2021. február 19., péntek

Ánya kísértete


 Mindig is irigyeltem azokat, akik a középsulis éveikre boldog nosztalgiával gondolnak vissza, és életre szóló barátságokat tudnak felmutatni azokból az időkből vagy legalább örömmel vegyes kíváncsisággal járnak rendszeresen az osztálytalálkozókra. A gimiből az egyetlen pozitív emlékem az, amikor az érettségi bizonyítványt mentem átvenni, és amikor megfogtam az ódon bejárati ajtót, arra gondoltam, hogy utoljára kell lenyomnom ennek az átokverte iskolának a kilincsét. A gimire én képtelen vagyok a mai napig pozitívan visszagondolni, még akkor is, ha az évek során azért sok minden átértékelődött bennem, s mai érettebb fejjel sok mindent másként is csinálnék már. Azonban az tagadhatatlan tény, hogy mindig is azt éreztem ott, kívülálló vagyok egy közösségben. Nem éreztem ott semmit sem magaménak, nem volt meg soha az az érzés, hogy én most úgy igazán a helyemen lennék. Nem azért, mert valóban kinéztek volna - azt hiszem - , sokkal inkább én zárkóztam el szinte mindenkitől, mert úgy éreztem, felesleges lenne nyitnom, hiszen úgyse értenek meg, úgyse vagyok olyan érdekes, mint a többiek. Persze, ezeket az okokat akkor még nem tudtam, inkább csak önként választottam ezt a fajta száműzetést, ami miatt meg nyilvánvalóan szenvedtem, és nem voltam miatta boldog. És hát leginkább ezt bánom az egészben, hogy így fogtam fel, ahelyett, hogy vettem volna a bátorságot, és nyitottam volna mások felé. Lehet, megérte volna. 

De az is teljesen elképzelhető, hogy pontosan olyan voltam valahol, mint Ánya. Aki szintén kívülállónak érzi magát a középiskolában ilyen-olyan indokok miatt: mert orosz származású, mert kicsit teltebb idomú és még ki tudja mennyi mindenért inkább úgy érzi, hogy különbözik, mintsem hasonul másokhoz. Ám aztán Gyima, a valódi kívülálló, akinek egyáltalán nincsenek barátai és még csak meg sem próbál hasonulni a többiekhez, mert nem érdekli, számára az orosz közösség a közösség , na szóval aztán ő ébreszti rá Ányát, hogy ő valójában totálisan jól beilleszkedett a középiskolába, hiszen vannak barátai, elhagyta az orosz akcentusát és tökéletesen betagozódott az amerikai gimisek közé. Ánya Gyima számára inkább amerikai, mintsem orosz már - s valahol itt, ezen a ponton hozott nekem igazi ráismeréseket ez a történet. Lehet, én sem voltam kívülálló a gimiben valójában, csak valamiért ezt éreztem, ki tudja, mennyi társammal egyetemben. S az is lehet, hogy mindenki életében van egy ilyen hosszabb-rövidebb ideig tartó időszak, amikor ez az érzés hatalmasodik el rajta. Hogy ez valóban így van-e vagy csak a fejünkben létezik, ebben az időszakban azonban teljesen mindegy: igazából az a lényeg, hogy hátra tudjuk-e ezt az érzést hagyni valaha vagy sem.

 

A nálam csupán pár évvel idősebb Vera Brosgol elég hasonló életutat járt be, mint főhőse, Ánya. Moszkvában született, és mikor ötéves volt, a családjával együtt az U.S.A.-ba költözött. Az Ánya kísértete volt az első debütáló graphic novelje, ami szakmabeli körökben is igencsak neves elismeréseket hozott számára, akárcsak későbbi, gyerekeknek készült képeskönyve,  a Leave Me Alone! is. A számos díjjal kitüntetett művész nemcsak graphic noveleket készít, hanem olyan animációs filmek megszületésében is közreműködött, mint a Coraline vagy a Kubo és a varázshúrok. 


Az Ánya kísértete mind grafikailag, mind mondanivalóját tekintve nagyon egyben van. Hiszen egyszerre képes ötvözni a sötétebb, komorabb hangulatot a könnyedséggel és a cukisággal. A rajzok elég sötét tónusúak - monokrómok pontosabban, ám formavilágát tekintve inkább a gyerekek számára készült rajzfilmekéhez áll közel. A figurák megjelenítése bájos, ám a sötétkék különféle árnyalataival mégis csak ad egyfajta komolyságot a megjelenítésnek is. S igazából a történetről is pont ezt tudom elmondani: egy könnyed kis gimis filmnek indul, amely megvan hintve némi kulturális beilleszkedési nehézséggel, és aztán egyre sötétebb lesz, a végére már-már horrorba hajló vonalba csap át. 


Egy szűk két órámba telt egyébként elolvasni ezt a történetet, és a viszonylagos könnyedsége ellenére mégis okozott nekem valódi ráismeréseket a saját tinédzserkorommal kapcsolatban. Talán ez volt a legváratlanabb fordulat számomra az egészben, mert én teljesen gyanútlanul barangoltam Vera Brosgol világában, Ányára koncentráltam és nem magamra, mégis találkoztam sok évvel ezelőtti önmagammal, akinek végre tudtam mondani valami bíztatót, valami pozitívat, és végre nemcsak azt, hogy túlleszel rajta. Történhetett volna minden másként, de ez már így alakult. Ahogy ez a bejegyzés is szólhatott volna kevésbé rólam, és inkább a könyvről. De az az igazság, hogy nekem erről szólt ez az olvasás. Elemezgethetem meg leírhatom azokat a dolgokat, amiket már jó néhányan leírtak előttem nagyon profin, de az nem az én élményem lenne. Így kénytelenek vagytok megelégedni azzal, hogy szuper történet, olvassátok.


Vera Brosgol: Ánya kísértete

Anya's Ghost

Fordította: Márton Zsófia

Ciceró Kiadó

223 oldal


1 megjegyzés:

Avilda írta...

Sajnálom, hogy nem a legjobb emlékekkel gondolsz vissza a gimire. Hasonló cipőben jártam én is. A második évemet egy totál másik suliban és városban kezdtem, más tagozaton, teljesen más életfelfogású diákokkal. Sokat sírtam az első két hónapban, de valamennyire jobb lett, amikor négy lánnyal összebarátkoztam. Bár így mi négyen lettünk a "lúzerek". Én is örültem, amikor vége lett a giminek, találkozókra azóta se járok, sőt, kerülök mindenkit onnan, mert a csúfolódások emléke maradtak meg. Sajnos a másik négy lánnyal való barátságom se tartott utána sokáig, úgyhogy én is mindig rácsodálkozok, amikor 20-30 éves barátságokról hallok.
A könyv egyébként engem is érdekel, talán a Book of Hails csatornán hallottam róla. Nem nagyon olvasok képregényeket, de szerintem ez tetszene :)

Follow Me @photos_from_anna