Tudom, hogy könyvmolyként mostanában sokszor hördülünk fel, ha valamiről kiderül, hogy sorozat. Mert várni kell a folytatásokra, amiknek a megjelenése itt a magyar könyvpiacon elég sokszor kétséges. És mert valljuk be, komoly elköteleződés lehet ez olvasóként is. Plusz ott van az is, hogy mennyire volt a történet sorozatvolta az eredeti szerzői szándék és mennyire csak a kiadói vagy rajongói nyomásra írt még történeteket hozzá az író, aki lehet, hogy már a harmadik résztől a háta közepére sem kívánja mindenki kedvenc szereplőit. Például azt tudtátok, hogy Sir Arthur Conan Doyle nem igazán volt egy idő után oda Sherlock Holmesért, akit mellesleg sosem tartott élete fő művének? Vagy hogy Agatha Christie merőben utálta mindenki kedvenc belga nyomozóját? El sem tudom képzelni, milyen lehetett így számukra a munka velük. Mintha egy kellemetlen albérlővel kéne együtt élned muszájból.
Ám hogy a könyvsorozatok mit is képesek adni az embernek, azt a Harry Potter történetekből tanultam meg felső tagozatos koromban. Bár akkor még csak az első négy rész jelent meg, az ötödikről még semmi hír nem volt, de az, hogy több köteten keresztül egy szeretett világban bolyongtam ugyanazokkal a szereplőkkel, elképesztő élmény volt. A történetnek olyan szövedéke rajzolódott ki előttem,olyan mélységben tudtam belehelyezkedni Rowling varázsvilágába, mint addig semmibe.
S pár évvel később ugyancsak Rowling sorozata volt az, aminek a segítségével megtapasztalhattam azt is, hogy milyen igazán várni egy megjelenést. Újraolvasni emiatt az előző részeket, elmenni a könyvesboltba jóval a megjelenés előtt, hogy előjegyezzek magamnak belőle egy példányt, és szinte szó szerint remegve várni azt a bizonyos dátumot, amikor végre a kezembe kaparinthatom a soron következő részt. S az olvasás után alaposan kivesézni a sorstársakkal, hogy milyen is volt, elméleteket gyártani, hogy miképp folytatódik majd.
Ezeket az érzéseket az önálló kötetek - pont önállóságuk folytán - nem képesek kiváltani az olvasóból, csakis a sorozatok sajátjai. A Harry Potter óta számtalan sorozatot olvastam és olvasok, és mindig ezt az érzést keresem. Azt, amikor bejelölöm a naptáramba az újabb rész megjelenését, amikor az aktuális kötet végén elméleteket gyártok magamban a folytatással kapcsolatban, és amikor a világ, amitben a sorozat játszódik, körbevesz, beburkol és még több mindent akarok belőle felfedezni. Bejárni a szereplőkkel a leghalványabb szegletet is, és hosszan követni kedvenc karaktereim sorsát.
Nekem ezt adja egy jó sorozat. És nektek?
Most a Témázós bloggerekkel karöltve én is összeszedtem néhány olyan sorozatot, amiket szerettem vagy éppen nem. Amiket kezdetben szerettem és azután már nem, vagy amiket csak később szerettem meg vagy még akkor sem. De egy szó mint száz: íme egy kis válogatás az általam olvasott sorozatokról és azok színvonaláról.
Szerettem/szeretem sorozatok
Igen, ők azok, akiknek repesve várom a megjelenését mindig (ha már nem lezártak persze), amik a sokadik résszel is ugyanúgy elvarázsolnak, mint anno az elsővel. Nyilván a Harry Potter ide is alap, de gondoltam, nem ismétlem magam ennyiszer. Ide tartoznak még a komfortsorozataim is, amikről tudom, hogy bármelyik részt is olvasom el, ugyanazt az élményt adják, mint például Wodehouse Jeeves-sorozata vagy éppen Janet Evanovich Stephanie Plumja
Stieg Larsson: Millenium: A trilógiává rövidült sorozatnak a szerző rövid élete vetett véget. Larsson eredetileg több részesre tervezte Lisbeth és Mikael történetét, de sajnos a sors közbeszólt. Ízig-vérig skandináv krimi ez, ami annyira zseniális, hogy még azt is hajlandó vagyok elnézni neki, hogy a harmadik részre Lisbeth képességei már WonderWomant is megszégyenítik. Ha egy izgalmas krimire vágysz komoly társadalmi problémákkal megfűszerezve, és mindemellett bírod a skandináv környezetet is, akkor Larsson sorozatát szívből tudom ajánlani.
Elena Ferrante: Nápoly-tetralógia: ugyan az utolsó rész még hátravan nekem, mert szeretném kicsi még húzni magamban a felfedezéseket a sorozattal kapcsolatban, de az eddig olvasott három részt zseniálisnak tartom. Ferrante prózája dübög, lüktet és sodor. A két barátnő, Lila és Lénú történetén keresztül olyan sok mindenről szól ez a sorozat: a kitörésekről, az elszalasztott és megragadott lehetőségekről, a mérgező és építő kapcsolatokról, a nők helyzetéről és az anyaságról. Az eddig olvasott részek mind ugyanazt az élményt adták nekem: hogy ott lehettem ezzel a két lánnyal a napfényes Nápoly szegénytelepén, ami mindig belém ivódott annyira, hogy aztán napokig nem tudtam kimosni magamból.
Robert Galbraith: Cormoran Strike: Rowling álnéven írt sorozata az egyik legjobb dolog, ami a kortárs brit krimikkel történt mostanában szerintem. Hangulatos, vérbeli angol: minden részben fontos helyszín a pub, ahol Cormorannel és Robinnal közösen tudjuk áttekinteni az ügyet és levonni a konklúziókat, miközben egy pint sört tartunk a kezünkben. Minden ügy nagyon összetett és igazán furmányos, valamint mindemellett a karakterek is elég központi helyet foglalnak el a történetben: személyiségük, múltjuk és jövőjük részről részre bontakozik ki előttünk, ami nem kevésbé izgalmas, mint a megoldandó bűntény.
Robin Stevens: Murder Most Unladylike: tudom, február óta ez a sorozat mindenféle kontextusban felbukkan nálam, különösen ha valami olyat kell mondanom, amit szeretek. De ha egyszer úgy, ahogy van, zseniális ez a kiskamaszoknak írt krimisorozat? Minden résszel egyre jobban beleszerelmesedem ebbe a történetbe, bár nem tudom, hova lehet még ezt fokozni. Stevens remekül összetett karaktereket alkotott, és mindemelett bár ifjúsági regényről van szó, nem fél komoly témákat behozni a történetbe, mint az idegengyűlölet vagy a bevándorlás. Szeretem a két lány kapcsolatát is, hogy egyenlőek egymás előtt is és hogy mind a ketten elismerik a másik érdemeit. Építik egymást, fejlődnek a másik mellett. Pont olyan, ahogy az igazi barátságoknál ez lenni szokott.
Suzanne Collins: Az éhezők viadala: Emlékszem, hogy Collins trilógiáját majdhogynem együltő helyemben bedaráltam pár évvel ezelőtt. Katniss hangja vitt magával az úton, egészen a viadalig és tovább. Sokan nem szeretik a harmadik kötetet, de nekem mégis a helyén volt benne minden, kifejezetten örültem a nem cukormázas, hanem inkább a nagyon is realitásokhoz ragaszkodó befejezésnek. Szerintem a hatalom természetéről, az elnyomók és elnyomottak viszonyáról hozzáértően és alaposan mesél ez a trilógia. A három kötet újabb és újabb aspektusokat hoz ezekhez a témákhoz, és együtt egy komoly egészet alkotnak.
Lesz ez még jobb is!
Vagyis ők, akik a bátortalan kezdet után mégis csak belehúztak, és a második vagy éppen az utána következő résszel képesek voltak azért meggyőzni engem, hogy mégis csak megérdemlik azt, hogy elveszejtsem magam bennük olykor.
Christopher Paolini: Eragon : ez a sorozat leginkább kiskamaszoknak lehet tökéletes, mint első összetett és komoly fantasy sorozat. Az első rész miatt számomra Paolini nagyon Tolkien epigonnak tűnt, és hát szerintem valahol az is. De a második rész után egyre inkább kezdte megtalálni szerintem a saját hangját és a saját történetét. Én abszolút javuló tendenciát láttam a kötetek színvonalában, örülök, hogy nem adtam fel az ismerkedést.
Jessica Townsend: Nevermoor : Morrigan Crowért mindenki rajong, nekem az első rész nem hozott magával lelkesedést. Ha nem olvastam volna a Harry Pottert, lehet, jobban berántott volna. De az első rész számomra egy közepes élvezeti értékkel bíró, semmi extrát nem tartogató történet volt, ami sokat merített Rowling ötleteiből. A második rész azonban már inkább volt morriganes, mint harrypotteres és ezt úgy eléggé díjaztam. Amúgy a könyv nagyon olvastatja magát, ebben nincs hiba, csak az első rész után mégis csak ott volt a hiányérzet bennem.
Sorozat gyilkosok
Az ígéretes kezdet, a kedvenc könyveket idéző bizsergés, ami hatalmába kerít az első rész(ek) olvasásakor, és a remegve várt folytatás aztán orbitális csalódást okoz. S hogy mi teszi a sorozat gyilkost?
Fredrick Backman: Björnstad : Az első rész számomra nagyon a helyén volt, mind témáját, mind pedig kisvárosi hangulatát tekintve. Nekem elég közel volt ahhoz, hogy egy Ove szintű élményt nyújtson, azaz instant kedvenc legyen. Aztán a második rész, mintha csak egy Backman paródia lett volna: erőltetett, klisés életbölcsességek voltak beleerőszakolva a szövegbe majdnem minden oldalon, és maga a történet is kicsit bőrlehúzás volt nekem. Igazából magában Backmanban is megrendült picit a hitem, akkora csalódást okozott.
Christelle Dabos: Tükörjárók :Az első két rész olvasása alatt Dabos világa teljesen beburkolt, és majdnem olyan mértékű rajongást hozott, mint kamaszkoromban Rowling sorozata. Legalábbis azóta nem nagyon volt a kezemben olyan könyv, ami miatt képes lennék sietve szaladni a buszmegállóba csak azért, hogy egy-két oldallal többet tudjak olvasni a várakozás alatt. És aztán jött a harmadik rész, ami bárcsak ne jött volna, mert teljesen felesleges volt, és minden olyasmit nélkülözött, amit szerettem az előző részekben. Tele volt sehova sem vivő epizódokkal, olyan dolgok lettek benne elnyújtva, amik unalmasak voltak és érdektelenek, Ophelie pedig nem tudta egyedül a hátán elvinni a történetet.
V. E. Schwab: Gyülekező árnyak : Bár már az első rész sokak számára megosztó volt, nekem tetszett. Szerettem ezt a világot és benne kalandozni Kell és az ő különleges köpenye társaságában. A párhuzamos Londonok szerintem egy nagyon izgalmas téma, és alig vártam, hogy a következő részekben jobban bejárjam őket, és fény derüljön Fekete London igazságára is. És a második rész tökéletes iskolapéldája lett annak, amikor a trilógia középső része teljesen felesleges. A második részt egy vagy két fejezetben is meg lehetett volna írni, helyette kapott saját ötszáz oldalt. Maga a kötet is csupán az utolsó ötven oldalában lett érdekes, addig - magam sem hittem volna - egyszerűen unatkoztam.
Ezeken kívül persze vannak még a tarsolyomban hasonló sorozat gyilkos kötetek, de szerettem volna az egy-két éven belül olvasottakra koncentrálni negatív élmények tekintetében, illetve amik tényleg arcul csapásként értek, mert valóban nagyon szerettem az első köteteiket.
V. E. Schwab: Gyülekező árnyak : Bár már az első rész sokak számára megosztó volt, nekem tetszett. Szerettem ezt a világot és benne kalandozni Kell és az ő különleges köpenye társaságában. A párhuzamos Londonok szerintem egy nagyon izgalmas téma, és alig vártam, hogy a következő részekben jobban bejárjam őket, és fény derüljön Fekete London igazságára is. És a második rész tökéletes iskolapéldája lett annak, amikor a trilógia középső része teljesen felesleges. A második részt egy vagy két fejezetben is meg lehetett volna írni, helyette kapott saját ötszáz oldalt. Maga a kötet is csupán az utolsó ötven oldalában lett érdekes, addig - magam sem hittem volna - egyszerűen unatkoztam.
Ezeken kívül persze vannak még a tarsolyomban hasonló sorozat gyilkos kötetek, de szerettem volna az egy-két éven belül olvasottakra koncentrálni negatív élmények tekintetében, illetve amik tényleg arcul csapásként értek, mert valóban nagyon szerettem az első köteteiket.
*A többiek vallomása a témában*
7 megjegyzés:
Én annyit írtam egy időben a Milleniumot, hogy nem mertem újra előhozakodni vele, de abszolút így gondolom én is. Nekem az első rész a a kedvencem, valahogy a másik kettő már nem tudott fölé kerekedni. :)
A Cormoran Strike utolsó kötetét még nem olvastam, de őszintén szólva csalódást keltett bennem a harmadik rész. Ennek ellenére tervezem folytatni, csak a megfelelő időzítésre várok.
Btw, láttad, hogy az HBO-n lesz sorozat a Björnstadból? Kíváncsi leszek, sorozatként mennyire funkcionál majd, főleg, hogy Észak-Svédországban játszódik majd. (Lappföld ♡) Mindenesetre megértem, én a Nagymama óta nem olvastam Backmantól, és valamiért nem is akaródzik változtatni ezen. :(
Nahát, ez nekem új, AC nem kedvelte Poirot mestert? Doyle nem volt büszke Sherlockra? :O Nahát, én sem tudok elképzelni, hogy lehetett így alkotni akkor velük.
HP - olyan szépen írtál róla! ♥ Igen, pontosan ezt adja egy igazán jó sorozat, amit leírtál!
A Milleniumot én olyan rég olvastam, fel kéne eleveníteni ... főleg, ha akarnám olvasni a folytatásokat mégis! Te szeretnéd?
Nápolyi regények: én is picit húztam, de nem tudtam soká, nagyon vágytam vissza az erőteljes prózájába, csak úgy húzott magához, és valóban lehetetlen szabadulni tőle. :)
Jaj a medvés könyv!... Nekem az első is nagy paff volt (bang, bang... ), és Anett pont ma emlegette, hogy lesz belőle sori is... Hát, nem hiszem, hogy megnézem. Az Ove óta várok valami hasonlóan ütőset Backmantól, talán az új kötete megnyer majd újra magának.
Schwab másik sorozatát, Az archívumot olvastad? Én azt imádtam, és nem marad el a második kötet sem az elsőtől, csak ajánlani tudom (és csak duológia). :)
Nálam a Millenium trilógia valahogy a sorozatgyilkos kategóriába esik. Jó volt az első rész, de valahogy annyira nem, hogy azonnal akarjam a többit is. Nekem a Tükörjárók első része nagy kedvenc lett, de félek a folytatástól, pedig itt vannak a polcon, de lehet hogy kivárom a 4. megjelenést. Amúgy a magyar könyvpiacon a sorozatok sokszor elhalnak, vagy nem jelennek meg, ezért is félő már belekezdeni valami újba. Én szeretem ha valamit lezárnak, tanulva a Tündérkrónikák fiaskóból, ahol azóta se fordították le a folytatást, és egy kiadó se vette át, pedig van jó pár magyar olvasó, aki örülne neki. Pupihoz hasonlóan engem is meglepett, hogy AC nem szerette főhősét és Doyle se nagyon... Wow! Lehet hogy sok író sorozata azért is visz félre, mert a végére megunja a saját karakterét. Elgondolkodtató mindenesetre!
@Sister: igen, az első rész a kedvencem nekem is belőle. :) az olyan jól hozza a skandináv hangulatot meg maga a nyomozás is ott a legizgalmasabb.
Ó, sajnálom, hogy Strike csalódást okozott, remélem, azért majd helyrejön a viszonyotok! Én alig várom a szeptembert, remélem idehaza is gyorsan lefordítják majd :)
Igen, láttam ám, azért én is kíváncsi vagyok rá, hátha jó lesz - az első évad amúgy biztosan, szerintem történetileg is tök jó volt, meg szeretem ezeket a kisvárosi történeteket :)
@PuPilla: Húúú, nem tudom, hogy akarom-e olvasni a Millenium folytatásait. Megvettem a Lagercrantz által írt első folytatást, bele is kezdtem, de... nem tudom, biztosan jó, de nem tudok ezen túllépni, hogy nem Larsson írta. Mármint ez fura, tudom - de nekem mindenben igaz ez, hogy csak az a folytatás, amit az eredeti szerző írt. A többi nekem fanfiction kategória :D mégha a család és a kiadó által legitimált is.
Igen, emlékszem, hogy te totál ki voltál akadva a Björnstadon :D Kíváncsian várom viszont az új kötetről a véleményedet majd! Hátha kedvet csinálsz nekem Backmanhoz.
Iigen, olvastam, én is nagyon szerettem <3 amúgy az nem duológiának lett tervezve, csak a kiadó nem kérte tőle a folytatást :( pedig elolvastam volna, hogy alakul a későbbiekben.
@zakkant: A Tükörjárók második része szerintem még az elsőnél is jobban sikerült, egyedül a harmadik lett gyengécske darab. De hátha a negyedik mindent helyrehoz, én még azért bízom Dabosban. :)
Igen, ez tényleg így van, terveztem is a posztba írni egy félbehagyott sorozatok bekezdést, de aztán túl hosszú lett volna :D A szingli fejvadász, a Jane Eyre eset Fforde-tól vagy a sikító lépcső esete Stroudtól nekem mind szívfájdalmam. :(
Amúgy igen, ebben is biztos lehet valami, meg a rajongói nyomás is azért tud lámpalázat okozni. Martin is biztos ezekért ül még mindig a GoT folytatásain. :D
Végre valaki, aki szerette Az Éhezők Viadala befejezését, hurrá! :)
A tükörjáró harmadik részét pont ezért halogatom, mert sokan azt írták, amit te, és nem akarok csalódni! Lehet megvárom a negyedik részt, és bízom benne, hogy az lesz annyira jó, hogy miatta át akarjak jutni a harmadik részen.
Pacsiiit! :) Nekem az újraolvasáskor is tetszett a harmadik rész, sőt most sokkal jobban értékeltem, mint elsőre.
A negyedik részt nagyon várom, remélem sikerül revideálni magamban ezt a dolgot. :( De azért a harmadik rész tényleg jól fejeződött be, sokat javított a megítélésemen, csak hát a maradék 85%-val volt problémám :(( De hátha a negyedik rész majd! :)
Különös, hogy bizonyos dolgokat mennyire másként értékelnek különböző emberek. Backman a tavalyi év egyik óriási kedvence volt nálam, a Björnstad sorozat pedig a legnagyobb kedvenc. Egy húzásra olvastam, és számomra úgy volt zseniális, ahogy volt, mindkét rész.
A Harry Potter-el nem tudok nem egyetérteni :) ezért jó, hogy ilyen hosszú, bele lehet bújni a világába mint egy puha meleg pulcsiba :D (anno mikor olvastam a blogját, Amadea emlegetett kabátkönyveket, na, a HP is ilyen, a legeslegjobb kabát)
Az Éhezők viadalával nagy reményeim voltak, de valahogy az első rész után engem nem nyűgözött úgy le, az utolsót meg kifejezetten nem szerettem.
A Tükörjáróknak még csak az első részét olvastam, és jó volt,de valahogy annyira mégsem, hogy kinyissam a második részt, ami a polcomon csücsül :D
Bár igaz hogy még a Sivatagi lázadó utolsó részét és a Rézkirályságot sem olvastam még, pedig imádom ezeket. De a Tükörvilág nem hívogat :)
Amiért mostanában felhördülök, ha valami sorozat:
- mostanában kb. minden az. Semmit se lehet egy részben megírni?
- a fülszövegből sokszor nem egyértelmű, sokszor értékelésekből derül ki számomra, hogy az
- mert nem éppen olcsóak manapság a könyvek, és 2-3-sok részre beruházni pláne nem. Néha kicsit bőrlehúzásnak érzem
- és ami mostanában a legerőteljesebb: a te ajánlód hatására olvastam el a Diviners első részét, és nagyon megdöbbentem, amikor kiderült, hogy a KMK-nak esze ágában sincs kiadni a befejező két könyvet. Ezt valahogy annyira tisztességtelennek érzem a kiadó részéről, még ha meg is értem a gazdasági szempontokat, és emiatt mindig van bennem kétség, h hogy ha belekezdek egy sorozatba magyarul, vajon végig el tudom-e így olvasni, ki tudom-e gyűjteni. Emiatt is biztonságosabb egy standalone.
- a Diviners angol beszerzés lesz, mint a Tintaszív is, de egyikből se lehet a köteteket egyféle kiadásban megrendelni. Angolul meg ezért nem szeretek sorozatot venni, van 600 féle kiadás, néha ugyanolyan borítóval, pár cm különbséggel. Vagy ugyanolyan ISBN alatt többféle borító... bár ez már esztétikai bosszankodás, de itt meg ez bosszant...
Megjegyzés küldése