Kelly Barnhill Newbery-díjas ifjúsági regénye egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el olvasóját, ahol boszorkányok, sárkányok, mocsári szörnyek és a hétmérföldes csizmák mind megszokott dolgok.
Történetünk főhőse Luna, aki kisbaba korában véletlenül bevarázsozódott a legerősebb varázslattal, a holdfénnyel. Ám ez az óriási erő csak a megfelelő tudás birtokában biztonságos, egyébként óriási veszélyt jelenthet a világra. Ezért Xan, a boszorkány, aki az erdőben találta a kislányt, elrejti Luna mágiáját, hogy majd olyan időben keljen életre, amikor Luna már elég érett lesz a használatához. Ahogy egyre érettebbé válik, egyre inkább küzd azért, hogy mindazt, amit elvesztett vagy elveszettnek hitt, újra megtalálja: az emlékeit, az édesanyját és az erejét.
Egy nagyon hangulatos, fantáziadús middle-grade regényről van szó A lány, aki holdfényt ivott kapcsán. Könnyedén rabul ejtett olykor lírai nyelvezetével, érdekes és fontos gondolataival valamint nagyon szerethető szereplőivel. Elvégre egy olyan történetet csak imádni lehet, amiben egy cuki beszélő sárkány a főszereplő legjobb barátja, nem igaz?
Mellesleg meg ez is egy olyan könyv, aminél lépten-nyomon belebotlottam akaratlanul is az anyaság, a szülő-gyermek kapcsolatok valamint a felnövés/elengedés témájába hol egyenesen kimondva, hol pedig kicsit burkoltan, a történet szimbólumaiba csomagolva. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy a történet nem véletlenül talált meg engem. Bár nem tudom, hogy a célközönséget ezek a témák mennyire fogják meg vagy mennyi csapódik le számukra, de az tény, hogy Kelly Barnhill regénye nem fél olyan dolgokról beszélni nekik, amikről talán a legtöbb nekik szóló regény hallgat. Például az elmúlásról, a halálról, hogy mennyire nehéz végignézni, ahogy az, akit teljes szívünkkel szeretünk, lassan elfogy mellőlünk.
Persze, ebből talán azt gondolhatnátok, hogy egy kissé depresszív hangulatú történetről beszélünk, de erről szó sincs. Tény, nem kifejezetten vidám történet: jó és rossz pillanatok váltják egymást a lapokon, akárcsak az életben. Mondják, hogy nincs nappal sötétség nélkül, és ez valóban igaz erre a történetre. Keserűség, boldogság, szomorúság, félelem és szeretet kézen fogva járnak itt vagy legalábbis szorosan egymás nyomában. Rendkívül érzékeny regény ez, ami nem fél a látszat mögé nézni. Legyen szó akár a hatalomról, vagy éppen az emberekről.
Nagyon díjaztam még benne az erős és érdekes női karaktereket, akikből nem szenvedett hiányt a történet. Xan, a boszorkány, aki új, boldog otthont keres a magukra hagyott csecsemőknek és mindemellett egyedüli boszorkányként gondoskodik az általa ismert szabad városok lakóiról: segít nekik, gyógyítja őket. De ott van még Luna édesanyja is, aki lánya iránti szeretetét a hagyományok és a megszokás elé helyezte és volt bátorsága szembeszállni érte egy csapat férfival szemben, akik ellen esélye sem volt.
De az érzékelhető értékei ellenére azért bevallom, a várt rajongás részemről kicsit elmaradt. Néha azt éreztem, hogy a sztori bizonyos elemei túlírtak vagy feleslegesen vannak benne, mert - kár is tagadnom - voltak érdektelen részei számomra. Luna kisgyerekkora szerintem nem feltétlenül érdemelt ekkora kibontást, ahogy Antén szálát is az esetek többségében feleslegesnek éreztem. Ám az utolsó fejezetek az az igazság, hogy szinte azonnal el is söpörték mindenfajta elégedetlenségemet, mert annyira szép volt, és közben annyira fájdalmas is, hogy megbocsájtottam mindent a végére.
Örülök, hogy a kiskamaszoknak szóló könyvek is mernek kicsit bátrabbak, kicsit másabbak lenni, mint a sok-sok évtizede megszokottak. Idehaza valahogy mintha ez a korosztály nem lenne annyira ellátva minőségi olvasmányokkal. Pedig Kelly Barnhill regénye a tanú rá, hogy igenis érdemes keresgetni nekik is.
Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott
The Girl Who Drank the Moon
Fordította: Pulai Veronika
Könyvmolyképző Kiadó
352 oldal
A bánat veszélyes. Legalábbis azt mondták. De arra már nem emlékszem, miért. Azt hiszem, mindketten megszoktuk már, hogy van, amire nem emlékszünk. Hagyjuk, hogy a dolgok… ködbe vesszenek.
Egy nagyon hangulatos, fantáziadús middle-grade regényről van szó A lány, aki holdfényt ivott kapcsán. Könnyedén rabul ejtett olykor lírai nyelvezetével, érdekes és fontos gondolataival valamint nagyon szerethető szereplőivel. Elvégre egy olyan történetet csak imádni lehet, amiben egy cuki beszélő sárkány a főszereplő legjobb barátja, nem igaz?
Mellesleg meg ez is egy olyan könyv, aminél lépten-nyomon belebotlottam akaratlanul is az anyaság, a szülő-gyermek kapcsolatok valamint a felnövés/elengedés témájába hol egyenesen kimondva, hol pedig kicsit burkoltan, a történet szimbólumaiba csomagolva. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy a történet nem véletlenül talált meg engem. Bár nem tudom, hogy a célközönséget ezek a témák mennyire fogják meg vagy mennyi csapódik le számukra, de az tény, hogy Kelly Barnhill regénye nem fél olyan dolgokról beszélni nekik, amikről talán a legtöbb nekik szóló regény hallgat. Például az elmúlásról, a halálról, hogy mennyire nehéz végignézni, ahogy az, akit teljes szívünkkel szeretünk, lassan elfogy mellőlünk.
Persze, ebből talán azt gondolhatnátok, hogy egy kissé depresszív hangulatú történetről beszélünk, de erről szó sincs. Tény, nem kifejezetten vidám történet: jó és rossz pillanatok váltják egymást a lapokon, akárcsak az életben. Mondják, hogy nincs nappal sötétség nélkül, és ez valóban igaz erre a történetre. Keserűség, boldogság, szomorúság, félelem és szeretet kézen fogva járnak itt vagy legalábbis szorosan egymás nyomában. Rendkívül érzékeny regény ez, ami nem fél a látszat mögé nézni. Legyen szó akár a hatalomról, vagy éppen az emberekről.
Nagyon díjaztam még benne az erős és érdekes női karaktereket, akikből nem szenvedett hiányt a történet. Xan, a boszorkány, aki új, boldog otthont keres a magukra hagyott csecsemőknek és mindemellett egyedüli boszorkányként gondoskodik az általa ismert szabad városok lakóiról: segít nekik, gyógyítja őket. De ott van még Luna édesanyja is, aki lánya iránti szeretetét a hagyományok és a megszokás elé helyezte és volt bátorsága szembeszállni érte egy csapat férfival szemben, akik ellen esélye sem volt.
De az érzékelhető értékei ellenére azért bevallom, a várt rajongás részemről kicsit elmaradt. Néha azt éreztem, hogy a sztori bizonyos elemei túlírtak vagy feleslegesen vannak benne, mert - kár is tagadnom - voltak érdektelen részei számomra. Luna kisgyerekkora szerintem nem feltétlenül érdemelt ekkora kibontást, ahogy Antén szálát is az esetek többségében feleslegesnek éreztem. Ám az utolsó fejezetek az az igazság, hogy szinte azonnal el is söpörték mindenfajta elégedetlenségemet, mert annyira szép volt, és közben annyira fájdalmas is, hogy megbocsájtottam mindent a végére.
Örülök, hogy a kiskamaszoknak szóló könyvek is mernek kicsit bátrabbak, kicsit másabbak lenni, mint a sok-sok évtizede megszokottak. Idehaza valahogy mintha ez a korosztály nem lenne annyira ellátva minőségi olvasmányokkal. Pedig Kelly Barnhill regénye a tanú rá, hogy igenis érdemes keresgetni nekik is.
Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott
The Girl Who Drank the Moon
Fordította: Pulai Veronika
Könyvmolyképző Kiadó
352 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése