Harry Potter I Jubileumi bejegyzés

Múlt hónapban ünnepeltük, hogy a Harry Potter első kötete, a Bölcsek köve pontosan húsz éve jelent meg először nyomtatásban. Húsz év alatt rengeteg minden történt, és Rowling könyvsorozata igazi kultusszá nőtte ki magát, amely elképesztően sok rajongót tarthat számon a világ minden táján, és minden évben újabb és újabb olvasók csatlakoznak be a rajongók táborába. Ennek alkalmából én is úgy döntöttem, hogy nosztalgiázom picit és elmesélem, nekem mit jelent ez a történet.

* Sajnálom, a blogom az egyetlen hely, ahol maradéktalanul ki tudom élni a rajongásomat. *

2000. szeptemberét írtuk, amikor a suliban az egyik osztálytársam egy szuper könyvsorozatról mesélt nekem, amit még a nyáron olvasott. Elmondása alapján annyira eltért ez a sztori az eddigi olvasmányaimtól, hogy úgy éreztem, ezt muszáj nekem is elolvasnom. Mikor hazaértem, rögtön mondtam is Anyukámnak, hogy ezt a négy könyvet szeretném kérni karácsonyra. Akkoriban elég nehéz körülmények között éltünk - Anyukám egyedül nevelt engem és a húgomat -, így októbertől aztán minden hónapban beszerzett egy-egy kötetet, amit a munkahelyén rejtett el előlünk. Elmondása szerint aztán decemberben csak beleolvasott az első részbe, hogy mégis mit vett meg nekünk - és nem bírta letenni. Elmesélte azt is, hogy mindig nézte az órát, mikor érünk haza, hogy még idejében el tudja tenni a könyvet. 

Aztán elérkezett a karácsony, és ott volt mind a négy kötet a fa alatt. Rögtön el is kezdtem olvasni az elsőt, és aztán nem volt megállás. Már előtte is szerettem olvasni, de olyan könyvvel még nem találkoztam a Harry Potter előtt, hogy képes legyek érte átolvasni az éjszakát, folytonosan alkudozva magammal az újabb és újabb fejezetért. Pár nap alatt elolvastam mindet - Anyu is végre nyugodtan be tudta fejezni a Tűz serlegét, nem kellett már azon aggódnia, hogy lebukik előttünk. Húgomnál se volt megállás, ő is amint megkaparintotta a Bölcsek kövét tőlem, késő estig fent volt. Olvasott az egész család - ha meg éppen nem, akkor vagy beszéltünk róla vagy mindannyian arra vártunk, mikor kerülhetünk végre a könyvek közelébe. Az egyik legszuperebb karácsonyunk volt szerintem, szívesen emlékszem vissza rá. És bár biztos csak bebeszélem magamnak, de esküszöm, még a mai napig is, ha kinyitom a Bölcsek kövét, megcsap a fenyő- és szaloncukorillat.
Sőt, valójában ez tutira képzelgés részemről, hiszen amikor egyetemista lettem, újra kellett gyűjtenem a sorozatot. Úgy voltam vele, hogy nem élhetek még albérletben sem a kedvenc könyvsorozatom nélkül - és mivel tesóm ragaszkodott az együtt kigyűjtötthöz, így "kénytelen" voltam hónapról hónapra megvenni az ösztöndíjamból az addig megjelent köteteket, ami szintén egy remek alkalmat adott egy újraolvasáshoz.

Nagyon csalódott voltam azon a karácsonyon, hogy a negyedik kötet nem zárta le a történetet. És ráadásul mekkora cliffhangerrel ért véget! Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hány részesre tervezte az írónő vagy egyáltalán tervezi-e folytatni. Miután mind a hárman a végére értünk és alaposan kiveséztük a dolgokat, emlékszem, hogy azonnal újrakezdtem az olvasását. És aztán még jó párszor. Ez így ment jó ideig. Most rákerestem gyors, hogy pontosan mikor is jelent meg a Főnix rendje, és annyira meglepődtem, hogy "csupán" három évvel később.... Számomra végtelen hosszú időként él ez a félbehagyás. 

A többi részről az az igazság, hogy már csupán emlékképek villannak fel bennem. Például, ahogy húgom sírva fakadt az ötödik résznél Sirius miatt, és meg kellett vigasztalnom. Vagy amikor a párommal - aki azóta a férjem lett - izgatottan mentünk a könyvesboltba az előjegyzett hatodik részért, és én már hazafelé a trolin elkezdtem olvasni, mert nem bírtam vele várni. Vagy amikor már rákerült a sor az olvasásban, és kinyitotta a könyvet a vonaton, én a vállára hajtottam a fejem és vele együtt olvastam - pedig talán két napja fejeztem be. Emlékszem a végével kapcsolatos teóriáinkra, amikről órákon keresztül képesek voltunk beszélgetni, majd ezek miatt újraolvasni a teljes sorozatot. Vagy arra is, amikor az utolsó részt először fogtam a kezembe... ahogy perceken keresztül csak bámultam a borítóra, és arra gondoltam, nem hiszem el, hogy itt a vége. Hogy ez a rész az utolsó... és ezután már nem lesznek soha új kalandjaim Harryvel. Aztán emlékszem még a párommal átbeszélt estéinkre, amikor egy üveg bor mellett szinte vérre menő vitákat folytattunk, hogy vajon jó lett-e a befejezése a sorozatnak. Annyi, annyi emlék és megannyi újraolvasás. 

Azt szeretem leginkább Rowling sorozatában, hogy minden egyes olvasáskor mást mond nekem és más-más dolgokat veszek észre benne. Lehet, hogy nem tökéletes; hogy vannak hibái, vagy úgy egyáltalán nem egy művészi posztmodern valami, de tudjátok mit? Az van, hogy nem érdekel.
Ez a sorozat nagyon sokat adott nekem, és a lapjai között rengeteg emlékem bújik meg. Mert Harry Potter és a világa 2000. karácsonyától kezdve velem van, és még lesz is. Számtalan szuperséges, nagyszerű, megindító, elgondolkodtató, varázslatos, beszippantós, falhoz vágós, bölcs, szívhez szóló, rokonlélek könyvvel találkoztam már életem során, amit imádtam, de egy se jelent számomra annyit, mint ez a sorozat. Rowling egy igazi csodavilágot alkotott, és kimondhatatlanul örülök, hogy Harryt az évek során végigkísérhettem az útján, és ennyi emléket és élményt adott.