2018. szeptember 10., hétfő

Bejegyzés a kedvenc könyvekről és azok változásáról

És akkor most jöjjön az a kérdés, amely minden könyvmoly rémálma: 

Neked mi a kedvenc könyved?
  
Lássuk csak, miért is nem olyan egyszerű erre válaszolni... 

Kedvelt könyvből sok akadhat az ember olvasmánylistájában. Különösen akkor, amikor már kezdi kiismerni a saját ízlését, amikor egyre magabiztosabban nyúl a könyvek után. A kedvenc könyvek viszont csak úgy ránk találnak vagy mi rájuk - ki tudja. Egy történetet sose a biztos kedvenccé válás tudatában lapozunk fel először, hanem ez a fajta kapcsolat szépen, lassan kialakul. Valamikor már olvasás közben is, de olyan is van, hogy jó pár héttel, hónappal utána érik meg az olvasás erre a szintre. 
A kedvenc könyv már önmagában is sokat mondó lehet szerintem: az olvasó lelki rezdülései, önmagához vagy éppen más emberekhez való viszonya, a világban elfoglalt helye vagy magáról a világról, a társadalomról alkotott gondolatai is visszaköszönhetnek a kedvenc olvasmányaiban. A kedvenc könyv olyan, mint egy névjegy. Egy kézírással írt névjegy. Hiszen bármennyire is sokan kedvencként tartanak számon egy bizonyos könyvet, legalább annyiféle oka lehet ennek a státusznak, ahány olvasója. Hogy valóban el tudd olvasni ezt a névjegyet, ismerned kell a miérteket is.

Hogy egy kedvenc könyv mennyire örökéletű az olvasónál, az sajnos mindig kiszámíthatatlan. Vannak olyanok, amelyek minden életszakaszban mást mondanak számunkra, és a többszörös újraolvasások csak megerősítenek minket abban a hitben, hogy "igen, ez az egyik kedvenc könyvem." Vannak olyanok is, amelyeket a nosztalgia miatt szeretünk újra és újra elővenni. Amik visszarepítenek minket egy bizonyos időbe, amire jól esik visszagondolnunk. Előjönnek azok a régi érzések, gondolatok, amiket akkor éreztünk olvasás közben. És persze, ne feledkezzünk meg azokról sem, amelyek akkor és ott, abban az egyszeri alkalomban nyújtottak számunkra valamit. Valami fontosat, valamit, ami elementáris erővel hatott ránk akkor - de ha most újraolvasnánk, nem tudnánk megmondani, hogy mi lehetett az, mert már sem azt az érzést, sem a nosztalgiát nem nyújtja. Előfordul, hogy túlnövünk a kedvenc könyveken. De ezzel sincsen semmi baj, hiszen valahol természetes, hogy változnak bennünk a személyes problémáink, a magunkban feltett kérdéseink, vagy akár az is, hogy milyen válaszokat igénylünk.

"Inkább maradjon meg szép emléknek" - kedvenc könyvek, amik inkább már nem


Azt hiszem, az első ilyen óriási pofáncsapás J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Urával volt. Tinédzserkorom meghatározó olvasmánya volt, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve sok-sok éven át minden nyáron elkísértem Frodót a lehetetlen küldetésére. Magával ragadott a Tolkien által teremtett világ, a nyelvezet (amiért még egy Finn-magyar szótárt is elolvastam. Az elejétől a végéig, kigyűjtögetve a szépen hangzó szavakat egy kis jegyzetfüzetbe. Plusz valahonnan volt egy óangol szószedetem is...), nyarakon át térképeket rajzoltam, és a könyvben átélt kalandokkal keltem és feküdtem. Tényleg benne éltem abban a világban. Apukámmal rengeteget beszélgettünk a mitológiájával, világával kapcsolatban felmerülő kérdésekről, együtt tanulmányoztuk A Gyűrű keresése című kötetet, ahogy a Szilmarillokat is. Szerettem ezeket a nyarakat, amiket teljesen körbefont Tolkien világa. Aztán olyan hat évvel ezelőtt újra elővettem... és bár nagyon élveztem az olvasását, mégsem éreztem már a "kedvenc könyv"-érzést. Nagyon elszomorodtam, így a második kötet már ki is maradt az újraolvasásból.
A másik ilyen trilógia, aminek kedvenc státuszát mostani újraolvasásomkor revideálnom kellett magamban, az Philip Pullman: Az Úr Sötét Anyagai című sorozata. Itt sem arról van szó, hogy ne élveztem volna az olvasását vagy ilyesmi, viszont az olvasás közbeni rajongás, az éjszakákon át ébrentartó izgatottság most valahogy nem bukkant fel ezen az ötödik újraolvasáson. Mindig valahogy az volt az érzésem, hogy jó ez, de azóta olvastam már jobbat is...
Roald Dahl könyvei szintén hasonló sorsra jutottak, pedig általános iskolában egyszerűen imádtam, még hozzá annyira, hogy egyik legjobb barátnőmnek mindig Dahl könyveket ajándékoztam a születésnapjaira. Matilda és A boszorkányok voltak a legkedvesebbek. Imádtam Dahl regényeinek furcsa, kicsit bizarr hangulatát. S ugyan még mindig nagyszerű ifjúsági regénynek tartom őket, számomra lekerült róluk a kedvenc címke.
Az ilyen ráismerések mindig kicsit szomorúak is szerintem. Mintha egy régi baráttól venne búcsút az ember, akivel már nem nagyon tudja megtalálni a közös hangot. És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne előre tudni, hogy melyek azok a kedvencek, amik valóban kibírják az újraolvasások próbáit.


 A régi barátok


Kedvenc könyveim sora a Harry Potter-sorozattal kezdődött. Már korábban is szerettem olvasni, viszont J. K. Rowling sorozata előtt egy olyan történettel sem találkoztam, ami képes volt egész éjszakán át ébren tartani. Se olyan regénnyel, amit amint befejeztem, azzal a lendülettel újra is olvastam volna. A Harry Potter-sorozat nem az olvasás csodáját mutatta meg számomra tehát, hanem azt, hogy milyen érzés is az, amikor az ember szó szerint beleszeret egy történetbe. Azóta a hosszú évek során számtalanszor újraolvastam, és mindig más aspektusát, más rétegét figyelem, és még mindig képes újat mondani számomra. Mindig ad valami irányt is, ha elveszettnek érzem magam, és ezért nem tudok elég hálás lenni. A teljes sorozatot legutoljára édesanyám utolsó hónapjaiban olvastam, és a kritikus időszakban sokat mantráztam Rowlingnak a halálról és az elengedésről írt gondolatait, amik kapaszkodókká lettek számomra.
A jubileumi év kapcsán egy rajongó bejegyzést is írtam Rowling sorozatához ezt ITT lehet elolvasni.
Jane Austen következik örök kedvenceim sorában, aki a Büszkeség és balítélettel mutatta meg számomra igazán, hogy mennyire szórakoztató is tud lenni. Általa fedeztem fel, hogy mennyire szeretem az iróniát a regényekben, és mennyivel jobban fekszik nekem ez a stílus, mint az egyenesen odamondogatás. Nem tudom, hogy vajon a Büszkeség és balítélet még mindig ugyanolyan és akkora kedvenc lenne mint tizennégy évvel ezelőtt vagy az Értelem és érzelem őt is letaszította volna a trónról. Mindenesetre Jane Austen abszolút kedvenc író, ez nem vitás, és azon kevesek közé tartozik nálam, akiknek a teljes életművét elolvastam.
Ebbe a kategóriába tartozik még Emily Brontë is, bár az egyszem regényével és kisebb kötetre való verseivel együtt nem volt nagy kihívás magamévá tenni az életművét. Pedig szívesen olvastam volna még tőle többet is. Az Üvöltő szelek egy nagyon beteg könyv szerintem, ám ennek ellenére - vagy éppen ezért - mégis mérhetetlenül beleszerettem ebbe a zordon és vad vidékbe, ahol a szél minden erejével átsüvít az ember ruháin, és ahol az indulatoknak sem szabnak korlátokat: ahol a szereplőink hozzávadultak a tájhoz. Igazából maguk a Brontë nővérek mindig is lenyűgöztek, hogy mennyire nyíltan fel merték vállalni regényeikben a problémákat, hogy igenis egyenesen kimondva mertek beszélni a nők korabeli helyzetéről, kiszolgáltatottságáról vagy akár a rossz házasságról. A Jane Eyre, a Wildfell asszonya szintén emlékezetes olvasmányaim lettek, mert annyira lenyűgöztek nyíltságukkal. Sokszor eszembe jutnak mostanában, hogy újrázni kéne velük.
Aztán az egyetem megismertetett Bulgakovval. A Mester és Margarita a valaha volt legklasszabb kötelezőm volt, aminek abszurd furcsaságát, humorát elképesztően imádtam. Ez is egy olyan könyv volt, aminél már az elején tudtam, hogy jóban leszünk - aztán miután elolvastam, azonnal kezdtem is előlről.
Régi kedvencek között foglal még helyet Virginia Woolf: Saját szoba című esszéje, amely elsősorban a nők és az irodalom helyzetéről értekezik annyira okosan és annyira élvezhetően, hogy úgy bele lehet feledkezni, mint egy igazán klassz regénybe. Ez számomra úgy, ahogy van az Esszé. Így, nagybetűvel.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című regénye se maradhat le erről a listáról semmiképp. Imádtam az ártatlan, gyermeki elbeszélőt, aki olyan jól megcsillogtatta előttem gyerekkorom önfeledt nyarait, amellett hogy igencsak komoly témákat boncolgatott előttem. A faji alapú megkülönböztetés, a közösségből való kirekesztettség, az igazság elnyomása, a gyűlölet dominanciája és a nők helyzetéről való értekezés egyaránt megtalálható benne, amik számomra mind nagyon fontos és kardinális témák. Harper Lee regénye egy ártatlan kiáltás az igazságért: hogy mindig maradj igaz és hű az elveidhez, utasítsd el az igazságtalanságot, még akkor is, ha a világ másmerre megy.
L. M. Montgomery Anne sorozata viszont számomra tényleg az igazi, idilli gyerekkort hozza vissza, ami talán soha nem is létezett nálam ilyen formában - ki tudja. De amikor az Anne otthonra talál című könyvet olvasom, visszarepít a szikben való kóborlások, a szalmakazlak tetejére mászások és a céltalan futkározások önfeledt időszakába. A sorozat többi részét is nagyon szeretem, de az első rész számomra az igazi.

Új barátok


Akik még nem nevezhetőek annyira konstansaknak, hiszen alig két-három, esetleg éppen egy éve olvastam őket. Ami persze, semmit sem von le értékükből vagy egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők kevésbé kedvencek lennének. Csak mondjuk még szoknom kell, hogy a Listában vannak, és mondjuk még egy újraolvasást sem értek meg. De ettől az előkelő státuszuk nem kevésbé fontos.
Szabó Magda: Abigélje mondjuk nem pont ez a kategória, hiszen már hat éve olvastam, de az nagyon igaz, hogy még nem újráztam belőle egyszer sem. Emlékszem, hogy Szabó Magda stílusa mennyivel magával ragadott az első oldalaktól kezdve, és hogy a Matula fekete-fehér világát mennyire a szívembe zártam. És mennyire nem tudtam róla aztán írni semmi értelmes gondolatot, mert annyira, de annyira szerettem ezt a könyvet, hogy kifejezni is lehetetlenség volt.
Kazuo Ishiguro: Napok romjai a régi világ utáni nosztalgiájával fogott meg. Ahol új világ van éppen születőben, és főhősünk ebben nem találja meg a helyét - talán, mert igazából nem is akarja. Zseniális lélektani regény, gyönyörűen megírva.
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem című regénye különböző női sorsokat és azok összefonódásait mutatja be hol sírós, hol sírva nevetős történetekkel, epizódokkal. Egy igazán kivételes női regény, erős női karakterekkel - ráadásul egy férfi tollából.
Marjane Satrapi: Persepolis történeteire Emma Watson könyvklubja nélkül nem hiszem, hogy ráakadtam volna, pedig igazán nagy hiba lett volna kihagyni. Ez a képregény az éppen átalakulóban levő Iránról mesél, ahova lassan begyűrűzik a vallási fanatizmus - s mindezt egy kislány szemén keresztül követhetjük végig. Arról mesél, hogy milyen érzés lehet félni, rettegni a saját hazádban, milyen lehet ennyire puskaporos légkörben felnőni - ráadásul nőként. Nyíltan beszél a nők helyzetéről és annak változásáról, a nőiségről mint identitásról, a tinédzserévek kusza megéléséről és a folytonos idegenség érzéséről. Letaglózó és iszonyatosan fontos történet. Most éppen az angol verziójára gyűjtök.
Khaled Hosseini regénye, a Papírsárkányok a tavalyi várólista csökkentés keretében került elolvasásra. A gyermekkor végéről, árulásról,  majd a múlt miatti folyamatos bűntudatról szól ez a könyv olyan szépen és olyan igazan, mint kevés történet. Kifacsart és apró darabokra tört engem.
Fredrik Backman regényei szintén a frissen szerzett kedvencek között foglalnak helyet. Backman megalkotta a számomra feledhetetlen Ove alakját, akinek a felesége jelentette a világ összes színét. Gyönyörű könyv az emberek mögött rejlő történetekről, valamint a gyász utáni újrakezdésről. A többi általam olvasott regénye is a kedvencek között landolt később, de Az ember, akit Ovénak hívnak egy még különlegesebb helyet foglal el a szívemben.
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták című fergeteges regényének az olvasását nagyon sokáig húztam, pedig igazán kár volt. Ezt a habókos Durrell családot rögtön a szívembe zártam, és biztos vagyok benne, hogy ez a regény majdnem minden rossz időben gyógyír lehet, mert annyi benne a napfény és a nevetés.
Patrick Nesstől a Szólít a szörny viszont pont az emberi lélek legsötétebb helyére visz. Nem akar többet tőled, minthogy elmondd magadról az igazat. A színtiszta, legigazabb igazat. Mert a hazugság, az önmagunk elől elhallgatás rengeteg kárt tud okozni az emberben. És amíg nem vagyunk őszinték magunkhoz, addig gyógyulni sem tudunk életünk mélypontjaiból. Különleges könyv, szépirodalmi igényességgel megírt ifjúsági regény, amely Siobhan Dowd ötletéből íródott.
Elmondott vagy éppen elhallgatott éntörténeteknél maradva Margaret Atwood: Alias Grace című könyve is felkerült a kedvenceim listájára. Különlegesen megírt regény ez, amely szintén sok mindenről szól Grace Marks történetén keresztül. És válik feledhetetlenné.
Végezetül, ám nem utolsósorban ott van még Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet című meseregénye. Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal. Nagyon sajnálom, hogy a harmadik rész végül - gondolom -  érdeklődés hiányában nem jelent meg idehaza. Azt hiszem, kénytelen leszek így angolul nekigyürkőzni.

Mostanában egyre többet gondolok a kedvenc könyveimre - régiekre és újakra egyaránt. Vannak, amelyek szabályosan kísértenek és hívnak, hogy találkozzam velük ismét. Néhányra biztosan sort fogok keríteni - lehet, hogy már idén ősszel. De az is lehet, hogy inkább nyitva hagyom a kapukat az újonnan érkező barátoknak.
Na, és neked mik a kedvenc könyveid?



5 megjegyzés:

theodora írta...

Olyan jó volt olvasni a bejegyzésed, szuperül összefoglaltad milyen 'a kedvenc könyv', hogyan válik egy történet azzá és ott van később a félelem, hogy már mást fog adni egy újraolvasáskor. Több közös pontunk is van - Harry Potter, Gyűrűk Ura, csak hogy a legnagyobbakat említsem. a GYU újraolvasástól kicsit kezdek félni én is - kamaszként többször olvastam, de félek már nem lenne hozzám türelmem. Na majd azért valamikor teszek vele egy próbát!

Heloise írta...

Köszönöm! :)
A több közös ponton meg se lepődök, sokszor hasonlít az ízlésünk könyvek terén :) A GYU kapcsolatban számomra nem is a hossza volt a probléma, hanem kicsit zavarókká váltak számomra a fekete-fehér szereplők vagy például az olyasmik, amikor egy ork elkezdett fennkölten beszélni - ez utóbbi nekem nagyon out of character dolog volt, és elég sokszor előfordult. :/ De a leírásait nagyon szerettem akkor is *.*
Nekem A hobbit sokkal jobban tetszett felnőtt fejjel egyébként, ami vicces, mert kamaszként meg pont azt szerettem kevésbé :D De ott nagyon szerettem Bilbó és a többiek esendőségét, és hogy tényleg változtak a karakterek a történet folyamán. A GYU esetében pedig ez sajnos nagyon-nagyon ritkán mondható el. :(

PuPilla írta...

Amikor kijött a posztod, egy pillanatra megálltam, nahát, te megírtad előre az ehavi témázós témát :D :D Na persze egyáltalán nem erről volt szó, de ennek e kedvenc könyves biznisznek is szerves része az ízlés. :)

Nagyon tetszik a gondolat, hogy a kedvenc könyvek tulajdonképpen egy "titkos" névjegyként mutatnak be minket - ehhez azonban tudni kell egy s mást az adott könyvekről, amik jellemezni hivatottak minket. Érdekes bemutatkozási forma lenne. :)

A kedvencek néha valóban csak az emlékeinkben azok, és lehet, hogy egy újraolvasás teljesen lerombolná a mítoszt ami övezi őket a gondolatainkban, mindazonáltal szerintem is kissé igazságtalan lenne megfosztani őket a címtől, mert valószínűleg akkor, abban a pillanatban tényleg nagyon sokat jelenthettek valamiért. Emlékszem volt olyan momentum nekem, hogy a könyv egy bizonyos mondatánál csapott meg az érzés, úristen, ez iszonyatosan betalált, ez kedven!! És később mégsem éreztem maradandóságában, üzenetében olyan fontosnak vagy épp kiemelkedőnek azt a kötetet, mégis tudom, megvolt az a pillanat, a kis szikra köztünk akkor, és a hangulata annyira meg tudott fogni, hogy igenis nem érezhettem másként, mint hogy ezt kedvenccé kell előléptetnem. :))

Az Úr Sötét anyagainál nekem is hasonló érzésem volt egy pár évvel ezelőtti újrázásnál. Kicsit infantilisnek éreztem az első kötetet. Pontosan ez a jó, jó, de olvastam már jobbat is. Ennek ellenére kedvencként tartom számon, mert gyerekkoromban nagyon meghatározó élmény volt, és imádtam a világában létezni. :)

A Családom és egyéb állatfajták szerintem az a fajta napsütéses könyv, ami tényleg képes kiállni az idő próbáját. :)

Nagyon jó volt olvasni ezt a posztot! :) És nagyon nehéz válaszolni a feltett kérdésre... Még gondolkodom, lehet, hogy rittyentek én is egy posztot erre, frissen, mert akárhányszor is írtam már róla, vagy érintettem, mindig van új aspektusa. :)

Sister írta...

Ez a "kedvenc könyv" téma igazán hálás, mert mindig képes újat mondani, hiszen bizonyos kedvencek csak úgy jönnek-mennek az életünkben. Nagyon tetszett ez a bejegyzés (is), különösen azért, mert szépen kirajzolódott a változás, már ami az örök, illetve az újabb kedvenceket illeti.

Azt hiszem, titkon ezért is félünk újraolvasni, mert akkor már nem ugyanazt nyújtja egy történet. Legutóbb a Shivert olvastam újra, amit érettségi után vettem a kezembe jó pár évvel ezelőtt. És bármilyen furcsa, de most is ugyanazok a sorok fogtak meg, amik legelőször. Hihetetlen, hogy így ennyi év távlatából is emlékszem, mely idézetek miatt volt olyan jó élmény. :)

Ez a téma most engem is megfogott, úgyhogy gyűjtögetem az ötleteket a fejemben, és megpróbálok én is írni róla. :)

Heloise írta...

@PuPilla: haha, igen :D - volt valami hatodik érzékem vagy nem tudom :D
.. És mennyivel menőbb lenne ilyen kártyákat osztogatni névjegykártya helyett!!
Igen, ezt nagyon jól írod: igazságtalanság megfosztani őket a kedvenc címkétől, hiszen valamikor sokat jelentettek az embernek. És pontosan: velem is annyiszor előfordult már ez, hogy megvolt a bizonyos szikra olvasás közben, aztán - mondjuk - év végén visszatekintve már nem éreztem azt az érzést, ami a kedvenc könyveknél szokott lenni vagy - ahogy te is írtad - a maradandóságot nem éreztem már. Furcsa dolog ez, és tényleg vajon ezek a könyvek hova sorolandók?
Az Úr Sötét Anyagait én egyetemista koromban olvastam, mikor kijött a belőle készült film, de engem is totálisan magával ragadott, imádtam a világát - és mondjuk most is nagyon tetszett, csak hmm.. nem tudom, az a bizonyos szikra tűnt el. Voltak ismét Pillanataink, de már jóval kevesebb, mint akkor. Lyra meg kicsit idegesített. :( :D
Dejódejó! Nagyon szívesen olvasnám a kedvenc könyves posztodat - ez szerintem tényleg olyan téma, ami kimeríthetetlen, számos aspektusból megközelíthető, szóval sose lesz elrágott csont :)

@Sister: Köszönöm! :) Igen, kedvenc könyvet elveszíteni vagy abban csalódni utólag szerintem borzasztó és szomorú érzés egyben. Én A Gyűrűk Ura óta félek az újraolvasásoktól :D viszont a megerősítések pedig milyen szuper élmények tudnak lenni - ha egy régi kedvencet újraolvasol, és még mindig kiállja a próbát előtted, vagy új szeletét fedezed fel a történetnek, ami eddig rejtve maradt. Ennél tényleg nincs szuperebb. :)
Ó, a Shiver nekem is szép emlék, nagyon különleges YA regényként él bennem. :)
Dejó! :) Írj, írj te is róla, nagyon szívesen olvasnám :)

Follow Me @photos_from_anna