Pages

Csontváros

2019. június 5., szerda

Régebben, ha egy nyilvános téren elhajítottál volna egy Twilight könyvet, tuti fejen találtál volna két Árnyvadász rajongót. Köztük engemet is. * Bár nem tetováltattam magamra rúnajeleket vagy ilyesmi, de azért elég rendesen magával ragadott anno Cassandra Clare világa, és alig vártam, hogy a folytatásokkal visszatérhessek majd ide, ahol menő cuccokban flangáló Árnyvadászok gyilkolásznak mindenféle démonokat és közben szellemes replikákkal szórakoztatják egymást. Azóta eltelt pár év, és a rajongás kikopott. Jöttek más könyvek, és hát változtam én is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem mégis az újraolvasás mellett, és közben eléggé izgultam azon, hogy vajon most milyen érzéseket fog belőlem kiváltani a Csontváros; vajon képes-e még szórakoztatni engem Cassandra Clare?
Történetünk főszereplője, a tizenöt éves Clary Fray, aki gyilkosság tanúja lesz.  Aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? 
 
Olvasás közben jöttem rá, hogy a történet mennyire csupán nagyvonalakban maradt meg bennem, és nem hogy az apró (ámde mégis lényeges) részletekre nem emlékeztem, de igazából jó pár nagyobb fordulatra sem. Úgyhogy majdnem olyan volt ez az egész, mint egy friss olvasás, hiszen elég sok meglepetéssel szolgált nekem.
Például nem is emlékeztem rá, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a könyv a másság témakörére. Mennyi szempontból és módon szóba kerül, hogy milyen érzés a nagy átlagtól különbözni ilyen vagy olyan módon. Hogy a másság kezdetben egyáltalán nem kiváltság, hanem kereszt, ami nehéz, és amit cipelni kell és ami rengeteg gondot okoz. És hogy csak úgy tudod megtalálni ebben a kirekesztő világban a helyedet, ha elfogadod magadat és megbékélsz ezzel a kereszttel. A megtagadás, a hátat fordítás csak átmenetileg működhet: az, ami valójában vagy, kísérteni fog mindig, amíg meg nem szelídíted önmagad számára. 

Kár egyébként, hogy ezt a fontos témát és üzenetet nem valami jó szöveg közvetíti felénk. Az alapvetően egyszerű megfogalmazással nincsen problémám, elvégre nem Esterházyt olvasok, hanem egy YA urban fantasy-t. És pont ezért hatott számomra viccesen, amikor az elbeszélő költőinek szánt random hasonlatokkal és képekkel próbálta szofisztikáltnak feltűntetni a szöveget. Ez nekem nem működött, maximum szórakoztatás szintjén. De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna.

És ha már itt tartunk, ez a lány többször is kiakasztott olvasás közben. Ami igazán meglepő, mert valahogy úgy maradt meg az emlékeimben, mint egy kivételesen nem idegesítő YA főszereplő. Nem tudom, mit is gondoltam anno, de Clary hihetetlen módon önző, hisztis, buta és könnyen manipulálható. Érdekes, hogy az Árnyvadászok félvérek iránti gyűlöletét milyen gyorsan magáévá tudta tenni, pedig nem ilyen közegben nőtt fel. Ahogy az is érdekes, hogy bár Simonról végig azt hangoztatja, hogy csak a barátja és nem érez iránta mást, mégis ha valaki más felfigyel rá vagy Simon figyelme akad meg máson, ez máris hihetetlenül rosszul esik neki... Szerencsétlen Simont sunyi módon kihasználja már szinte az első fejezetektől kezdve, és ez mit sem változik a későbbiekben sem. Simon mindig ott van tartaléknak, mert jól jön, ha szívességet kell tőle kérni, de alapvetően igazából mindegy is, mi van vele vagy merre van. Ez különösen szomorú dolog, főleg ha azt vesszük, hogy gyerekkoruk óta elválaszthatatlan "barátok."

Voltak még egyes pozitívnak beállított szereplőkben hasonlóan ellentmondásos. sőt egyenesen taszító tulajdonságok és tettek, viszont ezeket a spoilerek miatt inkább nem ecsetelném. Mindezt leszámítva - vagy szemet hunyva felette -  azonban azt kell mondanom, hogy egy kalandos, pörgős és sok helyen vicces történetet kaptam, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Nem különleges a műfajában, nem számít mérföldkőnek sem, ám mégis ez a szappanoperai összetettségű sztori valahogy könnyedén magával tudja ragadni a kikapcsolódni vágyó olvasót.
Jó tudni, hogy Cassandra Clare még mindig tud engem szórakoztatni.


*(és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy nem dobáltál nyilvános helyen könyveket)

Cassandra Clare: Csontváros
City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Könyvmolyképző Kiadó
468 oldal 

u.i.: igen, ezen az általam birtokolt kiadáson még A Halál Ereklyéiként futott a sorozat.  :D 

9 megjegyzés:

Amadea írta...

Fú, de rám tört a nosztalgia.:) Igaz, csak az első 3 részt olvastam el és csak a hangulata maradt meg.
Néhány éve megnéztük a filmet, közel maradandó károsodást okozott.

PuPilla írta...

Egyszerűen zseniális a kezdőmondat! :D :D :D

"De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna." Én azt vettem észre, hogy kb ezt tekintik az új "karakterábrázolásnak"... pedig ez nagyon nem az.

Én régen várólistára tettem ezt a könyvet, amikor láttam a filmet, az alapkoncepció ugyanis megtetszett, de aztán végül egy ya-undor időszakban szanáltam onnan, és nem is kívánkozik vissza összességében.

Heloise írta...

@Amadea: igen, én se folytattam aztán a sorozatot - vagyis a viktoriánus korban játszódó trilógiát még elolvastam, de konkrétan ebben én is az Üvegvárosig jutottam. :D mennyire végigsöpört anno ez a könyv a blogokon :))
Húh én még a sorozattal is bepróbálkoztam, de agylobot kaptam attól hogy a Claryt játszó színésznő mindig a száján vette a levegőt, úgyhogy nem sokáig jutottam ott se. :D

@PuPilla: meglehet, sőt valószínű engem is csak a nosztalgia miatt szórakoztat. Cassandra Clare amúgy nekem a felvállalt guilty pleasure-öm, ezt aláírom :D

Amadea írta...

Azt nem is figyeltem.:D Iszonyat bénák a szereplők, mintha vmi bőrcuccmániás swingerklub tagjai rohangálnának.

Avilda írta...

Ez nálam kimaradt :) Pedig az Alkonyat után ha nem is túl sok, de jó pár YA sorozatot ledaráltam, de ez valamiért nem jutott el hozzám. De egyébként tervezem vagy idén vagy jövőre elolvasni :) Kíváncsi leszek :D
Amúgy az ilyen újraolvasásoktól én is mindig tartok.

Heloise írta...

Bőrcuccmàniàs swingerklub :D :D zsenialis :D

Heloise írta...

Hàt én is, hogy így nosztalgia nélkül mennyire fog neked bejönni. Amúgy látom a hibáit meg minden, de azért szórakoztató is. Nem különlegesen vagy ilyesmi, de azért egy lusta hétvégi lazító olvasmanynak megteszi :)
Igen, én is! Volt már nem egyszer, hogy régi kedvenc jutott így sanyarú sorsra :( az meg mindig olyan szomorú :((

Ilweran írta...

De jó volt ezt most olvasni :D
Én anno nagyon szerettem volna elolvasni ezeket, de mindig kimaradt, aztán jött a YA undor, most meg már el nem tudom képzelni, hogy ilyesmit kézbe vegyek, de így is volt egy nosztalgikus bája számomra is a posztodnak. Emlékszem, amikor minden második blogon ez a sorozat volt a rajongás aktuális tárgya :D
Amúgy ilyen guilty pleasure-jeim nekem is vannak, nyáron tuti megejtek egy Anita Blake első 3 rész újraolvasást (és most látom magam előtt ahogy Amadeának eszébe jutnak diszkrét vinnyogva röhögéseink a reggeli buszon... :D )

Heloise írta...

:D örülök ha neked is kellemes nosztalgiàt okozott :D
Haha, igen micsoda érdeklődés övezte ezt a sorozatot mikor jelentek meg a kötetek. Jó volt anno így közösen rajongani valamiért meg várni a folytatásokat.
:D nekem meg Anita Blake maradt kis az életemből, de emlékszem hogy ez is végigsöpört a blogokon és elég sokáig is tartott a sorozattal való példálózàs - :D majd kíváncsi leszek a posztodra róla. Amúgy meg kellenek ezek a guilty pleasure-ök szerintem :))

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS