Nyakigláb apó

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam elég sok olyan könyv van, ami miatt eléggé szomorkodom, hogy kimaradtak a gyermekkoromból. Persze, anyukám folyton ajánlgatta a pöttyös meg csíkos könyveit, de valamiért akkoriban az ismeretterjesztő könyvek kötöttek le. Így maradt ki például a Nyakigláb apó is. Bár helyette az Usborne Természettudományi kisenciklopédiával keltem és feküdtem. Nem tudom, ebből milyen konklúziót lehet levonni, de tény, hogy Judy Abbott kisasszonyt és az ő Apókáját jóval a könyv célközönségének korát meghaladóan ismertem meg. 

És ez nem vált a kapcsolatunk hátrányára. 

Az okos és eleven Judy Abbott minden vágya, hogy végre maga mögött hagyhassa a John Grier Otthon szürke falait. Egy nap egy fantasztikus lehetőséget kap az egyik támogatótól, akinek nagyon megtetszett Judy egyik fogalmazása: elhatározza, hogy írót farag belőle, és ezért állja tanulmányainak valamint az ezzel járó költségeket. Ezért cserébe csak annyit kér, hogy Judy rendszeresen számoljon be neki leveleken keresztül. hogy hogy halad a tanulással. Továbbá ne firtassa támogatójának kilétét, mert ő nem szeretné felfedni magát. Így a levelezésük csakis egyoldalú lehet. Judy teljesíti titokzatos támogatójának óhaját, ám mégsem hagyja teljesen nyugodni a kérdés, hogy mégis kinek írja ezeket a leveleket.

"Én azt hiszem, Apókám, hogy az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot. De a John Grier Otthonban a fantázia legkisebb szikráját is eltapossák. Az egyetlen dolog, amire ott ránevelik az embert: a kötelességteljesítés. Nem hiszem, hogy a gyerekek fel tudnák fogni ennek a szónak az értelmét: utálatos, gyűlöletes szó. Hiszen nem kényszerből, hanem szeretetből kellene cselekednünk."

Sok mindent szeretek Judy Abbottban, de a legfontosabb talán mégis az, hogy imádom olvasni a leveleit. Amik néha viccesek, olykor mérgesek, de leginkább hálásak és lelkesek. Leveleiben nyomon követhetjük, ahogy kinyílik számára a világ: a szürke árvaházi világból egy teljesen más életbe csöppen bele, ahol rengeteg olyan élmény szerez, amiről árvaként soha nem is gondolt, hogy részese lehet valaha is. Ez a kettősség, a két világ kontrasztja végigvonul Judy levelein: Anne Shirley-hez hasonlóan Judy is egyhangúnak, túl kiszámíthatónak találja a lelencház világát, ahol Anne szavaival élve egyáltalán nem nyílik tere a képzeletnek. Ezzel szemben a kollégium világa azonban élettel teli, vibráló, színes-szagos, ahol mindig történik valami. Judyt bár teljesen megbabonázza ez a világ, mégsem felejti el, hogy honnan jött, és szerencsésnek érzi magát, hogy mindezt megtapasztalhatja. Az egész történetet pontosan ezért átitatja a hihetetlenül pozitív életszemlélet, és képtelenség nem mosollyal olvasni a leveleket. Továbbá tetszik Judyban az is, hogy korántsem hibátlan. Néha igenis picit önző, picit hazudós és a harag se áll tőle távol, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. S utóbbit nem is fél kimutatni támogatója felé, akitől egész ottléte függ. Pont ettől lesz az egész igazán emberi számomra, hogy nem egy túlidealizált főhős leveleit kell olvasnom.

Bár a Szép reményekbeli Pippel vagy a Pygmalionból ismert Eliza Doolittle-lel ellentétben Judy nem megy keresztül jelentős személyiségváltozáson kitaníttatása során, nem látja másképp a helyzetét vagy önmagát, a világot éppen annyira, hogy megtalálja a hozzá leginkább illő szemléletet. Persze, ez nem feltétlen hibája a regénynek, hiszen nem is erről szól ez elsősorban, de valahol mégis csak egy Pygmalion történetről beszélünk. Judy bájos története a rendkívül szerethető pozitív szemlélete mellett elsősorban mégiscsak egy lányregény némi krimi beütéssel, ami egy kicsit izgalomban tartja az olvasót. Vajon kiderül végül a titokzatos támogató személye?

* Hogy őszinte legyek így újraolvasva és kicsit felnőttebb fejjel nem is tudom mit gondoljak Jervie úrfiról. Nekem ez az egész kapcsolat kicsit túl fura vagy creepy vagy nem is tudom mi lenne rá a megfelelő szó. Vajon mikor az árvaházban eldöntötte, hogy őt fogja kitaníttatni már akkor is tetszett neki Judy? Vagy tényleg csak egy esélyt akart neki adni, hogy kiszabaduljon onnan? Nem tudom, nekem ez nem teljesen tiszta, és pont ezért nem igazán tudok erre annyira sóhajtozós szerelemként gondolni. 

"Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben."

A Nyakigláb apó egy nagyon szerethető történet. Ha szeretted Anne Shirleyt, őt is tutira szeretni fogod. És ha imádod az igazi levélregényeket, akkor feltétlen el- vagy újra kell olvasnod. Meg úgy egyébként is, receptre kéne felírni rosszkedv ellen.

Jean Webster: Nyakigláb apó
Daddy-Long-Legs
Fordította: Altay Margit
Könyvmolyképző Kiadó
166 oldal

* itt egy spoileres rész van, amit fehérrel írtam. Ha egérrel kiemeled, láthatóvá válik a szöveg.