A nagy családi karácsonyunk egyik fő témája volt, hogy vajon melyik a legkarácsonyosabb Harry Potter rész. És bár a roxforti karácsony - különösen az első részben - leírhatatlanul csodálatos, mégis toronymagasan nyert a havas roxmortsi kirándulás a melengető vajsörével és a Mézesfalás ínycsiklandó kínálatával. 

Ennek fényében igazán kár, hogy tavaly sajnos nem sikerült az ünnepek környékén elolvasnom a Jim Kay által illusztrált változatot. De most azért januárban mégis csak pótoltam, mert év mégsem telhet el legalább egy Harry Potter kötet olvasása nélkül. 

Meg kell mondjam, hogy nagyon szeretem ezeket az illusztrált változatokat olvasni. Jim Kay rajzai számomra nagyon sok pluszt adnak az élményhez, és úgy érzem, tényleg igazi műalkotást tartok vele a kezemben. Egy-egy egész oldalas illusztráció képes hosszú percekre rabul ejteni. Szeretem a stílusát és azt a módot, ahogy életre keltette valóban a könyvek alapján a saját Harry Potter-univerzumát. 

A harmadik részt olvasni olyan volt, mint amikor az ember hazaérkezik, és egy jó nagyot szippant az otthon ismerős illatából. Feltölti a lelket és megidézi az emlékeket. Szeretem, hogy bár minden egyes újraolvasás hasonló érzéseket hoz magával, mégis mindig találok valamit az egyes kötetekben, amiket idővel máshogy látok és érzek. De persze vannak olyan jelenetek, mondatok, amiknél az érzéseim nem változnak: pontosan ugyanolyanok, ugyanolyan hevesek és elevenek, mint a legelső olvasáskor sok-sok évvel ezelőtt. 

Az azkabani fogoly már szakít az első két részben megszokott felépítéssel, vagyis hogy hosszas nyomozgatás után a tanév végére Harrynek le kell győznie Voldemortot, ezzel is elodázva visszatértét. A mostani újraolvasásommal valahogy sokkal jobban sikerült megszeretnem ezt a részt, szerintem be is került a legkedveltebb három kötetem közé.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a harmadik részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. A Kóbor Grimbusz a legőrültebb és legbulisabb tömegközlekedési eszköz valaha. Bár nem hiszem, hogy a való életben be mernék ülni egy olyan buszba, amit Ern vezet. Mindenesetre imádtam Harry - vagyis Neville - útját ezen a fura járgányon, amitől még a levelesládák, a lámpaoszlopok és a fák is menekülnek, ha feléjük jár. 

2. Hagrid állatszeretete minden részben lenyűgöz. Elképesztően tisztelem ezért, még akkor is, ha Harryék folyton ezen gúnyolódnak. Hagrid számára az élet minden formában értékes. Tudja, hogy az állatokkal való jó kapcsolathoz a kulcs a megértés és a megismerés. Jobb Legendás lények gondozása tanárt szerintem nem is kaphattak volna a roxforti diákok. Én legalábbis nagyon szívesen tanulnék tőle.

3. Hagrid mellett pedig Lupin a másik kedvenc roxforti tanárom. Megértéssel és odafigyeléssel, türelemmel fordult a diákjaihoz. Izgalmas, gyakorlatorientált órákat tartott, és igazán vérzett a szívem, amikor el kellett hagynia a Roxfortot.

4. Ez a kötet nagyon igazan beszél az ártatlanság sorsáról a világban. Hogy sajnos ez sokszor nem elég. Az igazságtalanságnak könnyen áldozatául eshet. Sirius, Csikócsőr, Lupin: ők mind a hárman áldozatok, akiknek olyan dolgokért kell/kellett bűnhődniük, amiről nem tehetnek vagy el sem követtek. És pont ezért még inkább szeretem ennek a résznek a pozitív lezárását, vagyis hogy Sirius és Csikócsőr is elkerüli végül a rájuk mért halálos büntetést.

5. Hermione ebben a részben mutatja ki először igazán, hogy mennyire független személyiség. Harryvel és Ronnal ellentétben, akik minden órára együtt járnak, Hermione - a többi kortársához képest sokkal érettebb módon - nem a társaságtól teszi függővé azt, hogy milyen órákat választ. Ez a lány nagyon tudatosan építi a jövöjét és fejleszti önmagát, s mindezek mellett helyezi el barátait. Hermione külön útjai szerintem igenis nagy dolgok ebben a korban, hiszen a kiskamasz korosztály inkább csapatban létezik és annak segítségével próbálja elhelyezni önmagát a világban. 

Hermione kifakadása a jóslástanon szintén nagy dolog szerintem: hogy képes volt nemet mondani egy tanórára és annak hátat fordítani. Más diáknál ez persze, nem lenne olyan nagy szám, de az ő esetében igenis az, hiszen az ő lételeme a tanulás. 

6. Az a pár perc, amikor Harry végre azt hitte, hogy egy új, szerető otthonba költözhet keresztapjához, Siriushoz. Messze el Dursley-éktől és az ő szürke, varázstalan világuktól. Ez a szivdobbanásnyi, pár bekezdésig tartó remény mindig megríkat, akárhányszor olvasom, mert tudom, hogy a végén ez a remény messzire repül Csikócsőr hátán, és ez a látvány összetöri aztán a szívemet Harryével együtt, ezer apró darabra. 

7. Mindig szuper dolog olvasni Harry édesapjának fiatalkoráról. Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark kalandjai még ezekben a fel-felvillanásokban is hihetetlenül érdekesek és izgalmasak. Bár Harry iskolaévei sem szűkölködnek kalandokban, de Jamesé az izgalmak napsütéses oldalát mutatja, ahol minden merő kaland és szórakozás. Még a vérfarkas barát pesztrálása is.

Kedvenc idézetek:

– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.

– (…) A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni…

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

– Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?

Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.

Listába mondva | Harry Potter és a Titkok kamrája

Nem tudom hanyadik újraolvasás, már jó pár éve nem számolom. A blog történétében biztos, hogy a harmadik, viszont most először olvastam a Jim Kay által illusztrált változatot, úgyhogy az ismerős, otthonos érzés mellett némi újdonságot is hozott ez az élmény. 

És újra bebizonyosodott - immár sokadjára - , hogyha összekuszálódik a lelkivilágom, a Harry Potter könyvekre mindig számíthatok. Mert mindig kisimítja. Így történt ez most is. Kicsit olyan ez, mint a hazaérkezés. Egy kis éden a nagy és félelmetes világtól távol - csak éppen a könyvek lapjai között. Ahová melegítőben és mamuszban tipegve kényelmesen elbújhatunk, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy itt pont úgy készítik a sütőtöklevet, ahogy mi szeretjük. Ez az otthon megbízhatósága. Ezt érzem minden egyes Harry Potter kötetnél - de különösen az első kettőnél.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a második részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.  

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. Itt léphetjük át Harry-vel először az Odú küszöbét. Az Odú minden kuszaságával, fennforgásával, zsivajával, féltő és aggódó szeretetével, melegségével együtt az a hely, ami Harry életéből mindig is hiányzott. Egy hely, amit Otthonnak hívunk, így nagy betűvel. Mégha Mrs. Weasley kiabálásától is hangos ez az első találkozás, tudni és érezni lehet már ott, hogy ez még a Roxfortnál is biztosabb hely lesz Harry életében.

2. A beképzelt, pipergőc Lockhart professzor hozzá nem értése és minden lében kanálsága már önmagában is rettentően szórakoztató, de ha még hozzávesszük kéretlenül osztogatott bölcsességeit is, akkor aztán tényleg nem lehet megállni nevetés nélkül a sokadik újraolvasást sem. Lockhart emlékezetvesztése a végén pedig aztán tényleg hab a tortán.

3. Érdekes volt bepillantani az ötven évvel ezelőtti Roxfort világába, Hagrid és Voldermort diákkorába. Vagy akár a Roxfort alapítóiról szóló történet is ilyen volt. Ezek a múltbeli események számomra mindig iszonyatosan érdekesek: tetszik, ahogy mélyül, rétegződik ez a varázsvilág. Ahogy a múlt titkai napvilágra kerülnek, ahogy részről részre felépíthetjük magunkban a múlt eseményeit.

4. Ahogy felszólal a kirekesztettség ellen. Szeretem, hogy Rowling már ebben a fiatalabb korosztályhoz szóló részekben is kellően hangsúlyozta, hogy valakit a származása miatt (és most ezt nyugodtan ki is terjeszthetjük bőrszínre, vallásra stb-re) nem szép dolog kirekeszteni. Nem szabad, hogy ez határozza meg a másokhoz való viszonyulásunkat, és nem is nézhetjük tétlenül azt se, ha másoknál ilyet tapasztalunk. Még akkor sem, ha az az ára közbelépésünknek, hogy órákon keresztül csigákat öklendezünk.

5. Maga a gondolat, hogy az, hogy kik vagyunk nem egy eleve elrendelt dolog, hanem tetteink és döntéseink határoznak meg minket.

6. Hermione találékonysága és esze minden olvasásnál ámulatba ejt. Hogy felnőtt varázslókat és boszorkányokat megszégyenítő ötletei és következtetései vannak. Ő az ismét, aki először jön rá a rejtély megoldására, és ő az, aki a nyomozás során újabb utakat nyit, ami előre viheti őket a megfejtéshez. Hermione tényleg egy nagyon szuper és fontos szerepmodell a lányok számára - és külön öröm, hogy a narrátor a belső értékeit hangsúlyozza ki mindig, és nem pedig a külsőségekkel van elfoglalva.

7. Harry és Dumbledore beszélgetése az utolsó jelenetekben számomra régen is és most is egyfajta katarzis élménnyel ér fel. Sok fontos dolog ugyanis ekkor kerül kimondásra, az idáig vezető kalandok tapasztalatainak összegzésére ekkor kerül sor. Ez kicsit mindig olyan, mint egy önismereti óra Harry számára - és persze az Olvasó számára is. Sokadik újraolvasásnál pedig külön érdekes keresni itt a későbbi eseményekre való utalásokat - például Harry itt már valamennyire rájött, hogy Voldemort mit is tett vele azon a bizonyos éjszakán, mégha ennek a pontos jelentését csupán a legutolsó részben értette meg.

Ikonikus idézetek számomra

"Az Odú-beli életet össze sem lehetett hasonlítani a Privet Drive-belivel. Dursleyék imádták a rendet és a kiszámíthatóságot, a Weasley-ház ezzel szemben százszámra tartogatott furcsa és váratlan dolgokat. Mikor Harry belenézett a konyhai tükörbe, az rákiáltott: „Tűrd be az inged, te lurkó!” A padlásszellem azon nyomban bömbölni és zajongani kezdett, amint úgy érezte, hogy túl nagy a csend és a nyugalom a házban. […] A Ronnál vendégeskedő Harry azonban nem a beszélő tükröt vagy a zajongó szellemet tartotta a legfurcsább jelenségnek a házban – hanem azt, hogy itt mindenki szerette őt."

"– (…) Személy szerint azt javaslom, hogy meghatározatlan időre vegyük ki őt a Griffendél kviddicscsapatából.
– Ugyan már, Perselus! – méltatlankodott McGalagony. – Mi értelme volna annak, hogy ne engedjük kviddicsezni? Ezt a macskát nem egy seprűnyéllel vágták fejbe!"

"– Nyaljál csigát, Malfoy."

 "– Annyi azonban bizonyos – folytatta emelt hangon és lassan, hogy valamennyien jól értsék a szavait –, hogy véglegesen csak akkor hagyom el az iskolát, ha többé senki nem lesz hűséges hozzám. Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek."

"– Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el – magyarázta fojtott hangon Ron.
– Ejnye, ejnye – csóválta a fejét Dumbledore. Hosszú, ezüst bajsza alatt mosoly bujkált. – A saját vermébe esett, kedves Gilderoy?
– A vermembe? – hökkent meg Lockhart. – Nincs nekem semmiféle vermem. A fiúknak viszont van egy mély alagútjuk. Odalent laknak."

"A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában."

Harry Potter: A History of Magic

A British Library a jubileumi Harry Potter-év alkalmából egy igencsak szuperséges kiállítást rendezett, amire mindenképp el szerettem volna jutni, ám az élet aztán mást dobott. Miközben azért titokban erősen szurkolok azért, hogy esetleg úgy döntenek a kurátorok, hogy márciusig vagy esetleg áprilisig meghosszabbítják a kiállítást, már valahol lemondtam erről a dologról, hogy Rowling illusztrációit, kéziratait élőben láthatom. S pont ezért igazán szerencse a szerencsétlenségemben, hogy ennek az igazán nagyszabású kiállításnak az anyagát könyvre vitték, hogy a hozzám hasonlóak is valamilyen szinten részesei lehessenek ennek az élménynek. 

Kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz ez a könyv: elvégre a múzeumi anyagokat feldolgozó kiadványok elég változatosak lehetnek - a sima brossúrától kezdve a csupán képeket tartalmazó albumig bármi. Ha bárki a fenti okok miatt hezitálna a könyv kapcsán, most már képes vagyok meggyőzően megnyugtatni bárkit. A British Library kiadványa ugyanis egy nagyon igényes, gondos és alapos munkával összeállított kötet, ami magyarázatokat, történeteket, történelmi tényeket és összefüggéseket is tartalmaz a csodálatos képek és illusztrációk tömkelege mellett. A kötet szerkezetét és tartalmát Harry Potter roxfortos tantárgyai tematizálják, mint például Jóslástan, Sötét varázslatok kivédése, Bűbájtan vagy az Átváltoztatástan. S alapvetően ezeken a témakörökön belül még további két részre bomlik a kötet, amely össze-összefűződnek az oldalakon: ez pedig egyfelől maga a mágia és a varázslók helye a kultúrában és a történelemben, illetve másfelől ott van Rowling világhírűvé vált regényfolyamának születési körülményeinek bemutatása. A kötet megvételében engem az utóbbi szempont motivált, de ezek a kulturális és történelmi adalékok is iszonyatosan érdekesnek bizonyultak számomra végül. 

A kötetben például ilyen dolgok is helyet kaptak, mint Rowling korai tervrajzai. Itt a Roxfort legelső térképét láthatjuk, amit még a Bölcsek köve megírásának idején rajzolt magának.

Rowling saját illusztrációiból is rengeteget közreadtak a kötetben. Itt például az első jelenetek egyike látható.

A kötet a Harry Potter könyvekre építkezik témaköreiben, az indokolt helyeken idézetek olvashatunk valamelyik részből, valamint Jim Kay és Rowling illusztrációi is gyakran felbukkannak, de emellett olyan érdekességek is helyet kaptak, amik tovább mélyítik a sorozatban található kultúrtörténeti utalások ismeretét, és olyan dolgokra is felhívták a figyelmemet, amik eddig mindig elkerültek. Például láthatunk egy fényképet egy igazi bezoárról, megismerhetjük a boszorkányok jóslótükrének használatát, érdekes történeteket olvashatunk egy felrobbantott üstről vagy éppen Keplerről, és megtudhatjuk, mi fán terem a teajóslás. És ez még csak tényleg egy kis szelete annak a hatalmas anyagnak, ami helyet kapott ebben a kötetben. Régi kéziratokat is olvashatunk itt, például kódexek, 18. - 19. századi könyvek oldalait is megtekinthetjük, és emellett rengeteg ritka és lenyűgöző tárgyról láthatunk fotókat, amiket eddig maximum leírások alapján ismerhettünk.
Elképesztő munka lehetett összehozni ezt a kötetet. Igényes és alapos könyv, érződik a belefektetett energia és a lelkesedés. Szerettem olvasni még a témakörökhöz írt előszavakat is, amelyek mind egyfajta tiszteletadások voltak Rowling sorozatának.

 I could never have imagined I was about to embark on a remarkable journey, that I was but one of a legion of fellow travellers around the world embarking on the same journey, all of us falling under the spell of this unknown author, J. K. Rowling, a spell that, twenty years on, only grows more powerful.

Ez például egy gyógynövényekkel foglalkozó könyv 1597-ből.

Egy bezoár

Egy fejezet a Harry Potter és a Félvér hercegből Rowling szerkesztőjének javításaival

Jim Kay és Rowling által elképzelt Piton.

A kötet a rajongóénemet is abszolút mértékben kielégítette, hiszen rengeteg olyan plusz anyag bukkan fel, ami számomra igazi csemege volt. Kimaradt fejezetek, Rowling illusztrációi, kéziratai, tervei, valamint azok a vázlatai, amik alapján kipattantak a fejéből az ötletek. Például a beosztási ceremónia részletei sokáig fejtörést okoztak számára, hogy mi alapján történjen a házak szerinti beosztás. Sokféle ötlet megfordult a fejében, mint például hogy a prefektusok választják ki maguk számára a gólyákat, vagy hogy az alapítók szobrai életre kelnek a ceremónia idejére, és ők szortírozzák házak szerint az elsősöket. Biztos a bölcsészénem okozza, de én odáig meg vissza vagyok az ilyenfajta érdekességekért, hogy hogyan körvonalazódott Rowling fejében egyre inkább ez a varázsvilág vagy hogy milyen ötleteket vetett el útközben. A kötet pedig tele van ilyen információkkal, szóval talán így már igazán érthető, hogy miért is vagyok ennyire büszke tulajdonosa ennek a könyvnek. Most már van fogalmam arról, hogy micsoda eszméletlen kiállítás lehet az, amit a British Library szervezett, és talán egy kicsit még jobban bánom, hogy nem jutottam el végül oda.

Harry Potter: A History of Magic
British Library
Bloomsbury Publishing
248 oldal

Fantastic Beasts and Where to Find Them | Legendás állatok és megfigyelésük - illusztrált kiadás

Emlékszem, anno 2000 valahányban  akadtam rá véletlenül egy könyvesbolti kószálás során az alig párszáz forintos Legendás állatok és megfigyelésük című füzetkére, amit Göthe Salmander jegyzett, és Harry Potter elsőéves tankönyvi listáján ajánlott irodalomként szerepelt. Nem is volt kérdés, szükségem van-e erre a kötetre, gondolkodás nélkül battyogtam oda a pénztárhoz A kviddics évszázadai című hasonló könyvecskével egyetemben. 

Ezzel a két kötettel Rowling a Comic Relief nevű alapítványt támogatta, ami nehéz sorsú gyermekek és családjaik életét igyekszik könnyebbé tenni. Az írónő ezzel a lépésével nem kevesebb, mint 17 millió fontot hozott az alapítvány számára az évek során. A 2017-ben megjelent illusztrált kiadás bevételeiből pedig most nem csupán a Comic Relief kap jelentős összeget, hanem Rowling saját alapítványa, a Lumos is, amelynek célja, hogy a családjuktól elszakított gyermekek ne árvaházakban nőjjenek fel, hanem visszakerülhessenek otthonukba, ahol az alapítvány megteremti számukra a megfelelő környezetet. Honlapjukon fogadnak kisebb, nagyobb pénzbeli adományokat is - ezzel én már éltem korábban - , illetve lehet vállalni egyéb részvételeket is, amivel az alapítvány munkáját lehet segíteni. 

Szóval, a jubileumi évfordulóra nem csupán a Bölcsek köve kapott új külsőt, hanem Göthe Salmander könyve is, amelyet Olivia Lomenech Gill illusztrált. A korábbi füzetkékhez képest egy nagyon látványos képeskönyv jött létre, amely a készítés fázisában nem kevés kihívás elé állította az illusztrátort, hiszen a könyvben szereplő fajok közül jó pár még soha nem volt korábban illusztrálva. Azokban az esetekben, ahol egy legendás állat a Harry Potter filmek kapcsán már megjelent a mozivásznon, igyekezett távol maradni, és inkább ott is saját fantáziájára, illetve Rowling leírásaira hagyatkozni. Egy vele készült interjúban elmondta azt is, hogy munkáját úgy fogta fel, mintha egy valódi kézikönyvet, egy modern bestáriumot készítene éppen. Sokféle technikát használt, de legnagyobb részt rézmetszeteket alkalmazott, hogy a könyvnek legyen egyfajta régies varázsa, és ez szerintem sikerült is. 

Olivia Lomenech Gill munkája tényleg nagyon változatos a könyvben: minden illusztráció kicsit más stílusú, egy percig sem volt unalmas lapozgatni ezt a szépséges kiadványt. Nekem ugyan személy szerint nem mindegyik tetszett esztétikailag, de az elgondolásokat azért ott is értékeltem. Ilyen volt például a troll illusztrációja, amely nagyon nyers, nagyon szürke, olyan a hatása mint egy összegyűrött, durván megformált újságpapírnak. Érdekes volt észrevenni az olyan finomságokat is, hogy a trollnál használt papírdarabok visszaköszönnek a háttérben kirajzolódó hegyek alatt is. 

Ez a színekben, formákban, technikákban és vonalvezetésekben is változatos kötet hat új mágikus lényt tartalmaz a korábbi kiadáshoz képest, valamint Göthe Salmander előszavát. Aki Harry Potter rajongó nyilván nagyon értékelni és szeretni fogja ezt a kötetet, de szerintem még a képeskönyvek szerelmesei is találnak benne csemegézni valót, mert tényleg igazi különlegesség. A magyar kiadás már tervben van, most januárban jelentette be az Animus Kiadó, hogy hamarosan magyarul is élvezhetjük Salmander úr könyvét. 

J. K. Rowling - Olivia Lomenech Gill: Fantastic Beasts and Where to Find Them

Bloomsbury Publishing

Linkek:

Interjú Olivia Lomenech Gill illusztrátorral a Pottermore oldalán

Kisfilm az illusztrációk készítéséről

Az illusztrátor oldala, ahol megtekinthetitek korábbi munkáit is

A Lumos oldala

A Comic Relief oldala

Listába mondva | Harry Potter és a bölcsek köve

Mivel a Harry Potter-sorozatot tavaly is olvastam már, meg pár évvel ezelőtt is írtam róla a blogomban bejegyzéseket az egyes kötetekről (az első részről ITT ), úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1.   Amikor elolvasom az első bekezdést, olyan érzés, mintha kinyitnám a szülői ház ajtaját. Otthonos és egyben nosztalgikus. Szeretem, ahogy megszokottan és kényelmesen elhelyezkedem a sorok között.
2. Imádom itt (is) Rowling humorát, ami annyira gyermeki, ugyanakkor mégsem butácska. Gyerekként is és még most is élvezni tudom. 
3. Hogy ebben a - látszólag - egyszerű ifjúsági regényben is már annyi utalást és nyomot megtalálhatunk a későbbi történésekre nézve lényegtelennek tűnő félmondatokban elrejtve. Az alapokat itt kezdi elhelyezni észrevétlenül.
4. Harry első látogatása az Abszol úton, ahol minden furcsa és meghökkentő és zsivajlik. Ez az első igazi találkozás a varázsvilággal, és tele van eredetibbnél eredetibb ötletekkel.
5. A roxfortos beosztási ceremónia izgalma, ahol Harry ugyanúgy reagál, mint én az ismeretlen vagy új helyzetekre. Bár sose értettem, hogy a Griffendél miért ennyire menő, és szegény Mardekárosokat miért utálja mindenki.
6.  A roxforti karácsonyról szóló rész a legkarácsonyosabb karácsony valaha.
7. Szeretem a három barát kapcsolatának dinamikáját, és hogy barátságuk valóban építőjellegű mindhármuk számára. Ez már az első részben is erőteljesen érezhető. 

Ikonikus idézetek számomra:

"A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltétlezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől."

"Mert én is kipróbáltam néhány egyszerű ráolvasást, csak úgy gyakorlásképpen, és nekem mindegyik működött. A családomban senkinek nincs varázsereje, meg is lepődtem, amikor a levelet kaptam, de persze nagyon örültem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfort a legeslegjobb boszorkányképző. Meg is tanultam kívülről az összes kötelező olvasmányt, remélem, elég lesz – egyébként én Hermione Granger vagyok, és ti?"

 " -Isten hozott benneteket! - szólt. - Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt kezdetét veszi a bankett, szeretnék néhány szót szólni. Íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli! Köszönöm.

Azzal Dumbledore leült. A hallgatóság lelkesen megtapsolta. Harry nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem.

- Ő egy... egy kicsit bolond? - kérdezte bizonytalanul Percyt.

- Bolond? - vonta fel a szemöldökét a fiú.  - Ő egy igazi zseni! A világ legeslegjobb varázslója! És persze... egy kicsit bolond, az tény. Kérsz krumplit, Harry?"

"Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket."

"Attól a perctől fogva Hermione Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni - nos, ez pontosan ilyen helyzet."

"– Az édesanyád az életét adta érte, hogy megmentsen téged. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyádnak az irántad való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely vagy más látható jel formájában… Akit egyszer ennyire szeretett valaki – aki talán már rég nem is él –, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi."

Ha én roxfortos lennék...

Mikor Dóri blogján megláttam ezt a kérdéssort, nyilván nem kellett gondolkodnom azon, hogy kitöltöm-e valaha. Mert.... nos, azt hiszem, ha valaki imádja Harry Potter világát, akkor nem is kellenek a különösebb indokok. Nyilván hamarosan írni fogok normális blogbejegyzést is, de jó néha ilyeneket is játszani. Meg most különben is azon nyűglődöm, hogy tök jó lenne ismét újraolvasni, kábé most azonnal, de a betárazott könyveim miatt (ehhem-ehhem... ) kicsit bűntudatom lenne. Igen, határozottan érzem a problémám súlyát. 

Szóval, most ahelyett, hogy elmosogatnék illetve kiteregetnék vagy írnék egy normális bejegyzést például A szikomorfán születtemről :P , inkább álmodozom kicsit arról, milyen is lenne, ha én roxfortos diák lennék. 

1. Tisztavérű, félvér vagy mugli származású vagy?

Azt hiszem, a félvérnek örülnék a legjobban. Biztosan lennének akkor olyan vicces történeteim, mint Seamus Finnigannek.

2. Melyik pálca választott téged?

A Pottermore szerint: 10 hüvelyk, gesztenyefa, főnix maggal. Itt azt írják, hogy ez egy nagyon különleges, sokoldalú fafajta, melynek jellemét nagymértékben befolyásolja a pálca magja, és birtokosa személyiségéből is rengeteg színt merít. A gesztenyefa-pálca olyan boszorkányokhoz és varázslókhoz vonzódik, akiknek nagy tehetségük van a mágikus teremtmények megszelídítéséhez (jeee!) , remek adottságuk van a gyógynövénytanhoz (éljen! ezt minden kipusztult virágom arcába szoktam dörgölni!) , vagy a vérükben van a repülés.

3. Milyen állatod van: bagoly, macska, béka vagy patkány?

Nyilván macska, ez nem is lehet kérdés :)

4. Melyik házba osztott be a Teszlek süveg?

Minden ilyesfajta teszt a Hollóhátba szokott beosztani, így a Pottermore is. Szóval, ezt én hivatalosnak tekintem. Már csak a baglyot várom.

5. Melyik házba szerettél volna kerülni?

Már a könyvekben is a Hollóhát volt a legszimpatikusabb számomra, szóval eléggé örültem ennek az eredménynek. 

De igazából mindegy is lenne, csak a Roxfortban tanulhassak. :)

6. Melyik óra a kedvenced és melyiket nem szereted?

Biztos vagyok benne, hogy a bűbájtan eléggé tetszene, ahogy a gyógynövénytan vagy a legendás lények gondozása is. De esküszöm, engem még a mágiatörténet is érdekelne.

7. Mi a patrónusod?

A Pottermore szerint egy sas a partónusom, ami egyébként a Hollóhát jelképe.

8. Hogy néz ki a mumusod?
Gyerekkísértet vagy gonosz gyerek. Ezekkel engem ki lehet kergetni a világból, mindenfajta ilyen filmet képtelen vagyok megnézni, mert utána hetekig rettegek.
Vagy ha azt mondanák, mindenből megbuktam - ez mind-mind nagyon félelmetes. Talán az utóbbi a leginkább.

9. Részt veszel valamilyen iskolai sportban vagy van valamilyen mágikus hobbid?
Nem hiszem. Maximum szurkolónak állnék be vagy ilyesmi.

10. Hol töltenéd a szabadidődet?
Nyilván a könyvtárban, ez nem is lenne kérdés. Biztosan összebratyiznék a könyvtáros nénivel meg rendelgetném a könyveket ládaszámra a Czikornyai&Patzából. (vajon szerintetek van házhoz szállításuk? ) De biztos sok időt töltenék még az ebédlőben vagy a tó körül.

11. Miért kapnál a legvalószínűbben büntetést?
A könyvtár tiltott részlegének engedély nélküli használatáért biztosan.

12. Milyen karriert szeretnél miután végeztél Roxfortban?
Nagyon szívesen lennék egy női Göthe Salamander, aki mentené a kihalásra ítélt mágikus fajok egyedeit.

Harry Potter I Jubileumi bejegyzés

Múlt hónapban ünnepeltük, hogy a Harry Potter első kötete, a Bölcsek köve pontosan húsz éve jelent meg először nyomtatásban. Húsz év alatt rengeteg minden történt, és Rowling könyvsorozata igazi kultusszá nőtte ki magát, amely elképesztően sok rajongót tarthat számon a világ minden táján, és minden évben újabb és újabb olvasók csatlakoznak be a rajongók táborába. Ennek alkalmából én is úgy döntöttem, hogy nosztalgiázom picit és elmesélem, nekem mit jelent ez a történet.

* Sajnálom, a blogom az egyetlen hely, ahol maradéktalanul ki tudom élni a rajongásomat. *

2000. szeptemberét írtuk, amikor a suliban az egyik osztálytársam egy szuper könyvsorozatról mesélt nekem, amit még a nyáron olvasott. Elmondása alapján annyira eltért ez a sztori az eddigi olvasmányaimtól, hogy úgy éreztem, ezt muszáj nekem is elolvasnom. Mikor hazaértem, rögtön mondtam is Anyukámnak, hogy ezt a négy könyvet szeretném kérni karácsonyra. Akkoriban elég nehéz körülmények között éltünk - Anyukám egyedül nevelt engem és a húgomat -, így októbertől aztán minden hónapban beszerzett egy-egy kötetet, amit a munkahelyén rejtett el előlünk. Elmondása szerint aztán decemberben csak beleolvasott az első részbe, hogy mégis mit vett meg nekünk - és nem bírta letenni. Elmesélte azt is, hogy mindig nézte az órát, mikor érünk haza, hogy még idejében el tudja tenni a könyvet. 

Aztán elérkezett a karácsony, és ott volt mind a négy kötet a fa alatt. Rögtön el is kezdtem olvasni az elsőt, és aztán nem volt megállás. Már előtte is szerettem olvasni, de olyan könyvvel még nem találkoztam a Harry Potter előtt, hogy képes legyek érte átolvasni az éjszakát, folytonosan alkudozva magammal az újabb és újabb fejezetért. Pár nap alatt elolvastam mindet - Anyu is végre nyugodtan be tudta fejezni a Tűz serlegét, nem kellett már azon aggódnia, hogy lebukik előttünk. Húgomnál se volt megállás, ő is amint megkaparintotta a Bölcsek kövét tőlem, késő estig fent volt. Olvasott az egész család - ha meg éppen nem, akkor vagy beszéltünk róla vagy mindannyian arra vártunk, mikor kerülhetünk végre a könyvek közelébe. Az egyik legszuperebb karácsonyunk volt szerintem, szívesen emlékszem vissza rá. És bár biztos csak bebeszélem magamnak, de esküszöm, még a mai napig is, ha kinyitom a Bölcsek kövét, megcsap a fenyő- és szaloncukorillat.
Sőt, valójában ez tutira képzelgés részemről, hiszen amikor egyetemista lettem, újra kellett gyűjtenem a sorozatot. Úgy voltam vele, hogy nem élhetek még albérletben sem a kedvenc könyvsorozatom nélkül - és mivel tesóm ragaszkodott az együtt kigyűjtötthöz, így "kénytelen" voltam hónapról hónapra megvenni az ösztöndíjamból az addig megjelent köteteket, ami szintén egy remek alkalmat adott egy újraolvasáshoz.

Nagyon csalódott voltam azon a karácsonyon, hogy a negyedik kötet nem zárta le a történetet. És ráadásul mekkora cliffhangerrel ért véget! Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hány részesre tervezte az írónő vagy egyáltalán tervezi-e folytatni. Miután mind a hárman a végére értünk és alaposan kiveséztük a dolgokat, emlékszem, hogy azonnal újrakezdtem az olvasását. És aztán még jó párszor. Ez így ment jó ideig. Most rákerestem gyors, hogy pontosan mikor is jelent meg a Főnix rendje, és annyira meglepődtem, hogy "csupán" három évvel később.... Számomra végtelen hosszú időként él ez a félbehagyás. 

A többi részről az az igazság, hogy már csupán emlékképek villannak fel bennem. Például, ahogy húgom sírva fakadt az ötödik résznél Sirius miatt, és meg kellett vigasztalnom. Vagy amikor a párommal - aki azóta a férjem lett - izgatottan mentünk a könyvesboltba az előjegyzett hatodik részért, és én már hazafelé a trolin elkezdtem olvasni, mert nem bírtam vele várni. Vagy amikor már rákerült a sor az olvasásban, és kinyitotta a könyvet a vonaton, én a vállára hajtottam a fejem és vele együtt olvastam - pedig talán két napja fejeztem be. Emlékszem a végével kapcsolatos teóriáinkra, amikről órákon keresztül képesek voltunk beszélgetni, majd ezek miatt újraolvasni a teljes sorozatot. Vagy arra is, amikor az utolsó részt először fogtam a kezembe... ahogy perceken keresztül csak bámultam a borítóra, és arra gondoltam, nem hiszem el, hogy itt a vége. Hogy ez a rész az utolsó... és ezután már nem lesznek soha új kalandjaim Harryvel. Aztán emlékszem még a párommal átbeszélt estéinkre, amikor egy üveg bor mellett szinte vérre menő vitákat folytattunk, hogy vajon jó lett-e a befejezése a sorozatnak. Annyi, annyi emlék és megannyi újraolvasás. 

Azt szeretem leginkább Rowling sorozatában, hogy minden egyes olvasáskor mást mond nekem és más-más dolgokat veszek észre benne. Lehet, hogy nem tökéletes; hogy vannak hibái, vagy úgy egyáltalán nem egy művészi posztmodern valami, de tudjátok mit? Az van, hogy nem érdekel.
Ez a sorozat nagyon sokat adott nekem, és a lapjai között rengeteg emlékem bújik meg. Mert Harry Potter és a világa 2000. karácsonyától kezdve velem van, és még lesz is. Számtalan szuperséges, nagyszerű, megindító, elgondolkodtató, varázslatos, beszippantós, falhoz vágós, bölcs, szívhez szóló, rokonlélek könyvvel találkoztam már életem során, amit imádtam, de egy se jelent számomra annyit, mint ez a sorozat. Rowling egy igazi csodavilágot alkotott, és kimondhatatlanul örülök, hogy Harryt az évek során végigkísérhettem az útján, és ennyi emléket és élményt adott.

 

The Heir of Slytherin | Harry Potter és a titkok kamrája

kiolvastam: 2011. február 11.

Harry Potter második tanéve a Roxfortban ismét sok meglepetést tartogatott. Kezdődött ott, hogy egy furcsa szerzet, egy házimanó különös látogatása zavarta meg a Dursley -éknél töltött nyarat - amit természetesen, nem volt élvezetesebb az előzőekhez képest. Aztán folytatódott azzal, hogy ő és Ron valamilyen módon lemaradtak a Roxfort Expresszről, s így kénytelenek voltak egy elvarázsolt repülőautóval érkezni az iskolába - ez elég stílusosra sikerült. És nagyon úgy tűnik, hogy a Titkok kamrájának legendája ismét életre kelt a Roxfort falai között, miközben egy bájgúnár, agyonsztárolt varázsló kapta a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgyat - hogy e kettő közül melyik a rosszabb, azt mindenki döntse el maga. De persze a sütőtöklé és a quidditch továbbra is elmaradhatatlan kellékek Malfoy piszkálódásaival egyetemben.

Rowling ismét egy varázslatos, izgalmas és szórakoztató könyvet hozott össze, ami bőven bírja a sokadik újraolvasást is - még mindig ugyanúgy élvezhető, és a ki tudja hányadjára olvasott poénok is még mindig képesek voltak megnevettetni. A könyv krimiszála ismét mesterien lett felépítve - én leginkább egy Agatha Christie történethez tudnám hasonlítani, hiszen itt is mindenki egy helyre van bezárva, miközben egy ismeretlen tettes teszi el láb alól az áldozatokat. Persze, mivel ez a kötet még tényleg gyerekkönyv, ezért nincs szó igazi gyilkosságokról, az áldozatok "csupán" kővé merednek a támadás után, ám gyógyításuk nagyon időigényes, hiszen meg kell várni míg a mandragórák kellően megérnek - ez pedig több hónapig is eltart. Míg a Christie krimiknél mindenki gyanúsított aki megjelenik a lapokon, addig Rowling-nál pont az ellenkezője van: senki sem gyanús - legalábbis kellőképpen nem. De igazából ezzel is ugyanazt a hatást éri el, mint a krimikirálynő a regényeiben: az olvasó kombinál, igyekszik megfejteni a rejtélyt, keresi a jeleket a szövegben, hogy aztán az írónő egy duplacsavarral mégis meglepje.

“But why’s she got to go to the library?”
“Because that’s what Hermione does,” said Ron, shrugging. “When in doubt, go to the library.”

Rowling nagyon ügyesen rejti el az apró utalásokat a szövegben - mert bizony vannak benne, szerintem nem is kevés. A technikáját talán a bűvészhez tudnám hasonlítani, aki úgy igyekszik elrejteni a titkát közönsége elől, hogy rengeteg elterelést alkalmaz a legfontosabb pillanatokban - amik ha nem lennének, könnyűszerrel rájöhetnének a trükkjére. Ennek köszönhetően az olvasó nem fogja hangsúlyosnak érezni azokat a részeket, amik valójában nagyon is azok. Nagyon ügyes trükköző művész, szóval tessék vele vigyázni!

S ha már krimiről beszélünk, akkor természetesen egy nyomozónak is lennie kell a történetben. Természetesen, itt Hermione helyettesíti Poirot éles logikáját és nagyszerű következtetéseit. Harry igazából labdába se rúghat mellette, az ő gyanúsítgatásai folyton vakvágányra vezetnek - képtelen helyesen kiválasztani az odaillő elemeket és aztán azokat megfelelően összerakni. Bár, azért hozzátenném, hogy Harry-nek nem is ez a feladata, nem ezt szánta neki Rowling. Az ő szerepe mindig a tettekre épül.

“Harry, Harry, Harry,” said Lockhart, reaching out and grasping his shoulder. “I understand. Natural to want a bit more once you’ve had that first taste – and I blame myself for giving you that, be cause it was bound to go to your head – but see here, young man, you can’t start flying cars to try and get yourself noticed. Just calm down, all right? Plenty of time for all that when you’re older. Yes, yes, I know what you’re thinking! ‘It’s all right for him, he’s an internationally famous wizard already!’ But when I was twelve, I was just as much of a nobody as you are now. In fact, Id say I was even more of a nobody! I mean, a few people have heard of you, haven’t they? All that business with He-Who-Must-Not-Be-Named!” He glanced at the lightning scar on Harry’s forehead. “I know, I know-it’s not quite as good as winning Witch Weekly’s Most Charming-Smile Award five times in a row, as I have – but it’s a start, Harry, it’s a start.”

Rowling egyébként ebben a könyvben teremtette meg a számomra egyik legellenszenvesebb szereplőt a Harry Potter-sorozatban. Ez pedig Gilderoy Lockhart alakja, akit talán a celebekhez tudnék leginkább hasonlítani - élvezi, hogy a középpontban van, és a világon legeslegjobban saját magát szereti. Emlékszem, első olvasásnál nagyon kiverte nálam a biztosítékot, azt hiszem, ennyire még sosem idegesített szereplő azelőtt. De aztán a későbbi újraolvasásoknál már csak nevettem rajta, igazán elszórakoztatott - ahogyan most is tette: visítósan nevetve olvastam azokat a részeket, amikor Lockhart nagyon bölcsnek gondolva magát elcsépelt kliséket osztogatott Harry-nek a népszerűségről és a hírnév átkairól. Meg hát, persze a vége is ilyen volt.

A legérdekesebb részek egyébként számomra azok voltak, amikor visszament Harry az időben és a múlt egy-egy titkára fény derült - többek közt arra is, hogy miért is rúgták ki Hagridot diákkorában az iskolából. A Harry Potter könyvekben mindig is szerettem az időutazásos részeket, sokszor izgalmasabbnak és érdekesebbnek találtam még a főcselekménynél is.

Kicsit sokáig húztam a második rész elolvasását - na nem mintha azért lett volna, mert nem élveztem vagy bármi ilyesmi. Csupán ez a könyv volt az, amit vizsgákra várakozás közben, vagy az óráim közötti szünetekben olvasgattam, és emiatt elég lassan haladtam vele. A lényeg, hogy az értékelésemben a könyv sokadik újraolvasásra is megkapja a 10 pontot.

Kiadó: Bloomsbury Publishing

(képek forrása: weheartit.com)