Úgy tűnik, az idei évet a jövöben majd úgy fogom hívni, hogy az év, amikor elkezdtem belebolondulni a képregényekbe. Egyre több kerül a látóterembe, egyre inkább izgatnak az általuk nyújtott történetek. Mert valami más, valami új érzés ezeket olvasni, és kénytelen vagyok megfeddni korábbi (mondjuk egy nyolc évvel ezelőtti) önmagamat, aki azt hitte, hogy egy képregény nem tud felérni a regények nyújtotta történetekkel. Pedig ó, dehogynem! Ez az előítéletem már a Persepolis olvasása alatt fel is került Életem legnagyobb tévedései listájára.
Noelle Stevenson képregényét ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy übercuki. Elnézést, ha esetleg fennköltebb jellemzést vártál. Ez a történet szerethető, vicces, könnyed, ám mindemellett nagyon eredeti is. Nimona egy független online képregényként kezdte életét a szerző tumblr oldalán mielőtt a HarperCollins lecsapott volna rá. Egy interjúban Stevenson elmondta, hogy Nimona történetével kapcsolatban a végét már kezdettől fogva tudta, és az elején csupán egy, maximum két oldal hosszúságú történetként indult, ám ahogy egyre inkább körvonalazódott benne Nimona alakja, úgy érezte szükségét a történet kibővítésére, illetve hogy bebizonyítsa magának, hogy ingenis tud alkotni egy hosszabb lélegzetvételű képregényt. Hogy egy olyan nagy kiadó felkarolja, mint a HarperCollins, a legvadabb álmaiban se fordult elő.
Nimona világa érdekes egyvele a fantasynek és a sci-finek, mindkét műfaj jellegzetes elemei fellelhetők a történetben. Úgy mint az őrült tudós figurája, a tudományos kísérletek vagy éppen a népi hiedelmek itt nagyon is létező megtestesülései. Meg persze sárkányok! És mindehhez némi középkori feeling is társul lovagokkal és lovagi tornákkal. Azt hiszem, engem már ezzel a koncepcióval megvett magának.
De a szereplők is rendkívül érdekesek meg cukiságok mindenféle ármánykodásuk vagy éppen gonoszkodásuk ellenére. Érdekesek, hiszen mindenkiről kiderül, hogy alapvetően más karakter, mint amit a történetben elfoglalt eredeti szerepe vagy amit a toposzok alapján várnánk az illetőtől. A jó és rossz oldala ide-odaugrál a szereplők között: események, vélemények és személyek tükrében cserélődnek ezek a fajta szerepek is. Minden csak nézőpont kérdése.
Legalábbis a legtöbb esetben.
A legkedvencebb karakterem azonban kétségkívül Nimona volt, ez a titokzatos múltú lány, akinek a valódi kilétét és valódi képességeit is homály fedi. Annyit tudunk róla, hogy alakváltó - dehogy pontosan honnan jön ez a képessége és milyen természetű, arra nem kapunk választ. Szerettem benne, hogy egyszerre volt meg nála a gyermeki lelkesedés és a nehezen megzabolázhatóság. Nimona és Ballister Blackheart kapcsolatának dinamikája egy gyermek-szülő kapcsolatéra emlékeztetett, annak minden humorával, nehézségével, szeretetével és törődésével. Amúgy erre az analógiára jó párszor utalnak is szövegszinten.
Blackheart és Nimona kapcsán egyébként érdekes elgondolkodni a történetekben fellelhető gonoszokról és azok motivációiról. Ebben a képregényben a hagyományoktól eltérően nem a szőke herceg, vagyis a jófiú a főhős, hanem ellensége, a birodalom gonosztevőjeként ismert Blackheart. Mindkettőjüket - mármint Blackeartot és Nimonát is - a bosszú hajtja, amikor ellenségeik orra alá szeretnének borsot törni. De míg Blackheart szigorú szabályok szerint gonoszkodik, és alapelveihez ragaszkodik, addig Nimona a káoszban szeret létezni, és nem törődik semmiféle következménnyel, mondván, az nem a gonoszok dolga. És ebben valamilyen szinten igaza is van, azonban Stevenson picit csavart egyet a gonosztevők toposzán azzal, amit már fentebb is említettem: a jó és rossz ebben a történetben szemszögenként változik. És itt fel is vetül a kérdés, hogy vajon mi határoz meg igazán minket? Milyen narratíva mentén létezünk? Ha a többség valaminek gondol minket, akkor azok vagyunk? Vagy a tetteinkre kell figyelnünk? Blackheart ugyanis a történet végéig meg van győződve arról, hogy ő a rosszfiú a történetben, hiába bizonyítja számos mondata és tette ennek ellenkezőjét.
Maga a történet egyébként meglehetősen karakterközpontú, szóval ha nagyobb volumenű világépítést várnál ettől a középkori fantasy/sci-fi képregénytől, akkor el kell keserítselek, ez nem az a történet. Sok egyéb kérdést is nyitva hagy bizonyos szereplőkkel kapcsolatban, ám ennek ellenére mégis lezártnak érezhetjük a történetet. A Nimona alapvetően inkább egy kedves, könnyed történet - maguk a rajzok is ezt az érzést erősítik - , ami nem is akar több lenni, mint ami. És pont ezért lehetetlen nem imádni.
Noelle Stevenson: Nimona
HarperCollins
272 oldal
Legalábbis a legtöbb esetben.
A legkedvencebb karakterem azonban kétségkívül Nimona volt, ez a titokzatos múltú lány, akinek a valódi kilétét és valódi képességeit is homály fedi. Annyit tudunk róla, hogy alakváltó - dehogy pontosan honnan jön ez a képessége és milyen természetű, arra nem kapunk választ. Szerettem benne, hogy egyszerre volt meg nála a gyermeki lelkesedés és a nehezen megzabolázhatóság. Nimona és Ballister Blackheart kapcsolatának dinamikája egy gyermek-szülő kapcsolatéra emlékeztetett, annak minden humorával, nehézségével, szeretetével és törődésével. Amúgy erre az analógiára jó párszor utalnak is szövegszinten.
Blackheart és Nimona kapcsán egyébként érdekes elgondolkodni a történetekben fellelhető gonoszokról és azok motivációiról. Ebben a képregényben a hagyományoktól eltérően nem a szőke herceg, vagyis a jófiú a főhős, hanem ellensége, a birodalom gonosztevőjeként ismert Blackheart. Mindkettőjüket - mármint Blackeartot és Nimonát is - a bosszú hajtja, amikor ellenségeik orra alá szeretnének borsot törni. De míg Blackheart szigorú szabályok szerint gonoszkodik, és alapelveihez ragaszkodik, addig Nimona a káoszban szeret létezni, és nem törődik semmiféle következménnyel, mondván, az nem a gonoszok dolga. És ebben valamilyen szinten igaza is van, azonban Stevenson picit csavart egyet a gonosztevők toposzán azzal, amit már fentebb is említettem: a jó és rossz ebben a történetben szemszögenként változik. És itt fel is vetül a kérdés, hogy vajon mi határoz meg igazán minket? Milyen narratíva mentén létezünk? Ha a többség valaminek gondol minket, akkor azok vagyunk? Vagy a tetteinkre kell figyelnünk? Blackheart ugyanis a történet végéig meg van győződve arról, hogy ő a rosszfiú a történetben, hiába bizonyítja számos mondata és tette ennek ellenkezőjét.
 |
| kedvenc jeleneteim egyike |
Noelle Stevenson: Nimona
HarperCollins
272 oldal
2 megjegyzés:
Én is idén olvastam el ezt a képregényt, és most újra meghoztad hozzá a kedvem - majd a magyar kiadással újrázom!
A képregényekre én is néhány éve találtam rá, és bizony érdemes figyelni, olvasni, sok különleges történet született meg ilyen formában. Örülök, hogy a magyar piac is vevő erre, sőt még a könyvtárunk is - erőteljesen bővül a kínálatunk :D
De jó hogy nálatok a könyvtár ilyen nyitott erre a műfajra! Sajnos nálunk nem jellemző, bár az egyetemi könyvtárban azért a fontosabb képregények megvannak szerencsére. Most amúgy a Sandmannel kezdtem el szemezni. Olyan szép lett a Fumaxos kiadása.
Megjegyzés küldése