán fokozatosan kúszik be az egyre informálisabb, bensőségesebb használatba (pl. otthon). A csángók nyelvcseréjében az az érdekes, hogy ez a folyamat pont fordítva, vagyis egy bensőséges helyzetből indult, abból a beszédtartományból, amely a legtovább szokta őrizni a régi anyanyelvet, ez pedig a valláshoz kapcsolódó nyelvhasználat. A csángók vallásossága egyébként is legendás, ez szorosan hozzátartozik identitásukhoz, nagyon erős náluk a hit szerepe. A román állam asszimiláló politikája igazán furmányosan oldotta meg a helyzetet. A legnagyobb köztiszteletben álló moldvai papok (akik egyébként nem csángók) egyszerűen tiltják  a csángó változat használatát, sőt az ördög nyelvének nevezik. És ezen túlmenően 1990-es években a magyarországi kapcsolatokat ápoló, vagy csak Magyarországra látogató híveket a moldvai papok iszonyatos megszégyenítés mellett kiközösítették az egyházközösségből. Ilyen és ehhez hasonló dolgoknak volt nagy szerepe abban, hogy elinduljon innen a nyelvcsere. 

 A Határtalan nyelv még sok-sok érdekességet tartogat példák, történetek, felvetett kérdések formájában. Imádtam még például a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát boncolgató fejezeteket, a kreol és a pidzsin nyelvek elméleteit vizsgáló részeket vagy annak a vizsgálatát, hogy egy bizonyos fajta nyelvhasználat kialakulása, eltűnése mögött milyen társadalmi folyamatok húzódnak. A kötet ára kicsit ugyan borsos, de én azt mondom, megéri. Legalábbis annak, aki hasonlóan szereti a nyelvészetet. Vagy még jobban.

Sándor Klára: Határtalan nyelv

Szak Kiadó

488 oldal