Mivel a Harry Potter-sorozatot tavaly is olvastam már, meg pár évvel ezelőtt is írtam róla a blogomban bejegyzéseket az egyes kötetekről (az első részről ITT ), úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1.   Amikor elolvasom az első bekezdést, olyan érzés, mintha kinyitnám a szülői ház ajtaját. Otthonos és egyben nosztalgikus. Szeretem, ahogy megszokottan és kényelmesen elhelyezkedem a sorok között.
2. Imádom itt (is) Rowling humorát, ami annyira gyermeki, ugyanakkor mégsem butácska. Gyerekként is és még most is élvezni tudom. 
3. Hogy ebben a - látszólag - egyszerű ifjúsági regényben is már annyi utalást és nyomot megtalálhatunk a későbbi történésekre nézve lényegtelennek tűnő félmondatokban elrejtve. Az alapokat itt kezdi elhelyezni észrevétlenül.
4. Harry első látogatása az Abszol úton, ahol minden furcsa és meghökkentő és zsivajlik. Ez az első igazi találkozás a varázsvilággal, és tele van eredetibbnél eredetibb ötletekkel.
5. A roxfortos beosztási ceremónia izgalma, ahol Harry ugyanúgy reagál, mint én az ismeretlen vagy új helyzetekre. Bár sose értettem, hogy a Griffendél miért ennyire menő, és szegény Mardekárosokat miért utálja mindenki.
6.  A roxforti karácsonyról szóló rész a legkarácsonyosabb karácsony valaha.
7. Szeretem a három barát kapcsolatának dinamikáját, és hogy barátságuk valóban építőjellegű mindhármuk számára. Ez már az első részben is erőteljesen érezhető. 

Ikonikus idézetek számomra:

"A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltétlezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől."

"Mert én is kipróbáltam néhány egyszerű ráolvasást, csak úgy gyakorlásképpen, és nekem mindegyik működött. A családomban senkinek nincs varázsereje, meg is lepődtem, amikor a levelet kaptam, de persze nagyon örültem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfort a legeslegjobb boszorkányképző. Meg is tanultam kívülről az összes kötelező olvasmányt, remélem, elég lesz – egyébként én Hermione Granger vagyok, és ti?"

 " -Isten hozott benneteket! - szólt. - Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt kezdetét veszi a bankett, szeretnék néhány szót szólni. Íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli! Köszönöm.

Azzal Dumbledore leült. A hallgatóság lelkesen megtapsolta. Harry nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem.

- Ő egy... egy kicsit bolond? - kérdezte bizonytalanul Percyt.

- Bolond? - vonta fel a szemöldökét a fiú.  - Ő egy igazi zseni! A világ legeslegjobb varázslója! És persze... egy kicsit bolond, az tény. Kérsz krumplit, Harry?"

"Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket."

"Attól a perctől fogva Hermione Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni - nos, ez pontosan ilyen helyzet."

"– Az édesanyád az életét adta érte, hogy megmentsen téged. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyádnak az irántad való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely vagy más látható jel formájában… Akit egyszer ennyire szeretett valaki – aki talán már rég nem is él –, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi."

A titokzatos stylesi eset

A titokzatos stylesi eset Agatha Christie első regénye, amely a megírása után csak négy évvel később jelent meg, mert a kiadók folyton visszautasították a kéziratát. Azonban a megjelenése után rögtön siker lett belőle, és nem csupán a kritikusok, hanem a gyógyszerész szakmabeliek is elismerően nyilatkoztak róla, mert a történetben megjelenő mérgek hatásai és reakciói mind tudományos megalapozottsággal lettek bemutatva. A regény ötlete egyébként akkor született meg az írónő fejében, amikor az I. világháború alatt egy kórház gyógyszertárában dolgozott, úgyhogy a hozzáértése valóban nem a véletlen műve.

Hercule Poirot ebben a regényben lépett először az olvasók elé teljes életnagyságban segítőtársaival, a kis szürke agysejtjeivel és Hastings kapitánnyal egyetemben. A történet Essexben játszódik, egy vidéki angol kúriában, ahol Mrs. Inglethorpe, a kastély tulajdonosa, egyik éjjel titokzatos körülmények között elhalálozik. Mérgezésre gyanakodnak, ám a nyomozás már az elején megfeneklik. Még szerencse, hogy Hercule Poirot, a Belgiumból menekült, valaha igen híres mesterdetektív éppen a faluban tartózkodik, így Hastings kapitány kérésére és Mrs. Inglethorpe iránti tiszteletből elkezdi felgombolyítani a bűntény kusza fonalát. Gyanúsított persze rengeteg van, a gyilkosság kivitelezése sem szokványos, de mindenki kedvenc bajszos detektívjét semmi és senki sem tántoríthatja el attól, hogy végül rájöjjön a megoldásra. 

Ugyan a két legkedvencebb Agatha Christie regényemet sem összetettségével, sem csavarjával nem tudta felülmúlni, mégis azt mondom, hogy ez egy iszonyatosan jól összerakott, klasszikus krimi, amely minden klasszikusságát elegánsan viseli magán. Zárt térben történik a gyilkosság, a lehetséges gyanúsítottak egy viszonylag jól körülhatárolt körével. A krimi királynője itt is szereti abba a hitbe ringatni olvasóját, hogy együtt nyomoz kedvenc belga detektívjével, hiszen betekintést enged nekünk a helyszínekbe, meghallgathatjuk a beszélgetéseket, és eközben mi is munkára foghatjuk saját kis szürke agysejtjeinket: kereshetjük a mögöttes motivációkat, megjegyezhetjük a gyanús dolgokat, amik persze mindenkinél vannak dögivel. Ám a végén jövünk csak rá igazán, hogy mennyire az orrunknál fogva vezetett, és nem láttuk a fától az erdőt. 

A titokzatos stylesi esetben azt szerettem még igazán - mert a bűntény csavarossága szinte borítékolható volt, mint a többi krimijénél -, ahogy ezt a világháború alatti vidéki Angliát láttatta, és bepillantást engedett a korabeli arisztokrácia világába. A távolabbi vidéken dúló háború hatásai ebbe az elsőre idillinek tűnő környezetbe is be-betörnek, nyomot hagynak olykor egy félmondat vagy mondat erejéig, ami által belebetonozódik ez az egész történet ebbe a korszakba, és kiszakíthatatlanná válik onnan. 

Érdekes, izgalmas és nem utolsósorban hangulatos krimi ez: igazi bekuckózós történet és emellett pedig igazi mérföldkő is az Agatha Christie életműben. Hiszen innen, Stylesból indult el nemcsak Poirot, hanem maga a krimikirálynő is hódítóútjára. Ez a történet kezdete.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset

The Mysterious Affair at Styles

Fordította: Dezsényi Katalin

Európa Kiadó

258 oldal

Urak és játékosok

Ha van valami, akkor például Joanne Harris könyveit nagy hiányosságomnak érzem, ugyanis a Rúnajeleken kívül nem olvastam még tőle semmit sem. Pedig sok-sok évvel ezelőtt begyűjtöttem a könyveinek nagy részét potom pénzért egy majdnem ingyen-is-hozzádvágom-csak-vigyed akció keretében. Az Urak és játékosok ugyan pont nincs meg saját birtokomban, szóval nyilván ezzel folytattam az ismerkedést. Logikus gondolkodás level 1000. 

Ha egy szóval kéne jellemeznem Harris regényét, azt mondanám rá, hogy csavaros. Ugyanis a gyilkosunk valódi kilétét csak a regény végén fedi fel az olvasója előtt. Hiába ő az egyik narrátor, hiába tudunk meg rengeteg konkrétumot a múltjából, a jelen idejű elbeszélésben mégis elrejti őt a szemünk elől: fogalmunk sincs, hogy a tanári kar mely tagja az, aki bosszút esküdött a St. Oswald iskola ellen. Méghozzá olyanfajtát, amibe a gyilkosság is simán belefér. Joanne Harris regényében ugyanis egy szociopata elméjébe nyerünk részletes betekintést. 

Gyilkosunk számára a St. Oswald Fiúgimnázium minden általa gyűlölt dolgot megtestesít: egy olyan helyet, ami kiemelkedik a társadalmi átlagból, ugyanis ez a született kiváltságosok helye. A kékvérű, de minimum gazdag és eszes tanulók elit gimnáziuma ez, ahová megfelelő családi háttér nélkül bekerülni lehetetlenség - gyilkosunk hiába becsvágyó, hiába rendelkezik különleges intelligenciával, a St. Oswald kerítései mögött csak sokszorosan alávetettként járkálhat. Olyan elit hely ez, ahova bekerülés tekintetében minden logika és egyéni érdem csődöt mond. Kiváltságok, beleszületés - az individuum nem sok szerepet játszik itt. És ez az iskola gyilkosunk számára minden, amit ő sohasem érhet el, bármennyire is szeretné és bármennyire is igazságtalannak érzi ezt a tényt. Ám amíg a társadalom nagy része ezt képes elfogadni, hogy vannak bizonyos kiváltságos csoportok, addig narrátorunk ebbe képtelen beletörődni, így már gyerekként megtalálja a módját, hogy hogyan hekkelhetné meg a kasztszerű rendszert. 

Az egyén és a csoport izgalmas kapcsolata mellett a regény még nagy hangsúlyt fektet a személyiség kialakulására: milyen körülmények, milyen behatások azok, amelyek szociopatát képeznek a gyerekből. A családot elhagyó anya, az alkoholizmusba menekülő apa, a családon belüli erőszak, bensőséges kapcsolatok hiánya és az otthon melege nélküli gyermekkor bizonyára mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy narrátorunk végül azzá lett, aki. A kívülállóság érzete, a magány fájdalma pedig még taposott ezen a formálódáson.  A láthatatlanságba menekülés lett narrátorunk választott útja, amin később már nem a szégyen vagy a bántalmazások miatt maradt, hanem igazi személyiségének, önmaga valójának elrejtése miatt. 

Anno, a Rúnajelek olvasása vagy a Csokoládé című film nézése közben - igen, tudom... majd el fogom azt is olvasni -  nem is gondoltam, hogy Joanne Harris a pszichothrillerek irányába is képes mozdulni. De úgy tűnik, nagyon is, és nekem ez nagyon bejött. 

Joanne Harris: Urak és játékosok

Players and Gentlemen

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadó: Ulpius-ház

466 oldal

Caraval

A Caraval akár egy érdekes, újszerű regény is lehetett volna, de nem lett. Úgy tűnik, bőven kinőttem már az olyan YA-kból, ahol ahelyett, hogy az írónő a világfelépítéssel vagy a kalandokkal foglalkozna, leragad a főhősnő oldalakon keresztüli picsogásánál arról, hogy miért-ilyen-kihívó-a-ruhája-ő-nem-szeret-így-öltözködni (#kitérdekel) vagy hogy úristen-milyen-jól-esik-ha-a-srác-átöleli (#kitérdekel2). 

Szomorú vagyok, hogy bedőltem az érdekesnek tűnő fülszövegnek - pedig azt hittem, vagyok annyira gyakorlott, hogy felismerjem, mi az, ami nekem való és mi nem. De néha vannak ilyen kakukktojás könyvek, amik átcsúsznak a radaromon. De ez persze nyilván az én hibám, vállalom érte a felelősséget. Viszont azt is tökre elfogadom, hogy valakinek tetszett a könyv, és tudom azt is, hogy nagyon sokak odáig voltak érte. Aki pozitív meg kedvcsináló véleményeket akar olvasni erről a könyvről, nézzen szét a molyon, ott dögivel van ilyen. És nincs ezzel semmi gond,

de az én könyvtáram tudott volna létezni enélkül is, úgy érzem.

Most felejtsük el a téves prekoncepcióimat, amik bár megvoltak, de ettől még simán lehetett volna egy kis könnyed, izgalmas regény némi eredetiséggel. Mert nyilván nem vártam mélységeket ettől a könyvtől, csak egy laza kikapcsolódást. Lehetett volna egy titkolt guilty pleasure belőle vagy nem annyira titkolt is, és most akkor zenghetnék róla ódákat és izgatottan várnám a következő kötetet. Nyilván, ezt jobban szerettem volna.  Mert sokkal jobb érzés rajongani - én legalábbis így vagyok ezzel.  Nem célom a dühöngés, mert nincs hozzá se kedvem, se energiám, de leírom mi az, ami nálam félrement ennél a könyvnél.

Avagy nézzük meg, mi a gond a Caravallal: 

A túlzott színpadiasság. Mintha ebben a könyvben minden szereplő csak ripacskodna, még akkor is, ha nem a Caravalban vannak. Árnyékból hirtelen előbújó hallgatózók; nagy sóhajok közepette haldoklók, akik az utolsó kulcsmondatukat még éppen el tudják mondani és még sorolhatnám... komolyan már csak az olvasó felé forduló bajuszpödrések hiányoztak a cselszövőktől.

Scarlett egy buta liba. Sajnálom, ezt ennél szebben lehetetlenség megfogalmazni. Az ő imádott húga eltűnik, és ő nem tud másra gondolni, csak arra, hogy milyen éppen a ruhája és hogy mennyire vonzó az őt segítő férfiszereplő. Most komolyan.... annyira érdektelenné tette ez az egész a történetet, hogy el nem tudom mondani. Mert hogy ez tette ki amúgy a szöveg 80%-át, hogy erről kellett olvasnom. Lépjünk már ezen tovább, légyszi, hogy egy női szereplő csak ilyenekre tud gondolni egy ifjúsági regényben.

Ha a szereplőkről kéne nyilatkoznom, egyszerűen semmi nem jut eszembe. Mármint tényleg, semmi. Mindenki papírmasé szereplő, nincsenek mélységeik, és még ha eszembe is jut valakiről valamilyen dolog, az kábé egy - nem túl izgalmas - szóval leírható.

A könyv közepéig nem értettem, hova akar futni a történet. Mert nem volt semmi iránya a sztorinak nagyon sokáig, csak azt hallgattam, hogy 1. Julian így, Julian úgy 2. jajj, most túl szexis a ruhája 3. néha még siránkozott a húga miatt is de igazából nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli.
Ennyi. Aztán gondolom, a közepénél észbe kapott Garber, hogy itt valahova vezetnie is kéne a sztorinak, így gyorsan rittyentett egy Ready Player One -ra hajazó questet, ami valamennyire elkezdte irányba állítani a történetet.

A fura szinesztéziák. Mármint alapvetően én azt mondom, hogy szeretem az ilyesmit. Szeretem, ha a nyelvezet újszerű, ha izgalmas hasonlatokat, metaforákat tartalmaz, szóval normál esetben ezzel nem lenne baj, de itt igazából egy faék egyszerűségű szöveggel volt dolgom, amit - érzésem szerint - utólagosan felturbózott ilyesmikkel, hogy azért mégis többnek hasson egy iskolás fogalmazásnál. Megsúgom: nem sikerült.

Banális párbeszédek. Tudjátok, azok, amiknek sokszor semmi értelme vagy funkciója nincs, csak a lapokat töltik ki. Vagy ha van is értelmük, akkor is olyanok mint a megírt szövegek. Mármint a jelölésen kívül semmi párbeszédesség nincs bennük, senkinek nincs egyedi hangja, mindenki egy kaptafa a narrátorral egyetemben.

Mindenesetre, hogy mondjak valami pozitívat is, a kivitelezése nagyon igényes - ezt kár tagadni, és hát miért is tenném. Tényleg gyönyörű kiadvány illusztrációkkal és hasonló nyalánkságokkal. A kiadó igazán odatette magát, csak az a kár, hogy szerintem Stephanie Garber viszont egyáltalán nem.

Stephanie Garber: Caraval
Caraval
Fordította: Falcsik Mari
Insomnia Kiadó
470 oldal

Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Egy délután. Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy Benjamin Alire Sáenz regényével szerelembe essek. Annyira bájos, ugyanakkor mégis annyira komoly. Igazi spleenes modorú tiniregény, de határozottan a jobbik fajtából. Iszonyatosan örülök neki, hogy bizalmat szavazva neki leemeltem a könyvtár polcáról.

A kamaszkori önkeresés regénye ez. Aristotle még bizonytalan önmagában. Nem tudja, hogy kicsoda ő, sokkal inkább azt, hogy ki nem. Tagadásai és félelmei határozzák meg létezését egészen addig, amíg Dante fel nem bukkan az életében. A változás, amit a fiú hoz Ari személyiségében ugyan lassan érik be, de a hatása már szinte a kezdetektől érzékelhető. Dante vezeti rá azokra dolgokra, amiket Ari hiányol a saját életéből, csak eddig éppen megfogalmazni nem tudta magának. Dante adja Arinak a szavakat. 

A felszabadulás regénye ez. Ari családjában vannak tabutémák, amikre még csak gondolni sem szabad, mégis ott sűrűsödik az otthonuk levegőjében, az egymás között levő csendjeikben, óvatos távolságtartásukban. Az édesapa képtelen kiheverni a háború borzalmait, s miközben saját démonaival vívja a harcot, egyre távolabb kerül fiától és feleségétől. Ari börtönbe került bátyja is tabutémává vált a családban, még csak beszélni se lehet róla. Minden emlék, fénykép eltűnt róla a házból, mintha sose létezett volna. De Ari emlékezni szeretne. Csak egyedül erre képtelen. Dante családja ezzel széles kontrasztot alkot, hiszen ott a szeretet hangos és vidám. Színes és napfényízű. Közvetlen és titkoktól mentes. Ez a felszabadult légkör hozza el végül Ari családjának a feloldozást, és rájönnek, hogy a beszélgetés micsoda felszabadító erővel bír. 

A szeretet regénye ez. Aminek sose lenne szabad tiltottnak lennie. Amit nem lenne szabad nemhez, valláshoz, bőrszínhez vagy társadalmi státuszhoz kötni. Az igaz szeretetnek szabadnak, nyíltnak és mindentől függetlennek kell lennie. Amiért nem szégyenkezünk, amiért nem büntethetnek minket erőszakkal. 

Szerettem Aristotle és Dante történetét. Gyors olvasás volt, ugyanakkor annyi mindenről szólt, és annyira másképpen mint a megszokott ifjúsági regények. Még a tini spleen is elviselhető volt benne, és hát valahol érthető is. Szerettem ezt a két srácot a szüleikkel együtt. Mert bár ugyan voltak családi problémák Ariéknál, de a szülei mégis szerető és törődő szülők voltak, akik ott voltak mindig, amikor szüksége volt rájuk. Valamiért szeretem, ha a főszereplők mögött egy szerető család áll, akik nem hagyják magukra a gyermekeiket. 

Fontos könyv ez sok szempontból, és nagyon örülök, hogy az író kitartott elhatározása mellett és megírta végül. 

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe

Fordította: Benedek Dorottya

Könyvmolyképző Kiadó

380 oldal

Merész magyarok

Az utóbbi pár hétben Nyáry Krisztián kötetének történeteiből szemezgettem magamnak elalvás előtt, ha nem volt már annyi erőm, hogy az aktuális regényemből egy komplett fejezetet elolvassak. És szerintem ez a kötet pont erre való: mármint a tömény fogyasztását én nem nagyon tudom elképzelni. Olyan ez inkább, mint egy doboz bonbon, amiből jártadban-keltedben szemezgetsz magadnak egy-egy történetet. 

A Merész magyarok valamennyire az előző kötet, az Igazi hősök tematikáját folytatja. Harminc olyan ember történetét gyűjtötte össze, akiket úgy ítéltek meg kortársaik és az utókor is, hogy szembementek az elvárásokkal, és még a legszélsőségesebb történelmi vagy éppen politikai helyzet sem tántorította vissza őket, hogy azt cselekedjék, amit ők helyesnek gondolnak. Még akkor sem, ha végül saját életükkel kellett fizetniük érte. Sokféle élettörténet vonul végig a lapokon, ám a közös pont mindegyikben, hogy ezek az emberek azt tették, amiben hittek és soha nem adták fel céljaikat. Ahogy önmagukat sem.  

Bár élettörténeteket nem szokásom értékelni, hiszen milyen jogon is tenném, azonban kár tagadnom azt a tényt, hogy bizony voltak köztük - számomra -  maradandóbbak, akiknek az élete valamilyen okból kifolyólag jobban magával ragadtak, mint a többieké. Ilyen volt például a kicsit kakukktojásnak mondható Gudbrand Gregersen,  aki származását tekintve ugyan nem magyar, hanem norvég, de végül magyar nemesként halt meg, aki rengeteget tett az országért. A fiatal norvég ácsmester, egy véletlennek köszönhetően került Magyarországra, ahol aztán hatvanhárom évig maradt. Volt ő honvédtiszt a szabadságharc alatt, és aztán az ország legnagyobb vállalkozója lett, aki szinte az összes jelentős építési beruházásban részt vett. Ám amivel igazi hírnevet szerzett magának, azzal szinte egy fillért sem keresett. Amikor Szeged városát elárasztotta a nagy árvíz, Gregersen önként jelentkezett a mentési munkálatokra: ő vízmentesítette a belvárost pumpái segítségével, és háromezer embert alkalmazott azért, hogy segítségükkel feltöltse a mélyen fekvő részeket és körtöltéseket emeljenek a város köré. Igazi tündérmese az élete, hiszen a szegény norvég parasztfiúból sok-sok évnyi újrakezdés után végül az ország legnagyobb adófizetője lett, cégbirodalma pedig az egész Monarchiát behálózta. Becsületességéről legendák keringtek. Egyszerre volt magyar nemes és norvég paraszt - ez a kettősség kísérte végig hátralevő életét. 

De ott volt még a szüfrazsett Bédy-Schwimmer Rózsa is, a meggyőződéses pacifista, akinek nem kisebb ötlete volt arra nézve, hogy befejezzék a világháborút. A Békehajó gondolatának még magát Henry Fordot is megnyerte. Ő volt a világ első női nagykövete, akit később Nobel-békedíjra is jelöltek. 

Különleges történetek ezek egytől-egyig, és a korábbiakban már megszokott olvasmányos stílusban vannak bemutatva ebben a fényképekkel gazdagon illusztrált kötetben. Merészek voltak ők és magyarok, akik emberek tudtak maradni minden körülmények között, és sosem adták fel a hitüket önmagukban. Igazi hősök voltak ők is.

Nyáry Krisztián: Merész magyarok - 30 emberi történet

Corvina Kiadó

272 oldal

The Arrival

Egy szavak nélküli képregény a migrációról. Shaun Tan The Arrival című kötete különleges és egyedülálló alkotás, ami mindig aktuális lesz. Alig félóra alatt átlapozható, ám a hatása annál tovább tart.

A történet elején egy férfi kénytelen hátrahagyni családját a szörnyek árnyékától kísértett országukban, hogy egy új otthont találjon maguknak a tenger túloldalán. Különös helyre érkezik sok más, szerencsét próbáló társával egyetemben: egy idegen világba, ahol minden más, mint amit eddig megszokott; ahol furcsa élőlények élnek, soha nem látott ételeket esznek az emberek, és számára érthetetlen nyelven kommunikálnak. Minden különös itt és idegen, és hiányzik neki a családja. Ám szerencsére hamar segítségekre talál: hazájukat korábban elhagyó bevándorlók segítenek neki eligazodni ebben az idegen világban, és közben megosztják vele saját történetüket is. 

A könyv olvasása közben eszembe jutottak Marjane Satrapi szavai, aki arra a kérdésre, hogy miért választotta a képregény műfaját azt felelte: azért, mert a képek egyetemesek. A nyelv félreértések forrása lehet, hiszen sokféleképpen értelmezhetőek a szavak, a mondatok. De a kép ugyanazt mondja mindenkinek. Talán, ez igaz a The Arrivalra is. Illetve ezzel még jobban kifejezésre tudta juttatni az idegen világ és az odaérkező migráns közötti némaságot is. A szemlélődő csend és a sok furcsaság - ezek azok az érzések, amik rögtön eszembe jutnak, ha a The Arrivalra gondolok. Amikor az ember nem szólalhat meg a saját anyanyelvén, mert úgysem értik, az rettentően magányossá teheti őt. 

Shan Tan illusztrációi pedig egyszerűen elképesztőek. Hihetetlenül részletgazdagok, sokszor szinte fényképszerűek. Filmszerűen peregnek a kockák a szemünk előtt, ahogy haladunk a történetben. Az idegen világ környezete ezzel pedig széles kontrasztot alkot, hiszen a sokszor szürreálisnak ható képek élesen elkülönülnek a fényképszerű rajzoktól. A kivitelezés egyszerűen mesés, ritkán találkozik az ember ennyire igényes kiadvánnyal. A történet, mivel szavak nélküli, bármely korosztálynak ajánlható, szerintem mindenki a neki való információkat szűri le Shaun Tan könyvéből. 

Shaun Tan: The Arrival

Hodder Children's Books

128 oldal

Mi vagyunk a medvék

Backman új regénye az a könyv volt, amitől kicsit féltem. Ugyan nagyon szerettem az általam eddig olvasott regényeit, azonban itt már a fülszövegnél éreztem, hogy nagyon más lesz, mint az eddig megszokottak. Backman eddig egy olyan szerző volt számomra, akitől valahol mindig tudtam, hogy mit várhatok egy-egy új megjelenése kapcsán. Őszintén mondom, szeretek kényelmes olvasó lenni. Hogy vannak ilyen biztos pontnak tekinthető szerzők, akiktől ezt vagy azt kapom a történeteiken keresztül, és hogy ezzel mindig biztosra megyek. De az indokolatlan félelmem a csalódástól elég hamar elillant, mert Backman megint lazán megmutatta, hogy milyen nagyszerű író.

Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

Szerkezetében nagyon hasonlított Rowling Átmeneti üresedés című regényére, hiszen itt is több szálon futott a történet, amelyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódtak egymáshoz. Rájöttem, hogy nagyon szeretem az ilyen több nézőpontból összeálló történeteket, amelyeknek egy közösség áll a középpontjában. Érdekes megtapasztalni egy könyvben ezeket a különböző életeket, gondolatokat és az egymás közötti interakcióikat vagy éppen viszonyulásaikat. Backman ráadásul nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel könyvében, és annyira backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Björnstad
Fordította:Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

Utas és holdvilág

Vannak azok a könyvek, amik szinte örökös helyet szereztek a képzeletbeli mindenképpen kihagyhatatlan könyveim várólistáján. Szerb Antal regénye is ebbe a kategóriába esett, így szinte hallottam a képzeletbeli fanfárokat és pezsgőpukkanásokat, amikor végre elkezdtem olvasni az Utas és holdvilágot.
Az már más kérdés, hogy azt hittem, sokkal, de sokkal elementárisabb erővel fog rám hatni, de aztán nem így lett. Hiányzott a kapcsolatunkból a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka.

Igazából csak a könyv első felével voltak problémáim. Dehogy pontosan miért is, nehéz megmondani, pedig már azóta próbálom megfogalmazni az okát. Talán, prózaian csak arról van szó, hogy nem éreztem Mihály problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog.

Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez most távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően. Ugyanakkor az olasz városok leírásai mindig olyan jól estek a lelkemnek, még akkor is, ha Mihállyal kellett megosztoznom ezen a kicsit abszurd, lázálomszerű élményen, amiben még a legszűkebb sikátorban is folyton ott kísért az a múlt, amit képtelen volt elengedni.

Ha vissza kéne emlékeznem arra, hogy hol volt az a pont, ahol Szerb Antal regénye elkezdett tényleg tetszeni, az az volt, amikor más szereplők is elkezdtek jobban teret kapni Mihály mellett. Erzsi valahogy sokkal, de sokkal érdekesebb volt számomra, még akkor is, ha az alapvető problémája neki is ugyanaz volt. Ám Erzsi ezt valahogy másként kezelte: míg Mihály a nosztalgiájától képtelen volt szabadulni, és ez szerintem alaposan megbéklyózta őt a saját énkeresésében; képtelen volt előrejutni nagyon sokáig, sőt igazából nem is tudom, hogy ő eljutott-e valahova is; Erzsi viszont tényleg gondolkodott a saját helyzetén, ugyanakkor belevitt egy kis carpe diemes életérzést is, és végül már tényleg közel járt ahhoz, hogy megtalálja azt, amit keres. Más kérdés, hogy ahhoz, hogy tényleg belevágjon abba az útba, már nem volt meg a kellő bátorsága. Megijesztették az ismeretlen, végtelen lehetőségek. Félt ettől a jövőtől. Tetszett az is, hogy felismerte ő és Mihály kapcsolatának a mibenlétét, és így tovább tudott lépni ezen a valójában soha nem is létező házasságon. Hogy rájött, a szokatlanság nem megszelídíthető, az izgalmakat nem lehet hivatalossá tenni. Az, amit számára Mihály jelentett, abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy kimondták az igent egymásnak. És Erzsi ezt képes volt megfogalmazni és bevallani magának. Mihály csak öntudatlanul menekült, nem tudta pontosan miből, és néha azt se tudta, hogy menekül.

Szerb Antal regénye tehát fontos és érdekes témát dolgoz fel, több szemszögből is. Szóval, én abszolút értem, hogy miért is szeretik ezt a regényt ennyire sokan. Rengeteg bekezdést, idézetet kiirkáltam most magamnak én is, pedig általában ez mindig elmarad. Ugyanakkor Mihály.... szóval, nélküle meglettem volna.

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Helikon Kiadó
301 oldal

Átmeneti üresedés

Azt hiszem, most már tényleg elmondhatom, hogy J. K. Rowling bármit is ír, én imádom. És imádom azt is, hogy ennyire sokoldalú, hogy egy-egy új regényével képes kifordulni korábbi önmagából. Beskatulyázhatatlan. És zseniális. 

Igen, Pagford és lakóinak története ismét egy olyan könyv lett, ami felkerült a kedvenceim közé. És borzasztóan sajnálom, hogy valaha kételkedtem ebben, hogy ez nem így lesz. 

Az Átmeneti üresedés sok mindenről szól sokféleképpen, és mindezt kegyetlenül realistán teszi. A Pagford nevezetű fehér kerítéses, idilli kisváros lakóinak személyisége és köz-, illetve magánéleti problémái elég széles palettát fednek le, és az egymás közötti áskálódások, bosszúállások, kiábrándulások és sajátos szeretések legalább olyan, ha nem még érdekesebbek az előbbieknél. Rowling éleslátását és szociális érzékenységét bizonyítja, hogy szereplői nem jók vagy rosszak, hanem nagyon is emberiek: hibákkal és a saját lelkükben dúló háborúkkal. Mindenkinek megvannak a maga harcai, de a megbékélés csak nagyon keveseknek sikerül. A szerepek folyton cserélődnek a szereplőknél, ahogyan az életben is. Senki sem ragad meg a könyvszereplők sematikus szerepeiben: hiszen aki egyszer áldozat lett, abból bántalmazó lehet; aki egyszer átverő, máskor majd hiszékeny; lehet valahol hősszerelmes, máshol pedig egy lelketlen kihasználó; és lehet itt valaki egyszerre bűnös és ártatlan is.
Látszólag Barry Fairbrother halála a katalizátora a dolgoknak, de hamar rájöhetünk, hogy valójában itt minden sokkal mélyebben, sokkal régebben gyökeredzik, és ez az eset csupán egy igen kis százalékát hozza napfényre az otthonok lefüggönyözött ablakainál, a lelkek zárt ajtaja mögött forrongó vagy megbúvó problémáknak.

Rowling mesteri pók módjára szövögeti egyre hálóját, amire Pagford lakóinak egy részét helyezi. Olvasóként először ebből csak apró kis pontocskákat látunk, ám ahogy haladunk a történetben, egyre több szálat fedezünk fel közöttük, hogy aztán tisztába jöjjünk a nagy egésszel. Egy angliai kisváros tablója ez, ha úgy tetszik, ahol aztán mindenfajta típusú ember és család felvonul.  Ám a legnagyobb közös bennük az, hogy itt mindenki a saját boldogulását tartja szem előtt, és nem nagyon érdekli őket, kiken kell átgázolni ezért. Mindenki a saját boldogságát kergeti, és ezért mindig az ártatlanok fizetnek. Míg Barry Fairbrother pozíciója kapcsán valóban csak átmeneti üresedésről beszélhetünk, addig az emberi kapcsolatoknál már inkább az állandósult kiüresedettségről. A tönkrement, kisiklott szülő-gyermek kapcsolatok például elég hangsúlyosan végigvonulnak a regényen. Vannak szülők, akik érzik ezt, ám vannak olyanok is, akik nem. Tenni viszont ez ellen annál is kevesebben tesznek. S vajon hol van az a pont, ahol még ezek a dolgok visszafordíthatóak? Vagy van, ahol már túl késő?

Szerettem ezt a másfajta Rowlingot. Összetett, okos regény ez szépirodalmi stílusban megírva. Zseniális szociológiai körkép. És még számtalan szuperlatívuszt tudnék használni vele kapcsolatban, de inkább nem teszem. Olvassátok - csak ennyit mondok.

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
Casual Vacancy
Fordította: Bihari György, Sóvágó Katalin
Gabo Kiadó
573 oldal

Kokoschka babája

Jó lenne, ha tudnék legalább egy kevésbé prózai, ám annál felemelőbb okot mondani arra, hogy miért is keltette fel a figyelmemet a portugál Afonzo Cruz regénye. De valójában a könyv hátulján levő macskafigura tehet az egészről. S ez a tény persze komolyan elgondolkodtat azon a kérdésen, hogy vajon az őrült macskás nő hanyadik szintjén tartok jelenleg. 

De macskák ide vagy oda, az tagadhatatlan, hogy a könyv pár oldal után heves rajongást váltott ki belőlem, és úton-útfélen mindenkinek erről meséltem. Imádtam a szövegben megbúvó képiségeket. Mint például "Vogel feje hemzsegett a befejezetlenség hármaspontjaitól" egyszerűen el nem tudom mondani, hogy ez számomra mennyire zseniálisan hangzik. Vagy háromszor újraolvastam ezt a részt, mert képtelen voltam csak úgy otthagyni a szövegben, mint a többi mondatot. És az első részben még rengeteg ilyen  előfordult, így hát az első éjszaka alatt szerelembe estem Afonzo Cruz prózájával. Imádtam az illusztrációkat, a fényképeket, a változó tipográfiát, a kiemeléseket: minden olyan szokatlan volt itt, de mégis hihetetlenül jól működött.

A kötet többi része már egy kicsit más stílust vett fel: elmaradtak ezek a - részemről - rajongva szeretett dolgok, és egyre inkább elkezdte megdolgoztatni az agysejtjeimet. Az ilyen próbáknál mindig félek, hogy kiderül, mégsem én vagyok a közönsége a kötetnek, hanem mondjuk egy ma is gyakorló bölcsészdoktor, aki könyökfoltos zakóban, békésen pipázgatva a kandalló előtt fogadja be a művet, miközben oldalas jegyzeteket készít a noteszébe, amiket telepakol irodalomelméleti terminusokkal. Mármint nyilván nem így van, de én minden posztmodern regénynél ettől félek.  Voltak momentumok, amik átjöttek nekem: mint például a valóság és a fikció olyan mértékű összemosódása, amikor nem tudjuk már megmondani, melyik hol kezdődik. Hogy a történetek olyan általunk teremtett alternatív valóságok lehetnek, amelyeket akár igaznak is hihetünk. De ezt leszámítva katyvasz lett nekem itt minden - talán pont az előbb említettek miatt. Összemosódtak a kötet világában a dolgok számomra, és nem találtam már ott magam olvasóként, hanem kényelmetlenül fészkelődtem a szöveg felett. De az első része még mindig rajongásig szerelem, emellett még most is kitartok. A többire részre meg talán azt mondanám, hogy túl kevés voltam én ehhez a szöveghez, amit nagyon sajnálok.

Afonzo Cruz: Kokoschka babája
A Boneca de Kokoschka
Fordította: Bense Mónika
Typotex Kiadó
280 oldal

Papírsárkányok

Hosseini könyve kifacsart, ugyanakkor mégis szerelembe ejtett. Furcsa kettősség volt bennem az olvasásakor, mert egyszerre szerettem volna magam mögött hagyni ezt a sok bánatot, ugyanakkor mégis szerettem elmerülni a szavaiban. 

A kék papírsárkány, Haszan önfeledt mosolya, a földre dobott nadrág, a szégyen, a barátságba költöző csend, a megbocsátás és meg nem bocsátás - ezek a képek pörögnek folyton a fejemben, ahogy ránézek a borítóra, még ennyi idő után is.  És még folytatódik persze tovább is, mert belém költözött ez a történet, és nem akar innen távozni. Határozottan olyan könyv lesz, amire sokáig fogok emlékezni.

1999-ben az évek óta Amerikában élő Hosseini egy nap megtudta, hogy a tálibok betiltották a papírsárkány eregetést otthonában, Afganisztánban. Ezt iszonyatos kegyetlenségnek tartotta, hiszen Afganisztánban töltött gyermekkorának meghatározó élménye volt - másokkal egyetemben- a sárkányröptetés. Ennek emléke ihlette meg, hogy írjon egy alig 25 oldalas elbeszélést két fiúról, akik papírsárkányokat eregetnek Kabulban. Az elbeszélést több helyre is elküldte, hogy megjelentessék, de csak visszautasításokat kapott válaszul. Évekkel később talált rá a kéziratra, és egy barátja tanácsára úgy döntött, hogy regénnyé bővíti ki a történetet. Így született meg a Papírsárkányok. 

A papírsárkányok fontos elemei maradtak a történetnek, hiszen Amir számára kezdetben a sárkány vékony felülete volt az egyetlen hely, ahol ő és édesapja, Baba világa összeért. Elhidegült, leginkább semmilyen kapcsolatuk a sárkányröptetés versenyének idején érzésekkel, hangokkal telt meg - és ezt Amir és Baba is szerette. Azonban nem csak az édesapja világa került ekkor hozzá közelebb, hanem Haszan és őközte is elmosódtak a társadalom által felhúzott határvonalak. Amir nem volt úr és Haszan se volt ekkor hazara. Csak két fiú volt egymás mellett, két jó barát, akik egyaránt sütkéreztek Baba büszkeségének sugarában. És ugyanígy egy sárkány lesz a regény utolsó lapjain, ami feloldja végre a kapcsolatok hidegségét - ugyan nem teljesen kielégítően, de mégis mozdul végre valami. A sárkány a kapocs, a kapu. Az, ami lebontja a falakat. 

Ugyanis ezekkel a falakkal van tele Hosseini könyve. Amir és Haszan hiába gyerekkori barátok, hiába kötik egymáshoz első emlékeiket, hiába mutatja Haszan feltétlen odaadását és hűségét nap nap után, Amir mégis tart köztük egy lépésnyi távolságot. Társadalmi különbségek? Féltékenység? Irigység? Talán egyik sem, talán mind egyszerre. Haszan önzetlen és hatalmas szeretetével talán nem tud Amir mit kezdeni még akkor sem, ha lett volna ideje ehhez hozzászokni. Haszant folyton próbák elé állítja, mintha folyamatosan megkérdőjelezné ezt a szeretetet; mintha nem hinné el, hogy valójában létezik ilyesmi, és hogy ez az övé. Haszan maga az önzetlenség, a hűség, az odaadás. Haszan maga a szeretet. Amir úgy érezte, hogy ő nem állta ki a próbát Haszan felé, ami elé az élet állította, és emiatt sose tudott megbocsátani magának. Még akkor sem, mikor barátja már túllépett a dolgon. 

Amir nem talál felmentést magánál esendőségére. Kevésnek érzi magát Haszanhoz és Babához is, hiszen őt folyton megbéklyózza a félelem, ha lépni, tenni kell. Nem Haszant utasítja el hát később, hanem azt a jót, ami belőle árad. Úgy érzi, nem méltó erre a kiváltságra és Haszanhoz sem. Még magasabbra húzza a falat kettejük között, és a csend lakja ezentúl ezt a barátságot. Ám ez el tud-e tűnni valaha? A falak megszüntethetők-e? És eljön-e valaha a feloldozás? 

Babával való kapcsolata is tele van kezdetben falakkal: Amir egészen kicsi korától kezdve szomjazza apja szeretetét és figyelmét, de ebből úgy érzi, nem kap eleget. Kívülállónak érzi magát Baba életében, nem kívánatos elemnek. Olyan falak ezek, amelyek hol nőnek, hol alacsonyabbak lesznek - csalódások és büszke pillanatok váltják egymást, és eszerint nyer teret vagy éppen húzódik vissza a csend közéjük. Baba és Amir kapcsolatában mindig ott egy harmadik fél, aki kérlelhetetlenül helyet foglal köztük, megbújik csendjeikben. Ez pedig a hiány. S ez ellen képtelenség már tenni bármit is. 

Olykor éreztem a kabuli tél hidegét a bőrömön, és láttam, hogyan rombolnak le sárkányok falakat. Hogyan lesznek nyitott kapuk ott, ahol eddig csak zártak voltak. Ám hogy adhat-e az ember magának feloldozást egyszer, azt sajnos még mindig nem tudom. De megtalálhatja a módját a vezeklésre.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Kite Runner

Fordító: Vajda György

Libri Kiadó

447 oldal

A szobalány

Sarah Waters regényével kapcsolatban nem sok mindent tudtam kezdetben, de Amadea posztja meghozta hozzá a kedvemet. És bevallom, nem hittem volna, hogy ezt a közel 600 oldalas regényt körülbelül két vagy három nap alatt be fogom falni. De aztán mégis így lett. Rég volt már ilyen, hogy egy könyv annyira magába szippant, hogy a való életem minden egyes kötelessége háttérbe szorul, mert nekem tudnom kell, hogy fog végződni. 

A 2002-ben megjelent regény a viktoriánus Angliában játszódik, és maga a történet egy cselszövésre épül. A jellegzetes dickensi nyomorban tengődő Sue-t, aki egy tolvajtanyán él mióta csak az eszét tudja, egyszer egy különös kéréssel keresi meg Gentleman, az úriembernek látszó csaló: segítsen neki becserkészni egy vidéki, naiv arisztokrata lányt, Maudot, aki vagyonát csak házasság esetén örökölheti meg. A terv az lenne, hogy miután Gentleman feleségül veszi Maudot, bezáratja a bolondokházába, és a vagyonán majd megosztoznak. Sue -nak szobalányként kéne a segítségére sietnie, hogy kipuhatolja Maud érzéseit vele kapcsolatban, illetve bátorítsa őt a házasságra. Kegyetlen, ám mégis egyszerű cselszövésnek tűnik, azonban az első rész végére akkorát fordul velünk a történet, hogy utána garantáltan képtelenség letenni a könyvet. 

Mármint tényleg, és nem túlzok. Az első rész végétől számítva egyre inkább belekerülünk a spirálba, egyre több "nemmondod??" fordulat következik, és a végére már annyi lesz belőle, hogy talán kicsit meg is csömörlik tőle az ember. Talán. De a végét akkor is tudni kell. Szeretem az ilyet, amikor a könyv képes beleringatni abba az ábrándba, hogy tudom, mi fog történni, hogy nem érhetnek akkora meglepetések, és aztán egyszer csak váratlanul pofán csap a felismerés, hogy megvezettek. Nem csak Gentleman a cselszövő itt, hanem maga az írónő is. 

A miliő, amit megteremtett - ahogy sokan már előttem is leírták -, jól idézi a Dickens regényének világát  a viktoriánus kor alsóbb társadalmi osztályának nyomorával, ahol tolvajokkal, gyilkosokkal, árva gyermekekkel és mocsokkal van tele ez a London. A nyomor mindenkinek a személyiségére rányomja bélyegét, nincsenek tiszta érzések, csak számítások és haszonlesések. Wilkie Collins: A fehér ruhás nő című regénye is sokszor eszembe jutott az olvasásakor, ahol valamilyen szinten hasonló a kezdő szituáció és az elbeszélés stílusa is. Mindkét regényben megjelenik témaként a korabeli nők kiszolgáltatottsága, akiknek nem igazán volt más lehetőségük a házasságon kívül: ám a házasság nem feltétlen jelentette az örökké tartó boldogságot - különösen, ha nagy vagyon várományosa volt -, hiszen a frigy után a férj jóindulatán és szándékán múlott a nő sorsa. Fizikai vagy lelki bántalmazások, bolondokháza vagy éppen gyilkosság - ezek is ugyanúgy benne lehettek a pakliban, és a házasságból kilépni - nőként - megközelítette a lehetetlent. A társadalom elvárta, hogy a két fél házasságban maradjon, még akkor is, ha az nem volt boldog. Ha pedig mégis sikerült belőle kilépni, akkor az komoly társadalmi megvetést vont maga után. Gondoljunk csak a Wildfell asszonyára.  A korabeli rossz házasságokkal kapcsolatban egy nagyon érdekes cikket találtam a Halcsontosfűző blogon, ami nagyon érdekes történetekkel tarkítja a XIX. századi házasság intézményének fonákságait és a nők kiszolgáltatottságát. Érdemes elolvasni. 

A cikket is meg a könyvet is.

Sarah Waters: A szobalány

Fingersmith

Fordította: Tóth Gizella

Gabo Kiadó

624 oldal

Holttest a fürdőkádban

Vannak olyan könyvek, amelyeknél ha már elolvasod az első bekezdést, tudni fogod, hogy innentől kezdve nem lesznek nagy gondok köztetek. Rhys Bowen könyve például ilyen élmény volt. 

"Azért két hátulütője is van annak, ha az ember a királyi család másodvonalába tartozik.
Az első az, hogy mindenki elvárja, hogy úgy viselkedjen, ahogy az az uralkodócsalád egy tagjához méltó, de az ehhez szükséges feltételeket persze nem biztosítják. Szóval, azt megkövetelik, hogy csecsemőket csókolgassak, ünnepségeket nyissak meg, időről időre megjelenjek Balmoralban (mindig az alkalomhoz illő tradicionális cuccokban), meg persze azt is, hogy az esküvőkön menyasszonyi uszályokat hurcolgassak. Bármiféle normális állás hallatán azonban rosszallóan összevonják a szemöldöküket. Az tehát szóba se jöhet, hogy a Harrods kozmetikai részlegén dolgozzak. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam."

Miután ezt a bekezdést elolvastam, biztos voltam benne, hogy jó barátságban leszünk. Még akkor is, ha folyton Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában című regényének a címe ugrott be ehelyett. Totálisan összezavart.

Főhősnőnk, Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie éppen harmincnegyedik a trónöröklés rangsorában, és a huzatos Rannoch-kastélyban tengeti mindennapjait, amely még a legjobb napjain sem mondható éppen szívderítő helynek. Egyszer még Wordworth, a nagy költő is megemlékezett erről a helyről, az alábbi kétsorosában, ami végül egy szemetesben landolt: "Szemem meredélyről borongós partra réved/Hagyjon fel reménnyel mind, ki erre téved."
Georgie itt él mostohabátyjával és feleségével, Figgel, és felkészült arra, hogy öregkorára is itt fog ragadni ebben a hideg és huzatos kastélyban keresztrejtvényeket fejtve, amíg egyszer csak nem hallgatja ki rokonai beszélgetését arról, hogy a királynő mindenképpen ki szeretné őt házasítani egy halpofájú romániai herceggel. Ehhez nyilván nincs sok kedve, így úgy dönt, hogy szedi a cókmókját és valami kitalált mesével előáll, miért is kell sürgősen Londonba utaznia. Az ottani rezidencián híján mindenféle személyzetnek, kénytelen a saját lábára állni: megtanulni ellátni magát és persze munkát keresni. Az önállósodása felé megtett lépéseit három dolog is nehezíti: a származása, maga a királynő és egy, a fürdőkádban talált holttest.

Rhys Bowen regénye egy nagyon könnyed kis krimi, ami igazán szórakoztatóra sikerült - persze, ha nem vesszük hozzá azt a durva félrefordítást, hogy indítékot folyamatosan motívumként fordították... de a maga módján ez is szórakoztató volt. Persze, távol áll ez a wodehouse-i humortól. Ha már feltétlen hasonlítgatásokba kell bocsátkozni, nekem Helen Fielding Bridget Jones-a jutott eszembe folyton, amire a regény egy-egy momentuma még rá is erősített, mint például az a gyermekkori élmény, hogy pucéran pancsolt a medencében szökőkútban egy első pillantásra meglehetősen unszimpatikus úriemberrel. Alapvetően maguk a karakterek is mutatnak hasonlóságokat a fentebb említett történettel, de azért okozhatnak meglepetéseket.
Georgie egy kissé ügyetlen lány, aki elhatározta, hogy önállóan szeretne boldogulni az életében, anélkül, hogy bárkihez is hozzákényszerítsék. Királyi származása ellenére nem átall olyan dolgokat is megtanulni londoni tartózkodása alatt mint a tűzrakás vagy éppen az öltözködés. Ugyanis nemhogy szolgálókra, de tulajdonképpen ételre sincs pénze. Őladysége hiába él az elegáns londoni Rannoch House-ban, amelynek falait beborítják a dicsőséges ősök hatalmas festményei, mégis csak magának kell megengednie esténként a fürdővizet. Bowen a pénztelen arisztokraták kissé kényes témáját elég hangsúlyosan mutatja be regényében, hiszen - mint kiderül - nem csupán Georgie -nak jutott ez a sors. Jövőbeni örökségek reményével, csalásokkal, esküvőkre való hívatlan betoppanásokkal próbálják elfedni, hogy mi van a látszólagos csillogás mögött. Az írónő már a fentebb idézett első bekezdésben összefoglalja ennek az életmódnak a lényegét, ami persze mulatságos, ugyanakkor valahol mégis csak visszás dolog.

Nekem összességében tetszett amúgy, jól elszórakoztatott azon a hétvégén. Aki könnyed olvasmányt keres, ami kikapcsolja picit, akkor ez például egészen jó lehet erre a célra.

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban
Her Royal Spyness
Fordította: Róbert Pál
Lettero Kiadó
416 oldal

The Fox and the Star

A róka egy nap arra ébred, hogy elvesztette a csillagát, aki minden este ragyogott neki, még a legsötétebb éjszakákon is. Mindenhol őt keresi, de sehol sem találja. Mindenkit kérdezget róla, de senki sem felel. Csillaga örökre eltűnt, és a róka egyedül marad a sötét erdőben.

Coralie Bickford-Smith könyve egyszerűen gyönyörű. Kívül, belül. A Penguin Booksnak dolgozó illusztrátor egyéb munkáit például a Clothbound Classics -sorozat borítóiról ismerhetjük. Ez az első saját könyve, amelyhez nem csupán az illusztrációkat adta, hanem a szavakat is. A kivitelezése is egészen elképesztő: a vászonborítás, a papír minősége, a színek... egyszerűen minden olyan rajta és benne, hogy nem kellett hozzá egy perc sem, hogy instantszerelembe essek ezzel a könyvvel. 

És akkor a rókás témát még nem is említettem. 

Ez a rövid mesekönyv egyébként gyönyörűen beszél a veszteségről és a gyászról. Egyszerűen, letisztultan, mindenféle sallangtól mentesen. Hogy milyen nehéz szembesülni azzal a ténnyel, amikor egy számunkra fontos ember örökre eltűnik az életünkből, csak a sötétséget hagyva maga után. S hogy milyen érzés az, hogy ebben a veszteségben teljesen egyedül vagyunk, mert a gyászt mint olyat a társadalmunk sajnos igencsak kínos témaként kezeli, amitől a kívülállók leginkább csak feszengeni tudnak. Ahogy az érintettek is, a róka is egyedül marad a kérdéseivel, válasz nem érkezik senkitől. Ám a mese végkicsengése mégiscsak pozitív - a csillaga ugyan soha nem tér vissza, de a róka végül megtanul együtt élni a veszteségével, és őrzi tovább magában csillagának emlékét, aki egyszer az övé volt. 

Az illusztrációk emellett természetesen meseszépek, csodásan együttműködnek a szöveggel. Coralie Bickford-Smith egy interjúban elárulta azt is, hogy a mese megszületéséhez saját életéből merítette az élményeit: tizenkilenc éves volt, amikor édesanyja elhunyt, és édesapja két évvel a könyv megírása előtt ment el.  "A társadalmunk nem igazán beszél a veszteségről vagy a halálról, szóval egyedül kellett feldolgoznom ezeket a dolgokat. Nagyon nehéz volt, de sikerült kimásznom belőle. Rájöttem, hogy miután keresztülmegy az ember egy ilyen nehéz időszakon, az jelentősen megváltoztatja a látásmódját. Ezt szerettem volna kifejezni ezzel a történettel."

Ha még több képre lennétek kíváncsiak a könyvről, nézzetek bele a The Guardian cikkébe.

Coralie Bickford-Smith: The Fox and the Star

Particular Books

64 oldal

Harry August csodálatos élete

Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem. 

Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele. 

De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz  készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.

Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.

Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal

Briliáns barátnőm

Ferrante regényének a titkára nem tudtam rájönni, bárhogy is gondolkodtam rajta. Nem mintha ez fontos lenne persze, csak jó lenne megfogalmazni magamnak. Mert hogy tényleg egy bitang jó könyv, ami pár oldal után beránt a világába, a nápolyi gettóba, és amíg olvasod - aztán meg akkor is, amikor nem - ott vagy. Mármint úgy igazán, teljes lényeddel ott vagy, és annak az idegen világnak a kérdései motoszkálnak benned, észrevétlenül a bőröd alá ivódva. Képtelenség ez ellen tenni bármit is.

A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni.
Elena számára Lila az, aki folyton "jobb": akinek látszólag játszi könnyedséggel megy minden, miközben ő kemény küzdelmek árán képes csak valamennyire a nyomában lépkedni. Lila az, aki megtestesít mindent, ami Elenában irigységet és csodálatot is egyszerre ébreszt. Lila ugyanakkor az a lány, aki képes őt megmenteni attól, hogy olyanná váljon, mint gyűlölt anyja.

A telep és az ott élő emberek helyzetét szerintem nagyon jól mutatja például az, hogy Elena mennyire meglepődik, amikor rájön, hogy létezik olyan, hogy középiskola, ahol lehetséges még ezután is tanulni. Hogy a tudás halmozását nem kell feltétlen az általános iskolával befejeznie. A két barátnő eddig egyforma útja sajnos itt válik ketté, és ki-ki másfelé folytatja. Szomorú volt látni, amikor a két tehetséges, intelligens lány közül csupán az egyik folytatta tovább a tanulmányait, a másikuk pedig belehelyezkedett a telepi élet megszokottságába.
Azt hiszem, valamilyen szinten metaforikus az az epizód, amikor Lila ötletétől vezérelve egy nap úgy döntenek, hogy kihagyják inkább az iskolát és megnézik a tengert. A tengert, amit még sose láttak, annak ellenére, hogy nincs messze tőlük. A tenger lesz a közös cél, amit mindketten akarnak. Elenát, aki fél nekivágni az útnak, rögtön lenyűgözi és magával ragadja Lila merészsége és bátorsága. Ám ahogy egyre inkább közelednek a telep határaihoz, az ismeretlenhez, ahhoz a vidékhez, ahol korábban még sosem jártak, Lila egyre bizonytalanabbá válik, Elena pedig éppen ekkor bátorodik fel. Megérinti őt az ismeretlenség miatti kalandvágy, a végtelen lehetőségek. Lila végül annyira bepánikol, hogy a két lány végül visszafordul.

Lila fél kimozdulni a megszokottságból, fél attól, hogy mi várhat rá az ismeretlenségben. De lehet, hogy leginkább a kudarcoktól fél. Folyton bizonygatja maga előtt, hogy Elena középiskolájában is meg tudná állni a helyét; hogy nem kell neki elhagynia a komfortzónáját ahhoz, hogy megtanuljon latinul vagy éppen angolul. Autodidakta módon igyekszik hát elsajátítani azokat az ismereteket, amiket Elena a tanárjaitól tanul. Küzd magában a telep szürkesége ellen, ám az végül mégis magába szippantja.

Elena Ferrante regénye emellett élethűen, olyan igazi bőr alá kúszósan jeleníti meg a II. világháború utáni Nápolyt és annak alsóbb társadalmi rétegeit, ahol a szegénység és a halál, az agresszió olyan mindennapos dolgok, hogy ezeken nem lepődik meg ott senki sem. "Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."
Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, a fentebb említett dolgok miatt. Hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
338 oldal

Szikomorfán születtem

Vannak könyvek, amiknek bizonyos mondatai vagy jelenetei örökre belevésődnek az emlékeimbe. Ha a Szikomorfán születtem című regényre gondolok, rögtön eszembe jut a halállal farkasszemet néző Odette, aki miután győztesen kerül ki az egyik csatából, belebokszol a levegőbe és boldogan kiáltja bele a világba, hogy "Szikomorfán születtem!" 

Számomra a címe már örökre ez az örömkiáltás marad.

– Gyönyörű – mondtam. – Olyan az egész, mint egy festmény. Tudod, mama, az egész olyan, mint egy festmény.
– Micsoda?
– Minden. Az élet. Olyan, mintha minden napoddal feltennél valami pici színt, egy apró részletet. Egyik árnyalatot a másik után, arra törekedve, hogy minél szebb legyen, míg csak a vászon széléig nem érsz. S ha az ember olyan szerencsés, hogy az anyja egy szikomorfán szüli meg, akkor talán nem fog megremegni a keze, ha észreveszi, hogy az ecsetje már a rámához ér.

Edward Kelsey Moore regénye három nő barátságát és eddigi életét meséli el. Mindegyikőjüknek megvan a maga keresztje, amivel most már szembe kell nézniük: a nagyszájú, karakán Odette-nek a rákkal kell megküzdenie; a szépséges Barbara Jeannek az alkoholizmussal és a kitörölni vágyott múltjával; a háziasszonyok gyöngyének, Clarice-nek pedig a csélcsap férjével való rossz házasságával. Mind három nő életében különösen nehéz időszak ez, talán ezért is idézik fel magukban az elmúlt évtizedek történéseit: a barátságuk történetét, és ki hogyan, milyen lépésekkel jutott el idáig az életében. 

Az író egy interjúban az alábbi módon mesélte el regényének keletkezési körülményeit: egy este a barátaival iszogattak, beszélgettek és szóba került a bátorság kérdése. Végül, mikor mindenki megnevezte a legbátrabb embert, akit csak ismer, rádöbbentek, hogy mind egytől egyig nő. Mr. Moore elmondása szerint nem azért kerültek csak nők ebbe a felsorolásba, mert egyikőjük életében sem volt a megfelelő férfiképet megtestesítő ember, hanem egyszerűen csak valamiért mindegyiküknek egy nő jutott az eszébe, mint legbátrabb ember. Az író aztán később továbbgondolta ezt a beszélgetést: vajon milyen lenne egy olyan nő, aki nem ismeri a félelmet, aki sose retteg semmitől. Vajon milyen életet élne? Milyen személyiség lenne? Ezen kérdések mentén született meg végül a regénybeli Odette alakja. 

Az egyébként hivatalosan csellistaként dolgozó Edward Kelsey Moore regénye számomra feledhetetlenre sikerült. Tudom, mennyire nagy szó ez, és nem is szeretem ezt használni, de egyszerűen ez az igazság. 

Szerettem a történet humorát, ami a legkomorabb jelenetekben is finoman megcsillant, ám a komolyságát mégsem bagatellizálta el. Szerettem Odette karakánságát, merészségét, bátorságát, hogy sosem félt szembenézni semmivel sem, még a halállal sem. Szerettem, hogy a regény hisz a halál utáni életben, nem maszlagolva, nem ezoterikus blablával telenyomva, hanem egyszerűen csak hisz, és elhitette velem is. Szerettem sírni felette: hangosan, ha egyedül voltam, és némán, ha nem. Nevetni viszont mindig csak hangosan tudtam rajta, és sokszor. Néha a legváratlanabb jelenetekben is. Szerettem, hogy ennyire női regény ez - a szó legjobb értelmében - , és hogy mégis egy férfi írta. Biztosan gyerekkorától kezdve körbevették a nők, talán sok lánytestvére volt. Annyira értőn, annyira hihetően, annyi érzékenységgel nyúlt a regény női karaktereihez, hogy Odette és barátnői akár létezhetnének is. Szerettem olvasni a különböző sorsokat, a különböző nehézségeket, és azt is, hogy ki hogyan birkózik meg a saját életének keresztjével. Szerettem hármójukat, a barátságukat és szeretve szerettem ezt a könyvet. 

Csodaregény. 

"Tudod, erre fogsz majd gondolni, ha távozol. Hogy milyen jó volt a férjeddel, hogy mennyire szeretted a gyerekeidet. Hogy a barátaid addig nevettettek, míg ki nem csordultak a könnyeid. Ezt fogod felidézni magadban, amikor eljön az idő. Nem a rossz dolgokat. Nem tudom, mosolyogtam-e, amikor rám találtál a kertben, de mosolyognom kellett volna."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat

Fordította: Sinka Erika

IPC Könyvek

373 oldal

A világítótorony

Virginia Woolf regényeibe belekezdeni nekem mindig félelmetes. Félelmetes, hogy rá kell döbbennem, mennyire kis százalékát sikerül megfognom magamnak, és mindig rettegek tőle, hogy nem sikerül megfelelően értékelnem magamban könyveit. Azonban amit megértek, azt mindig zseniálisnak tartom. Itt most legalább ötven oldalnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek arra, A világítótorony című regénye mennyire hihetetlenül sokrétegű, sok olvasatú történet, amihez nem elég egy olvasás. Ugyanakkor már az első olvasáskor rá lehet jönni, hogy mennyire gyönyörű írás ez, ami úgy nyúl hozzá az ember legmélyebb, legféltettebb érzéseihez, mint semmi más.
Szóval, ha esetleg téged ilyesmi tart vissza Virginia Woolf olvasásától, akkor csak nyugodj meg, hidd el, élvezni fogod.

Virginia Woolf  regényének kiinduló története pár mondatban összefoglalható: középpontjában a Ramsay család áll, akiknek a Hebridák partján van egy nyaralójuk. A ház ablakából látni a távolban levő világítótornyot, ahova fiuk, James folyton el akar menni kirándulni, ám Mr. Ramsay folyton leszavazza ezt az ötletet.
Oké, elismerem, hogy így leírva nem tűnik ígéretesnek a cselekménye, de Virginia Woolf igazi ereje nem is ebben keresendő sosem. A világítótorony legnagyobb erőssége a tudatfolyam technika, amely a szereplők belső monológjait jeleníti meg. Ezeknek csupán kiindulási pontjául szolgál maga a cselekmény vagy éppen az adott jelenet, ám gondolataik fonalát követve végül olyan egyetemes kérdésekhez, témákhoz jutunk, amik talán minket is foglalkoztatnak. Mint például az elmúlás; a halál után mivé lesz az emlékünk vagy a mindig, könyörtelenül múló idő kegyetlensége, ami minden pillanatunk felett ott kering - vajon hogyan tépázza meg emlékeinket? Hova tűnnek a gyermekkor idilli nyarai? Ott leszünk másokban halálunk után is?

Ennek a regényének az ötlete már a Mrs. Dalloway írása közben ott motoszkált az írónőben. Végül alig hat hónap alatt írta meg A világítótorony első változatát egyetlen kiáradásban, és átdolgozásával is hamar elkészült - így ez lett a legrövidebb idő alatt befejezett regénye. Egyesek szerint mezei olvasó számára ez a legkönnyebben befogadható Woolf könyv, bár én inkább a Flushra szavaznék.
A világítótorony szerintem akkor működik a legjobban, ha egy - vagy maximum két - szuszra tudja az ember végigolvasni. Kell hozzá az idő, hogy megmártózzunk a szereplők gondolataiban, és hogy eljussunk segítségükkel a saját válaszainkhoz is. Vagy ha ezt nem is, de legalább magunkban hordozva tovább a gondolatfolyamaikat, amiken merenghetünk a lassabb délutánjainkon.
Sok minden eszembe jut a könyvből az olvasása óta, de így is úgy érzem, hogy olvasás közben sok minden nem jutott el hozzám, hiába igyekeztem felkészült olvasó lenni. Mindemellett szerettem olvasni, nagyon is. Nincs kizárva egy újraolvasás pár év múlva.

Számomra A világítótorony a szépsége mellett felkavaró könyv is volt, amely szépen-lassan olyan édesbús atmoszférával vont körbe, amitől napokig nem tudtam szabadulni. Nem mintha akartam volna. Woolf regénye az elmúlás, a kérlelhetetlenül elröppenő idő története. Amely akár tudatosul bennünk, akár nem, kegyetlenül múlik, és  soha semmilyen pillanat nem tér vissza többet. Ezt fogalmazta meg tulajdonképpen maga Mrs. Ramsay is, miközben gyermekének esti mesét olvasott, és azon merengett, hogy miért kell eltűnnie a gyerekkornak.Vagy maga a nyaralóház is, amely egyik évben még nyári pillanataival emlékek gyára a család és barátok számára, majd egy idő elteltével csak egy lepattogzott festékű, porral behintett épület, ami valahol, bútorainak fiókjai mélyén őrzi ama bizonyos nyarak szalmakalapjait és köntöseit, lapok közé préselt emlékeit.


Virginia Woolf: A világítótorony
To The Lighthouse
Fordította: Tandori Dezső
Alinea Kiadó

Családom és egyéb állatfajták

Ha létezik olyan, hogy tipikus nyári olvasmány, amit egy fa árnyékának hűvösében, limonádét kortyolgatva vagy éppen vízparton elterülve esik igazán jól olvasni, nos akkor Gerald Durrell könyve ilyen. Ám ahogy már előttem jó páran felhívták erre a figyelmet, én is csak ismételni tudom: vigyázat, a könyv igen feltűnő hanghatásokat képes kiváltani olvasójából. Úgyhogy nyilvános helyen csak óvatosan vele!

"– Muszáj így habzsolni és nyelni az ételt? – kérdezte Larry elkínzott hangon, elegánsan piszkálva fogát egy gyufaszállal.
– Egyél lassabban, drágám – mormolta mama. – Nem sürgős.
Nem sürgős? Mikor Roger ott várt a kertkapunál, figyelő fekete alak, s türelmetlen, barna pillantással leste: jövök-e már? Nem sürgős? Mikor az első kabócák már rázendítettek az olajfák között? Nem sürgős? Mikor várt a sziget reggeli hűsével, ragyogóan, hogy felfedezésre induljak? Azonban nem kívánhattam, hogy a család megértse a szempontokat, hát lelassítottam az evést, míg figyelmük másra nem terelődött – azután megint tömtem magamba az ételt.
Mikor végre elkészültem, elosontam az asztaltól, és a kapu felé szökelltem, ahol Roger kérdőn bámult rám. Együtt lestünk ki a csavaros kapurácson a kinti olajfaligetbe."

Gerald Durrell egy olyan éden megvalósulását hirdette mind műveiben, mind életében ahol az emberek és állatok békében élnek egymás mellett. Nem tűnnek el fajok egyik napról a másikra, és ahol az emberek felismerik, hogy az élővilágot megőrizni és átadni a következő generációk számára igencsak fontos feladat. Minden fajt meg akart menteni, nem csak azokat, amikért jó pénzt fizettek az állatkertek. És a fogságban nevelt állatoknak a lehető legjobb körülményeket akarta biztosítani. Ezekért az elveiért sok állatkert nem volt hajlandó együtt dolgozni vele. Megalapította hát a Jersey állatkertet, ahol az oktatásnak is nagy szerepet szánt, és azóta több ezer tanítvány sajátította el az általa vallott elveket.
A Családom és egyéb állatfajták 1956-os megjelenését követően hihetetlen sikert hozott számára, aminek bevételét szintén az állatokkal kapcsolatos tevékenységekre fordította. A történet 1935-ben veszi kezdetét, amikor a család Larry ötletét követve úgy határoz, hogy levegőváltozásra van szükségük. Így hátrahagyják az esős, borongós Angliát és Korfu mesés szigetét veszik célba, ahol mindannyian megélik azt az idilli, paradicsomi állapotot, ami aztán soha többé nem tér vissza. Korfui élményeiből rengeteget merített műveiben, amelyeket mélyen átfon a hihetetlen mértékű természetszeretet. Gerry felfedezi magának a sziget állatvilágát, és a legapróbb élőlényről is olyan plasztikus és érdekes leírásokat ad, hogy még én is élvezettel olvastam akár a pókok életéről is. Durrell nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta: "Ha egy gyermeknek ajándékot kéne adnom, akkor a gyermekkoromat adnám."
De mivel ez sehogy se lehetséges, így a gyermekkorának csodás esszenciáját bedobozolta regényei lapjai közé, átkötötte díszszalaggal és nekünk adta - ami immár hatvanegy éve gyűjt magának rajongókat szerte a világon. Regénye ennyi idő távlatából is még mindig friss és üdítően hat. Nem rakódik rá a hosszú évek pora, mert mindig lesz, aki önszántából forgatja. Miért is ne lenne ilyen ember? Hiszen annyira szórakoztató, annyi napfény van benne, hogy legszívesebben az ember felülne a legközelebbi Korfura tartó repülőre, hogy a hóbortos Durrellék után ő is megélje ezt az édeni állapotot.
Ezt a bohém családot pedig rögtön a szívembe zártam, már attól a pillanattól fogva, hogy egy falkányi kutya ugatásával kísérve vonultak be a szigeten levő villájukhoz. Sajnálom, hogy csak most került a kezembe a könyv, azt hiszem, már gyermekként is rajongtam volna értük.
Gerry, igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm!

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
My Family and Other Animals
Fordította: Sárközi Györgyné
Európa Kiadó
375 oldal