"Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt. Az Egyenlítő száz mérfölddel északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tengerszint felett. Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében..."
Nyárbúcsúztató olvasmánynak szántam Karen Blixen könyvét, ami a Napkeringő olvasása után kezdett igazán érdekelni. És nagyon úgy tűnik, hogy valóban megvan a sajátos hangulata ezeknek az Afrikában található európai kolóniáknak. Ahogy a hölgyek levetik a fehér gyöngysorukat, az úriemberek pedig a csokornyakkendőjüket, hogy Afrika végtelen szavannáit felfedezhessék és megpróbáljanak gyökeret verni ott, ami annyira különbözik korábbi otthonuktól. Az ősi és a modern világ megismételhetetlen találkozása ez: Afrika valódi megszelídítésének története, amely alig száz évvel ezelőtt zajlott.
Karen Blixen bárónő önéletírása a Kenyában töltött tizenhét évének krónikája, amely nem időrend köré szerveződik. Történeteit, anekdotáit témák és impressziók szerint csoportosította, és így zárta lapok közé Afrika esszenciáját. A könyvet olvasni olyan érzés, mintha maga Karen Blixen ülne előtted és mesélne édes-bús nosztalgiával igaz szerelméről, afrikai farmjáról.
Ahol az élet mellesleg egyáltalán nem volt könnyű, a fekete kontinens vadságának hihetetlenül ki volt szolgáltatva minden: a halál, a veszteségek a mindennapok részei lettek ott, a természet és annak kegyetlen törvényei megállíthatatlanul be-betörtek a civilizáció falai közé; végigbillegett patáival a farm fényesre csiszolt parkettáján.
De minden nehézség ellenére Karen szeretett itt élni. Könyve, ahogy már mások is hívták, tényleg egy igazi óda Afrikához: valami olyat talált meg itt, ami csak nagyon keveseknek adatik meg az életük folyamán.
"Fönn, ezen a magaslati levegőn könnyen lélegzett az ember, elemi nyugalmat, a szív bizodalmát szívta magába. A fennsíkon reggel felébredt, és az első gondolata az volt: itt vagyok, mert itt az én helyem."
Azonban Karen nem csupán túlélni próbált farmján, hanem együttélni a már előtte itt lévő, őshonos népcsoportokkal is. Könyvében rengeteg fejezetet szentel szokásaiknak, gondolkodásuknak, történeteiknek. Fontos, hogy nem mond felettük ítéletet, hanem megértően és elfogadóan fordul feléjük, levetkezve európaiságunk gőgjeit. Számomra talán ezek a részek voltak a legérdekesebbek, hiszen számomra abszolút idegen kultúrák kerültek bemutatásra, amik talán ilyen formában már nem is léteznek.
A leginkább ambivalens viszonyom Karen állatokhoz fűződő kapcsolatával volt: hol tiszteltem, hol szívből gyűlöltem érte - és igen, voltak olyan részek is, amiket kénytelen voltam átlapozni. Szerettem, amikor kimutatta, mennyire tiszteli Afrika állatait, és mennyire elítéli fogságban tartásukat. De gyűlöltem, amikor merő úri passzióból indult vadászatra, és abból űzött sportot, hogy minél több fajból tudjon lőni magának. Ahogy gyűlöltem akkor is, amikor oroszlánokat ölt csak úgy, mert éppen meglátta őket, majd a tetemüket érintetlenül otthagyta a pusztában. Tudom, hogy akkoriban teljesen máshogy viszonyultak a vadállatokhoz, de a kor szelleme még nem menti fel őt a szememben ezekért a dolgokért.
Bár legyen személyéhez ilyen meghatározhatatlan viszonyom, de azt viszont nem vonhatom kétségbe, hogy mennyire szerettem a prózáját, ami olyan költőien és olyan áhítattal beszélt Afrikáról, mint eddig senki más. Szerettem belefeledkezni gyönyörű leírásaiba, odaképzelni magam Afrika ege alá, ahol a naphoz oly' közel lehet élni szabadon, ahol őszintén önmagunk lehetünk, kivetkőzve a modern világ béklyóiból.
"Most visszatekintve afrikai életemre, úgy érzem, ezzel lehet a legjobban jellemezni: egy olyan ember élete volt, aki a kapkodó és zajos világból egy néma országba költözött."
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
Out of Africa
Fordította: Gy. Horváth László
Európa Kiadó
381 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése