Ráérős vasárnap reggeleken, nyugis szombat délutánokon meg persze legfőképp este, illetve ebédszünetekben. Ha nagyon letehetetlennek bizonyul a könyv, akkor buszozás közben is akár. Nem mondom, hogy minden percet kihasználtam, mert ez hazugság lenne. De voltak fix idők, amikor nagy valószínűséggel olvastam. Így volt ez egészen idén januárig, amikor is anya lettem. És az életem, illetve az olvasói létem is megváltozott.
Szeretném leszögezni, hogy elhiszem azt, hogy valakinek tényleg nincs ideje az olvasásra. Mert mondjuk a munkahely vagy/és magánéleti problémák nyomasztják, és nem nagyon van lelkiereje a könyvekhez. Mert az olvasás igenis koncentrációt igényel, hogy be tudjunk lépni valóban a könyv világába. Ha máshol kalandoznak a gondolataink, akkor csak egy betűkkel teleírt lap lesz előttünk.
Meg persze olyan is van, hogy egyszerűen valakinek mások a prioritások a szabadidejét tekintve, és szerintem ezzel sincsen semmi baj. Van, aki olvasás helyett mondjuk inkább a sportot választja vagy filmet néz vagy süt vagy csak elmegy bulizni, szocializálódni. Sajnos, felnőttként valóban kevés a szabadidőnk, főleg, ha saját háztartást vezetünk munka mellett.
És persze az is előfordul, hogy valaki azért nem olvas annyit, mert egyszerűen nincs olyan vagy annyi ötlete az olvasmányokat tekintve, ami lázba tudná hozni. Ez persze leginkább a tájékozatlanság miatt van, hiszen valljuk be, manapság sokkal könnyebb elveszni a kínálatban mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ilyenkor érdemes bekövetni pár szimpatikus könyvesbloggert vagy könyvesvloggert, irodalmi témájú podcastokat hallgatni, mert más olvasók lelkesedése könnyen átragad az emberre, szerintem.

Na, de jöjjön a kérdés:
Hogy én mikor szoktam mostanában olvasni? Erről fogok most egy kicsit mesélni.

Amikor terhes lettem, mindenki azzal riogatott, hogy nem lesz többet időm az olvasásra. Legalábbis az első négy-öt évben biztosan nem. Hiszen nekik se volt idejük, nekem miért lenne. És én ettől, őszintén megmondom, megrémültem picit. Persze, nem arról van szó, hogy az ember nem szívesen hozna áldozatot egy ilyen csöpp kis csoda; ezért az átölelhető, babaillatú boldogság miatt. De nehéz volt elképzelnem úgy az életemet, hogy az olvasás, ami kábé öt - hatéves korom óta velem van valamilyen formában, és igenis a személyiségem részévé vált, szóval hogy ettől a dologtól búcsút kell vennem. 

Miért kiemelt fontosságú szerintem az olvasás (vagy bármi más saját hobbi) anyaként?

Az anyaságban nagyon könnyű feloldódni. Mert elképesztő élmény, mert minden nehézségével együtt csodálatos. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyi csodát él át az ember nap mint nap: ahogy a kicsi fejlődik, új dolgokat tanul vagy éppen magadból vagy a párodból fedezel fel benne valamit. Nagyon könnyű elfeledkezni arról, hogy nem csak anya vagy, hanem egy önálló álmokkal, célokkal és vágyakkal bíró lény is, aki az anyaság előtt is létezett már. Nyilván, a személyiségünk óhatatlanul átalakul egy gyermek érkezésével. Nemcsak a a csöppségünk alakul át, hanem mi is az évek során. De szerintem fontos megőrizni valamit a korábbi életünkből - vagy keresni olyan dolgot, ami csak a miénk. Mert ha teljesen feloldódsz az anyaságban, akkor előbb-utóbb azon kapod magadat, hogy a gondolataid csak kakis (vagy éppen nemkakis) pelenkákon, súlyon, hosszon és egyebeken járnak, és minden, de minden mást kiszorít onnan. És ez - legalábbis nálam - könnyen frusztrációhoz vezethet, nyomasztóvá válhat. 

Persze, ez mindenkinek a személyiségétől, mentalitásától függ, de én ezért tartottam fontosnak ezt a hobbit megőrizni magam számára. És ez eddig úgy tűnik, hogy egészen jól sikerült. Bár az az eddigi tapasztalatom, hogy a gyerekeknél mindig minden változik, de eddig sose volt probléma számomra, hogy találjak alkalmat az olvasásra.

Mikor van időm az olvasásra?

Tisztában vagyok vele, hogy nagy szerencsém van a kisfiammal, mert nem volt se hasfájós, se nehezen alvós. Bár az ébrenlétei során az aktivitására nincsen panasz, és most hogy járni tanulgat, hát rendesen lejárom a lábamat napközben. Olvasásról szó sincs tehát, amikor ébren van, bár nem is hiányzik, hiszen ha a Fiatalúr ébren van, akkor én az övé vagyok teljes egészen, ahogy a figyelmem is.

Az első hónapokban a szoptatás ideje alatt olvastam leginkább, hiszen akkor még egy-egy alkalom akár félórán keresztül is eltartott. Tévé és egyéb háttérzaj híve nem igazán voltam sohasem, így az olvasás, mint ötlet igazán könnyen jött. Persze aztán ahogy ügyesedett és nőtt a Fiatalúr, annál inkább lerövidültek a szoptatások, továbbá már nem volt mindig az a nyugodt baba evés közben. Elkezdett mocorogni, forogni, mászni szoptatás alatt, így az olvasás már nem volt opció számomra. 

Szerencsére azonban elég gyorsan sikerült kialakítani a napirendünket - ez mondjuk eléggé függ a baba személyiségétől, nála egészen könnyen ment a kialakítása - , és mivel az alvása alatt is igényli a mai napig a testközelségemet, ezért azalatt az idő alatt vagy én is alszok, vagy ha nem vagyok fáradt, akkor olvasok. Ma már csak egy napközbeni alvása van általában és az van vagy két és fél/ három órás jobb napjainkon. Plusz ott van még az este is, olyankor is tudok csípni magamnak mondjuk egy órát az olvasásra. Ha azt vesszük, igazából több időm van most, mint mondjuk két évvel ezelőtt. 

Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a házimunkát vele együtt csinálom, - mint említettem, alvás közben igényli nagyon a testközelséget még mindig - , de azt is fontosnak tartom, hogy már ilyen korán lássa, hogy vannak dolgok, amiket meg kell csinálni a ház körül. A rend és a tisztaság nem csak úgy teremtődik a semmiből. Egyre jobban érdekli is egyébként, hogy mit csinálok, például imád velem porszívózni meg mosni és teregetni. Délután persze azért ott a játékidő is a nagy alvás után, úgyhogy nem csak gyerekmunkából áll az életünk. :)

Hogy mennyit olvasok, az változó. Van olyan nap, amikor simán el tudok olvasni száz, kétszáz oldalt is akár, de vannak olyan napok (mert igen, vannak azért nehéz napok), amikor egy oldalt se sikerül. De igazából én ezen nem is görcsölök.

Amihez viszont nagyon nehéz volt hozzászoknom az az, hogy az esetek többségében hirtelen kell félbehagynom az olvasást. Nincs olyan, hogy jaj megvárom a fejezet végét vagy még túlesek ezen az izgalmas részen. Ha felébred a Fiatalúr, akkor felébredt és nincs mese, onnantól nincs olvasás. Ez nem mondom, hogy néha nem nehéz, különösen, amikor tényleg annyira belemerültem a könyvbe, hogy legszívesebben még simán továbbolvastam volna, mert úúúristenmostmifogtörténni??. Néha különös érzéke van, hogy pont a nagy fordulatoknál ébredjen fel. Sokszor van olyan is, hogy a hangulat még ott marad bennem akár egy óra után is, és nehéz visszatérnem a való életbe. De aztán persze csak sikerül.

Amire mostanában viszont nehezebben találom meg az időt, az a bejegyzések írása. Nagyon érdeklik a kütyük, annak ellenére, hogy amennyire csak lehet, minimalizáljuk a használatukat előtte. Altatás közben nem merem bekapcsolni a laptopot, mert bármennyire is halkan gépelek, felébred rá, és onnantól kezdve nincs alvás a laptop iránti lelkesedés miatt. True story. Egyszer este tizenegykor felébredt a gépelésemre, és onnantól kezdve hajnali egyig képtelenség volt visszaaltatni még azután se, hogy a laptopot átvittem egy másik szobába. 

Na azóta nem gépelek az alvó gyerek mellett sem. 

Hogy a blog még működik ez abszolút a férjemnek köszönhető, aki vállalta a gyerekfelügyeletet, hogy heti kétszer én el tudjak vonulni két órára a könyvtárszobába. Ez duplán hasznos dolog mindkettőnknek, hiszen így nekem is jut egy kis saját idő a gondolataimmal, illetve neki is jut egy kis saját idő a kisfiával, ami szerintünk nagyon fontos lépés a kettőjük kapcsolatában. De azért hogy ez összejöjjön, sok mindennek teljesülnie kell: hogy időben hazaérkezzen a munkából, hogy a Fiatalúrnak ne legyen éppen szeparációs szorongása, mert olyankor képtelenség akár két lépést is tennem tőle, illetve hogy én is legyek olyan összeszedett, hogy ne csak a monitort bámuljam abban a két órában stb. stb. Szóval, ennek a teljesülése nem csak a mi elhatározásunk kérdése, hanem a körülményeinknek is úgy kell alakulnia. Mert nyilván nem minden áron kell ezt csinálnia az embernek. De azért szerintem ezt is egészen jól össze tudjuk hozni. 

Persze, fogalmam sincs, hogy egy-két-három év múlva is ekkora intenzitással lesz-e jelen az életemben az olvasás vagy a blogolás. Lehet, hogy idővel kevesebb könyvet sikerül elolvasnom, de nem fogok rajta keseregni. Biztos vagyok benne, hogy módot fogok rá találni valahogy, hogy ez a hobbi ne tűnjön el teljesen az életemből. Mert nem az olvasott könyvek mennyisége, hanem a minőség a lényeg. Hogy igazán élvezd ennek a hobbinak minden percét; hogy az elolvasott könyvek hozzá(d)tegyenek valamit. Mert ez a lényeg. Ezért olvasunk.

De akárhogy is lesz nálam, az biztos, hogy a Fiatalúrral remek könyveket fogunk olvasni együtt. Rengeteg világot kell megmutatnom neki, és alig várom, hogy úgy igazán elkezdjük ezt a nagyszerű kalandot is.

***És te mikor olvasol? ***

A többiek a témában:

Dóri, Anett, Sister, PuPilla
Mandi

Utóvédek, később csatlakozók:

Kérdezz-felelek: Könyvmolyok problémái

Nagyon régen töltöttem már ki booktaget, így aztán Dominika, a JustABookishSoul vlog házigazdája kedves invitálásának nem tudtam ellenállni. Akinek van kedve megválaszolni pár kérdést a könyvmoly-lét nehézségeivel és súlyos dilemmáival kapcsolatosan, ne fogja vissza magát!

1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb?

 Általában a pillanatnyi hangulatom határozza meg, hogy mi lesz a következő olvasmányom. Sokszor egészen addig a pillanatig nem is tudom, mi lesz, amíg ott nem állok a saját vagy éppen a könyvtári könyvespolcok előtt. Ha még ekkor is teljes a tanácstalanság, akkor kiválasztok öt érdekesnek tűnő könyvet és elkezdek velük közelebbről barátkozni (elolvasom még egyszer a fülszövegüket, beleolvasok az első fejezetbe stb.), így általában sikerül döntésre jutnom. De olyan is elég gyakran megesik, hogy egy pont jó időben jött lelkes vélemény miatt egyszerűen muszáj felkajtatnom a szóban forgó könyvet mihamarabb. Ám az abszolút kedvenc élményem, amikor valamilyen módon az éppen olvasott könyv visz/sodor/lök egy másik könyv felé. Akár témájában hasonló, akár helyszínt vagy történelmi kort tekintve vagy mondjuk említenek benne egy könyvet és ezáltal kedvet csinál hozzá. Idén ilyen volt például Madeline Miller Kirkéje, ami után muszáj volt elolvasnom Margaret Atwood hasonló témájú könyvét, a Penelopeiát, amit mellesleg már évek óta őrizgettem olvasatlanul. 

2. Már elolvastad, több mint a könyv felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?

Tíz évvel ezelőtt simán voltam annyira lelkiismeretes, hogy továbbolvastam volna, hátha jobb lesz. De sosem lett. Jó pár ilyen könyvvel a hátam mögött, már lazán félbehagyom a nekem nem tetsző könyveket. Sőt, a közepes - mondhatni langyos - élvezeti értékkel bíróakat is.  Sajnos kevés az olvasásra fordítható időm, így azt a keveset mindenképp szuper könyvek társaságában szeretném tölteni. 

3. Közeledik az év vége és oly közel, mégis távol vagy az olvasási kihívásod teljesítéséhez. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?

 Nos, ez most jelen esetben egy abszolút létező probléma nálam. De úgy döntöttem, hogy elengedem a dolgot. Még amúgy éppen teljesíthetném, mert a várólista csökkentéses kihívásból még kábé öt könyv hiányzik, de most teljesen másfelé kalandozott a figyelmem könyves témák terén, és ha most erőltetném az olvasásukat úgyse jönnék ki belőle jól. 

4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, de a borítói: Nem. Egyeznek!!!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?

Attól függ, milyen fajta nem egyezésről van szó. Ha csak a puha- és keményborító keveredéséről van szó, vagy más lett időközben a könyvek mérete stb. az nem szokott zavarni, pár sorozatomnál ez tényleg előfordul. De ha mondjuk maga a stílus az elütő, mert tök másik kiadásról van szó, hát... eleve meg se vettem volna így. :D De ha már - tegyük fel - előfordult valahogy, akkor az egyik kiadást elpasszolom, és próbálom úgy beszerezni, hogy egységesek legyenek. 

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet?

Könyves lelkesedéseimet és csalódásaimat húgommal és a Popkult, csajok satöbbiből - is - ismerhető Brigi barátnőmmel szoktam leginkább megbeszélni. 

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mihez kezdesz magaddal?

Ilyen egyszer valóban előfordult velem. Backman Oveja tehet mindenről. Picit kínosan éltem meg, mert nem igazán szeretek mások előtt sírni, de közben pedig teljesen átadtam magam a meghatottságnak is. Pont buszon utaztam akkor, és igyekeztem nagyon kifelé nézni az ablakon utána és észrevétlenül eltüntetni a könnyeimet. Jobban örültem volna, ha inkább ez odahaza történik velem. 

7. A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?!?!!

 Ez szinte minden sorozatnál probléma részemről, hogy egy bizonyos idő (mondjuk egy év) eltelte után nagyon nehéz visszahozni a lelkesedésemet a folytatások iránt, és emiatt még tovább tologatom magam előtt, ami miatt persze egyre többet is felejtek. Változó egyébként, valamikor csak úgy belevetem magam a folytatásba, és az előzmények szépen, lassan eszembe jutnak (vagy nem :P ), de például a Harry Pottereknél anno mielőtt kijöttek volna a folytatások nem restelltem végigolvasni az eddig megjelent részeket. Tavaly pedig a Tükörjáró sorozat második része előtt gyorsan átlapozgattam A tél jegyeseit, elolvastam pár fejezetet meg lényegi részeket, hogy jobban képben legyek a második résszel. Szerintem ez most is így lesz majd a harmadik rész olvasása előtt. 

8. Nem akarod senkinek, ismétlem, senkinek kölcsönadni a könyveidet! Hogyan utasítod vissza udvariasan az embereket, mikor kölcsönkérnek tőled egyet?

Jaj az ilyen helyzet roppant kellemetlen tud lenni. De ilyenkor meg szoktam mondani, hogy volt már rossz tapasztalatom a kölcsönadással kapcsolatban, és inkább nem szereznék további hasonlókat. 

9. Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?

A Nagy Nyári Olvasási Válság mindig lecsap nálam kíméletlenül. Az intenzitása és hossza változó. Ilyenkor nem szoktam erőltetni az olvasást, könyvekkel maximum úgy kerülök kapcsolatba, hogy más könyvesbloggereket olvasok. És aztán egyszer csak fellobban újra a lelkesedés a könyvek iránt, és aztán már csak meg kell találni azt a történetet, ami képes berántani a világába. Ez idén a Kirké volt.  

10. Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni?

Csak azokat, amik biztosan tetszenének és igazán hűha élmények lennének. Ezeket már nagyjából tudni szoktam (tévedés vagy hype-vonatra felülés persze előfordul, de egyre ritkább). Amik pedig kétségesek, azokat könyvtárból szoktam beszerezni. 

11. Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon mire elolvasod őket?

 Az utóbbi időben félév, maximum egy év. Véget ért részemről a könyvharácsolós időszak, és könyveket is úgy illetve akkor szoktam venni, ha érzem az ingerenciát, hogy azt az adott (vagy a rákövetkező) hónapban olvasnám. Idén tényleg meglepően keveset várakoztak a beszerzéseim olvasatlanul.  

10 + 10 random könyves tény rólam | Avagy hurrá, jubilálunk!

1. Első fiktív szerelmem Anyegin volt.

2. A cicám, Mignon imád a nyitott könyveimre feküdni. Naná, hiszen macska. Amikor olvasok, odasündörög hozzám, majd a bolyhos kis testét elnyújtja az éppen olvasott könyvemen, és nem lehet ilyenkor arrébb tenni, mert sértődés lesz vagy a könyvem issza meg a levét. Ha épp egy nagyon izgalmas résznél tartok, és nem tudom kivárni, míg Mignon őnagyasága arrébb helyezi székhelyét (ami akár egy órát is igénybe vehet), akkor fogom magam és kinyitok magam mellett egy másik könyvet, és kedvesen odainvitálom őt. Ez általában sikerülni szokott, és így ő is boldog meg én is. 

3. Nem tudok félbehagyni fejezetet. Soha. SOHA. maximum akkor, ha a fáradtság miatt elalszom, ez az utóbbi időben viszont elég sokszor előfordul :D 

4. Ellenben könyvet már bármikor. Ha nagyon nem tetszik, ha az idegeimre megy, egyszerűen nem olvasom végig. De akkor sem, ha csak azt érzem, hogy nem fog meg. A 100. oldal környéke az a kritikus pont, ahol általában eldől nálam a könyv sorsa. De a fejezetet akkor is végigolvasom :D

5. Mindig szeretnék olvasás közben kiírkálni szép vagy megkapó vagy vicces idézeteket, de mindig elfelejtem. 

6. A saját könyveimet néha szoktam szamárfülezni, ha épp nem találom hirtelen a könyvjelzőmet. Amiből mellesleg minden szobában van legalább kettő, de ez elég gyakran előfordul, hogy nem találom. Mert nyilván, amikor kellenének, sosincsenek a helyükön.

7. És ebből következik, hogy a saját könyveimre amúgy nem vigyázok. Mármint nyilván nem öntöm le kólával direkt, nem nyúlkálok hozzájuk csokis kézzel, nem húzogatok bennük alá és nem teszem a sínekre őket, hogy átszáguldjon rajtuk egy vonat. De ha a puhakötésesnek megtörik a gerince az olvasás miatt, vagy ne adj isten szamárfüleznem kell, esetleg a táskában cipeléstől kicsit meggyűrődik a sarka vagy a borítója, nem esek gyógyszeres kezelésre szoruló depresszióba. A könyv azért van, hogy olvassuk. És semmi baj nincs szerintem azzal, ha látszik rajta, hogy forgattuk. 

8. Nem szeretek kölcsönkönyvet olvasni. Mert máséra viszont vigyázok, már szinte betegesen. Az én szabályom e tekintetben, hogy pontosan olyan állapotba adjam vissza, ahogy kaptam. Ha egy karcolást veszek észre a borítón, tiszta kétségbeesett leszek, hogy most azt én csináltam vagy az már ott volt? Kész idegbaj, ha kölcsönkapok könyvet, szóval nem nagyon szoktam kérni. 

9.  Amikor könyvtárban válogatok, nézelődök, rendszeresen rendet rakok a polcokon közben, ha meglátom, hogy valami nincs a helyére rakva.

10. Idegen könyvesboltokban szoktam néha könyveket igazgatni, ha csálén állnak mondjuk vagy ilyesmi.

11. Az első önállóan elolvasott könyvem Gerald Durrelltől a Léghajóval a világ körül című regénye volt. Azóta szeretnék minél többet látni a világból.

12. Nem tudok enni olvasás közben. Nem azért, mert félek, hogy leeszem a könyvet, hanem mert az olvasás is és az evés is számomra teljes figyelmet élvező tevékenység.

13. Emlékszem, gyerekkoromban azzal töltöttem el az időm java részét, hogy memorizáltam magamban a könyvek gerincén levő infokat, és hogy melyik könyv hol található pontosan. Ha nem lehetett mesét nézni, és nem volt kedvem játszani, én ezzel foglaltam el magamat. Visszagondolva, kicsit fura gyerek voltam.

14. Ha valakinek az ajánlására vagy lelkendezésének a hatására figyelek fel egy könyvre, azt sose felejtem el. A képzeletemben ilyenkor a könyv és a személy összefonódik, és elválaszthatatlanok nekem innentől. Ha a könyvre gondolok, eszembe jut az illető is.

15. Nem tudok a szabadban olvasni, bármennyire idilli is. Ha utazok, akkor se. Olyankor a táj, a fények, az emberek kötnek le, nem tudok olyankor könyvbe temetkezni.

16. A családi legendárium szerint apukám az Iliászt olvasta fel nekem pár hetes koromban, és meglepő élvezettel hallgattam.

17. Egy könyvnek mindig lennie kell a táskámban. Elvégre bármikor adódhat olyan alkalom, hogy sokat kell várni valahol, és mondjuk a Fiatalúr pont bealszik. S bár ez még sose fordult elő, de biztosítéknak mindig ott van.

18. Volt már, hogy egy adaptáció hozta meg a kedvemet a könyvhöz, szóval én a filmfeldolgozásokat alapból nem tekintem ördögtől való dolognak.

19.Mindig ősszel olvasok a legtöbbet.

20.  Imádom az illusztrált köteteket, előfordul olyan is, hogy kifejezetten az illusztráció miatt veszek meg egy könyvet. (például ilyen volt a The Fox and the Star is)

Bejegyzés arról, hogy a blogom 10 éves | Avagy hurrá, jubilálunk!

Tíz év elég sok idő. 

Ha azt vesszük az életem kábé egyharmada. 

Ugyanakkor hihetetlen belegondolni, hogy már ennyi idő eltelt, hiszen mintha csak most történt volna, hogy az egyik egyetemi nyári szünetem alatt gondoltam egyet, és könyves blogolásba fogtam. Még ma is emlékszem, ahogy ott kuporogtam a nappalink padlóján, a laptop fent volt a kanapén, és miközben egy jeges kávéval próbáltam enyhíteni a nyári meleget az akkor még klíma nélküli, alig bútorozott panellakásunkban, azon agyaltam, hogy "jó, jó belefogok, de mi legyen a blogom neve?" A Szellemekkel suttogó ment a tévében éppen háttérzajként - mert akkor még elég gyakran ment a tévé ilyen módon nálunk - , és végül innen jött a név.

**Fun fact, abból a sorozatból akkor se és azóta se láttam egy részt sem. **

Nyilván a tíz év alatt aztán számos sokkal kreatívabb, sokkal átgondoltabb vagy hozzám sokkal inkább passzoló név eszembe jutott, némelyik egészen homlokcsapkodós módon, de aztán sose mertem változtatni. Én a névadással úgy voltam, hogy ez örökre szól. 

Bár akkor még nem gondoltam volna, hogy ez a hirtelenségből jött ötlet ennyi ideig ki fog tartani nálam. Ha tudtam volna, jobban átgondolok mindent. Sőt, lehet annyira túlgondoltam volna, hogy végül bele se fogtam volna. 

Azt hiszem, mégis jobb volt a jövő ismeretlenségében kuporogni a nappali padlóján, és jeges kávét szürcsölgetve  izgatottan megírni a beköszönő bejegyzésemet.  

Tíz év alatt sok minden történt. Szereztem két diplomát és egy szakmát, cicagazdi lettem, dolgozni kezdtem, férjhez mentem, kertes házba költöztünk és most már féléve egy csodálatos kisfiú anyukája vagyok. A blogom valahogy, valamilyen formában ennek az idáig megtett útnak a lenyomata is. Az olvasói létemé elsősorban persze, de az ezen túli életem is visszaköszön egy-egy sorban, bekezdésben, olvasmányban. 

Olvasóként is sokat változtam a tíz év alatt: nem mondanám, hogy szofisztikáltabb olvasóvá lettem volna, viszont sokkal tudatosabbá váltam. Tudom már, hogy mit keresek egy olvasmányban. És végülis ez is valami, szerintem. A tíz év alatt rádöbbentem továbbá arra is, hogy az olvasásnak számomra szigorúan csak hobbinak kell maradnia, mert amint túl komolyan vettem a dolgot, elillant az egész varázsa. Kaptam recenziós példányokat jó pár kiadótól, rendszeresen írtam egy időben az ekulturának, az Irodalmi Jelennek és a Bárkának is. A lehetőségért, az élményekért a mai napig hálás vagyok mind a kiadóknak, mind ezeknek a felületeknek és az ott dolgozó munkatársaknak. Viszont ahogy az olvasás kötelezettség lett, ahogy egyre kevésbé tudtam abban a tempóban, sorrendben olvasni a könyveket, ahogy szerettem volna, akkor döbbentem rá, hogy én tényleg csak egy egyszerű, kis mezei olvasó vagyok, aki csak a kikapcsolódásért olvas és nem másért. Nem mintha többet képzeltem volna valaha magamról, de jó volt arról álmodozni, hogy milyen jó lenne tényleg teljes állásban csak az olvasással foglalkozni. (most őszintén, ki ne álmodozott volna valaha ilyesmiről? ) 

Én ehhez túlságosan is szeszélyes hangulatolvasó vagyok, akinek mégsincs annyi gondolata mindenről, mint ahogy azt hitte.  

Fiatal voltam és bohó, de azóta azért tudom a határaimat ilyen tekintetben is. 

De ezt a tíz évvel ezelőtti elhatározást, hogy én most blogot indítok, azóta is életem egyik meghatározó pillanatának érzem. Azon túl, hogy sok szuper embert megismertem általa - blogosokat, olvasókat, könyvekkel foglalkozó szakembereket -, hogy egy legjobb barátra is leltem neki köszönhetően, a blogom számomra mindig egyfajta világítótoronyként szolgált. A tíz év alatt sokszor éreztem magam elveszve, sokszor kérdőjeleztem meg magamat, a jövőmet, nem láttam, hogy merre tartok vagy ki vagyok éppen, de azt mindig el tudtam mondani - akárcsak magamnak suttogva - , hogy van egy blogom. Nem mintha ez olyan nagy dolog lenne vagy annyira elismerésre méltó, de az évek során annyira a részemmé vált ez a felület, olyan állandósággá vált az életemben, hogy nehéz elképzelnem magam nélküle. És amikor magammal kapcsolatban mindent megkérdőjeleztem is, a blogom itt volt feketén-fehéren, belebetonozódva a virtuális világ állandóságába. 

Sok mindent írhatnék még az elmúlt tíz évről. Írhatnék a statisztikáról, meg arról, hogy mennyire cikisnek érzem visszaolvasni a régi bejegyzéseimet vagy hogy a kommentekben a kelleténél mindig jóval több smiley-t használtam, mint amennyit még büntetlenül lehetne. Írhatnék arról, ahogy szépen felfedeztem az akkor könyvesblogos közösséget (egy-egy blog felfedezésére még a mai napig élénken emlékszem, ahogy például arra is, amikor Amadeához szinte remegve megírtam az első kommentemet, amin órákon keresztül agyaltam - visszaemlékezve nagyon vicces egyébként :D ) vagy ilyesmiket. 

De inkább csak azt írom ide, hogy

köszönöm Nektek ezt a tíz évet!

Breaking News!

Sokat gondolkodtam rajta már régóta, hogy hogyan is tudnám ezt a témát felvezetni, de nem igazán találtam hozzá megfelelő kezdőmondatot. Pedig a jó kezdőmondat mindig fontos - én mindig is ezt vallottam: nemcsak a regényekben, hanem az életben is.
De most inkább ahelyett, hogy tovább gondolkodnék rajta, rögtön a közepébe is vágok. Szóval, az történt, hogy január 31-én egy sok-sok éve vágyott dolog vált valóra számomra (számunkra) : anya lettem ( vagyis szülők lettünk).  Ebben a két szóban számomra minden benne van: a sok év alatt érlelődött vágy; a sok éves küzdelem majd a - szó szerint -  hihetetlen öröm, ami kerekedett és kerekedett bennem a hónapok során. 

Mivel ez a téma a blogot is érinti, így úgy gondoltam, hogy a változások előtt szeretnék magyarázatot adni. De hogy őszinte legyek, a további lépésekről és következményekről fogalmam sincs... Minden annyira új és képlékeny, még csak most ismerkedünk a fiatalúrral ugyanis. Nem fogok elbúcsúzni végleg a blogolástól, ez biztos.  De az is szinte borítékolható, hogy az első (vagy esetleg két?) hónapban jóval kevesebb lesz itt részemről az aktivitás, hacsak nem konvergál majd a nullához. De igyekszem ezt az újfajta szerepemet összehangolni a hobbijaimmal - köztük az olvasással és a blogolással is. Lehet, hogy a pár hét letelte után külső szemlélőként nem nagyon lesz feltűnő a változás, lehet az is persze, hogy ritkábban tudok jelentkezni. Ezt még tényleg nem tudom. Biztosan jönnek be egy bizonyos idő elteltével nagyobb számban gyerekkönyves ajánlók is - elvégre a fiatalúr olvasóvá nevelését fontos dolognak tartjuk - , valamint a gyerekneveléssel foglalkozó könyvek is felkerülnek az olvasmánylistámra, így biztosan a blogra is írni fogok róluk ezt-azt. De persze emellett a saját stílusomnál, ízlésemnél is maradni szeretnék.  (egyébként a héten sikerült végre befejeznem a Shirley-t is Charlotte Brontëtól, és csigalassúsággal ugyan, de a poszt is íródik róla)

Vagyis a türelmeteket kérném egy ideig, amíg összekapom magam, valamint azt, hogy picit örüljetek velem akár egy félperc erejéig. Hiszen a boldogságom leírhatatlan és elmondhatatlan. Hugh Grant szavaival tudnám talán a legjobban megfogalmazni: "Hihetetlen, de élmény!" 

Tényleg az.

2017. - A könyveken túl

2017.-ről úgy gondoltam, hogy tartok egy személyes számvetést is, amit mindenképp el szerettem volna különíteni a könyves összegzésemtől. Sok minden történt ebben az évben, sok rossz meg fájó dolgok is. Elmondhatatlanul nehéz év van mögöttem, de én mégis egy pozitív szemléletű embernek tartom magam, így igyekszem csak a jó dolgokat megőrizni abból, amiket ez az év adott. Mert adott bizony olyanokat is, és ez nagyrészt a körülöttem levő embereknek köszönhető. 

Nem hiszek abban, hogy az új év újrakezdéseket jelentene, szerintem minden folytatólagos és minden történés folyománya egy régebbi dolognak. Változtatni valamiken lehet, valamiken meg nem. És ezeket jó, ha meg tudjuk különböztetni. Valamikor képtelenség erre időben rájönni, mert van, hogy csak az idő mondhatja meg, hogy az a dolog hova is tartozik.  A következő évben erre szeretnék rájönni, hogy a most futó problémáim hova sorolhatóak vajon.

De még ha sok a dolgainkban a bizonytalanság, a jót mindig meg kell találnunk az életünkben. Lehetnek ezek apró dolgok is, mint egy finom kávé, egy jó beszélgetés vagy a macskád dorombolása. Ezeket mindig észre kell venni, és hagyni hogy boldoggá tegyenek. Nem szabad, hogy a velünk történt rossz dolgok ezeket a boldogságmorzsákat is elvegyék tőlünk. A fájdalomnak is van helye, azt is át kell élni, néha még kicsit dagonyázhatunk is benne. Viszont a jó dolgokat is el kell tudni fogadni, mert kellenek az egyensúlyhoz. Én így élek most túl.

De mielőtt írnék itt nektek egy, az élet leckéiről szóló - rendkívül bölcs és közhelyes és felesleges - esszét, inkább nézzük a listákba szedett boldogságmorzsáimat - amiket nem azért írok, hogy dicsekedjek velük és ezt szomorú, hogy le kell írnom amúgy... hogy magyarázkodnom kell bizonyos dolgokért, mert félreérthetik, hanem mert jó őket leírni. Megerősít, hogy ezek ott voltak az életemben ebben az évben, és így kevésbé gondolok a rossz dolgokra. De nézzük is, hogy mik tettek boldoggá ebben az évben:

Tizenhét jó dolog 2017.-ben:

1. sörözések Prágában
2. megnéztük a sárkány barlangját Krakkóban
3. séták az Őrség erdőiben, és hallgatni a csendet
4.  Hallstatt hegyei felett állni a Skywalkon, és érezni a világ végtelenségét
5. éjszakába nyúló társasjátékozások
6. sok boldog, puha pillanat a cicáimmal
7. a pillanat, amikor elkészült a könyvtárszobám
8. isteni gnocchit enni a város legjobb olasz éttermében
9. séta a Margit-szigeten, majd a közel 40 foktól kifulladva csak ülni a szökőkút káváján, és lógatni lábunkat vagy egy órán keresztül
10. nyári lazulós estéink a kertben, hideg fröccsel a kezünkben
11. barátnőimtől megkaptam életem legviccesebb, photoshoppolt fényképalbumát
12. megnéztük a Szabadtérin az Ének az esőben című musicalt
13. a gyümölcstorta, amit húgom sütött nekem szülinapomra
14. az idei ősz gyönyörűsége, amibe folyton beleszerettem
15. amikor egy reggel elindultunk cél nélkül, és végül Szentendrén fagyiztunk
16. amikor nyertem egy Harry Potter és a bölcsek köve díszkiadást, amit dedikáltak nekem a kiadó munkatársai
17. az a sok és megszámlálhatatlanul rengeteg pillanat, amikor rájövök, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy az a férjem, aki.

Ebben az évben életemben először...

... vettem színházbérletet

... csináltam baracklekvárt saját termésből

... életben tartottam egy orchideát

... egy játékban legyőztem a férjemet, anélkül, hogy nyerni engedett volna

... négy külföldi utam is volt egy év alatt

... nyertem nyereményjátékon (ráadásul kettőn és könyvesen!)

... ittam sört délelőtt

... ettem scone-t

... csináltam fánkot

... be tudtam tartani a könyves célkitűzéseimet

... volt olyan, hogy nem érdekel, mit gondolnak mások, és ez felszabadító érzés volt.

... tudtam nemet mondani bizonyos dolgokra, bizonyos embereknek

... lett saját ex librisem

... jógáztam

... voltam a Bortéren

Pillanatok az évből:

A világ fenségessége Ausztriában

Hallstatt, a csodaváros

barangolás a nyári mezőn még júliusban

barátkozó őzike júniusról

Amikor veszettül eláztunk Prágában, de ezért a látványért megérte

Művészek Krakkó városfalánál

Az egyik legszebb napfelkeltém az évben

De ez a napfelkelte is szép volt januárban

Porcukros utcák még februárról

Közös olvasások Mignonnal

Színes-szagos tavaszunk

Ennél idillibb olvasást elképzelni sem tudok

Chili az örökös mókamesterünk

Tervekről most nem szeretnék beszélni... nem azért, mert titkosak, hanem egyszerűen rájöttem, hogy felesleges bizonyos dolgokban tervezni. Mert az Élet úgyis mindig közbeszól. Nehéz most ezt kimondani számomra, hogy csak sodródom az árral (mert mindig voltak terveim. B, C, D terveim), de most jelenleg ez van. Gyűjtögetem a boldogságmorzsákat, és a jövőben igyekszem ezért többet fényképezni - nemcsak könyveket, hanem több személyes pillanatot megőrizni a jövőmnek. Ugyanis rájöttem, hogy 2017.-ben olyan keveset fényképeztem, mint még sosem. És ezen kívül nincs más tervem, csak reményeim arra nézve, hogy végre 2018. jófej lesz velem.

Mindenkinek sok boldogságmorzsát és megvalósuló reményeket kívánok 2018.-ra!Legyen minden úgy, ahogy szeretnétek, vagy ahogy a legjobb lesz nektek!