Mindig is irigyeltem azokat, akik a középsulis éveikre boldog nosztalgiával gondolnak vissza, és életre szóló barátságokat tudnak felmutatni azokból az időkből vagy legalább örömmel vegyes kíváncsisággal járnak rendszeresen az osztálytalálkozókra. A gimiből az egyetlen pozitív emlékem az, amikor az érettségi bizonyítványt mentem átvenni, és amikor megfogtam az ódon bejárati ajtót, arra gondoltam, hogy utoljára kell lenyomnom ennek az átokverte iskolának a kilincsét. A gimire én képtelen vagyok a mai napig pozitívan visszagondolni, még akkor is, ha az évek során azért sok minden átértékelődött bennem, s mai érettebb fejjel sok mindent másként is csinálnék már. Azonban az tagadhatatlan tény, hogy mindig is azt éreztem ott, kívülálló vagyok egy közösségben. Nem éreztem ott semmit sem magaménak, nem volt meg soha az az érzés, hogy én most úgy igazán a helyemen lennék. Nem azért, mert valóban kinéztek volna - azt hiszem - , sokkal inkább én zárkóztam el szinte mindenkitől, mert úgy éreztem, felesleges lenne nyitnom, hiszen úgyse értenek meg, úgyse vagyok olyan érdekes, mint a többiek. Persze, ezeket az okokat akkor még nem tudtam, inkább csak önként választottam ezt a fajta száműzetést, ami miatt meg nyilvánvalóan szenvedtem, és nem voltam miatta boldog. És hát leginkább ezt bánom az egészben, hogy így fogtam fel, ahelyett, hogy vettem volna a bátorságot, és nyitottam volna mások felé. Lehet, megérte volna. 

De az is teljesen elképzelhető, hogy pontosan olyan voltam valahol, mint Ánya. Aki szintén kívülállónak érzi magát a középiskolában ilyen-olyan indokok miatt: mert orosz származású, mert kicsit teltebb idomú és még ki tudja mennyi mindenért inkább úgy érzi, hogy különbözik, mintsem hasonul másokhoz. Ám aztán Gyima, a valódi kívülálló, akinek egyáltalán nincsenek barátai és még csak meg sem próbál hasonulni a többiekhez, mert nem érdekli, számára az orosz közösség a közösség , na szóval aztán ő ébreszti rá Ányát, hogy ő valójában totálisan jól beilleszkedett a középiskolába, hiszen vannak barátai, elhagyta az orosz akcentusát és tökéletesen betagozódott az amerikai gimisek közé. Ánya Gyima számára inkább amerikai, mintsem orosz már - s valahol itt, ezen a ponton hozott nekem igazi ráismeréseket ez a történet. Lehet, én sem voltam kívülálló a gimiben valójában, csak valamiért ezt éreztem, ki tudja, mennyi társammal egyetemben. S az is lehet, hogy mindenki életében van egy ilyen hosszabb-rövidebb ideig tartó időszak, amikor ez az érzés hatalmasodik el rajta. Hogy ez valóban így van-e vagy csak a fejünkben létezik, ebben az időszakban azonban teljesen mindegy: igazából az a lényeg, hogy hátra tudjuk-e ezt az érzést hagyni valaha vagy sem.

 

A nálam csupán pár évvel idősebb Vera Brosgol elég hasonló életutat járt be, mint főhőse, Ánya. Moszkvában született, és mikor ötéves volt, a családjával együtt az U.S.A.-ba költözött. Az Ánya kísértete volt az első debütáló graphic novelje, ami szakmabeli körökben is igencsak neves elismeréseket hozott számára, akárcsak későbbi, gyerekeknek készült képeskönyve,  a Leave Me Alone! is. A számos díjjal kitüntetett művész nemcsak graphic noveleket készít, hanem olyan animációs filmek megszületésében is közreműködött, mint a Coraline vagy a Kubo és a varázshúrok. 

Az Ánya kísértete mind grafikailag, mind mondanivalóját tekintve nagyon egyben van. Hiszen egyszerre képes ötvözni a sötétebb, komorabb hangulatot a könnyedséggel és a cukisággal. A rajzok elég sötét tónusúak - monokrómok pontosabban, ám formavilágát tekintve inkább a gyerekek számára készült rajzfilmekéhez áll közel. A figurák megjelenítése bájos, ám a sötétkék különféle árnyalataival mégis csak ad egyfajta komolyságot a megjelenítésnek is. S igazából a történetről is pont ezt tudom elmondani: egy könnyed kis gimis filmnek indul, amely megvan hintve némi kulturális beilleszkedési nehézséggel, és aztán egyre sötétebb lesz, a végére már-már horrorba hajló vonalba csap át. 

Egy szűk két órámba telt egyébként elolvasni ezt a történetet, és a viszonylagos könnyedsége ellenére mégis okozott nekem valódi ráismeréseket a saját tinédzserkorommal kapcsolatban. Talán ez volt a legváratlanabb fordulat számomra az egészben, mert én teljesen gyanútlanul barangoltam Vera Brosgol világában, Ányára koncentráltam és nem magamra, mégis találkoztam sok évvel ezelőtti önmagammal, akinek végre tudtam mondani valami bíztatót, valami pozitívat, és végre nemcsak azt, hogy túlleszel rajta. Történhetett volna minden másként, de ez már így alakult. Ahogy ez a bejegyzés is szólhatott volna kevésbé rólam, és inkább a könyvről. De az az igazság, hogy nekem erről szólt ez az olvasás. Elemezgethetem meg leírhatom azokat a dolgokat, amiket már jó néhányan leírtak előttem nagyon profin, de az nem az én élményem lenne. Így kénytelenek vagytok megelégedni azzal, hogy szuper történet, olvassátok.

Vera Brosgol: Ánya kísértete

Anya's Ghost

Fordította: Márton Zsófia

Ciceró Kiadó

223 oldal

A neveletlen hercegnő naplója 1-2.

Arra a megállapításra kellett jutnom, hogy Mesi húgom sokkal szórakoztatóbb könyveket olvasott kiskamaszként, mint én. Persze nyilvánvalóan ezt akkoriban a világért se ismertem volna be, ahogy dafke azért sem olvastam el akkoriban Meg Cabot egyetlen könyvét sem, pedig ő hatalmas rajongója volt az írónőnek. Jó, igazából nem a húgom rajongása tartott vissza az olvasástól, sokkal inkább a borítók, amikkel megjelentek a könyvei, mert akkoriban nekem azok túlságosan gyerekesnek tűntek, pedig én nagyon komoly és érett  tizennégy éves voltam - bizonyára. 

Mindenesetre A neveletlen hercegnő naplójából készült filmeket azért mégiscsak instant megkedveltem. Anne Hathaway és Julie Andrews feledhetetlen alakítást nyújtottak számomra, és igazából én a filmekkel teljesnek is éreztem a Genovia-élményt. Talán ezért is maradhatott el aztán a könyvek olvasása. 

De így a harmincon túl mégiscsak szerettem volna becsempészni az idei nyárba egy kiskamaszos vakáció-feelinges olvasást, így jött velem haza a könyvtárból Meg Cabot híres sorozatának első három része. 

" Senki nem mer kikezdeni egy Martens-bakancsos csajjal, főleg ha az még vegetáriánus is."

Szóval Mia Thermopolis élete alapjáraton se könnyű, ahogy más kamaszlánynak sem. Plátóian bele van zúgva a gimi legmenőbb és leghelyesebb fiújába, aki észre sem veszi őt. Mindemellett úgy érzi, hogy a normális méretnél jóval magasabb, a mellei viszont a kelleténél jóval kisebbek. És persze, senki sem érti meg őt. Ráadásul mindennek a tetejében az édesanyja elkezdett randizni a matektanárával - mi ez, ha nem ciki? Ja, és utána kiderül, hogy Mia egyébként Genovia trónörököse is. Szóval, innentől kezdve még bonyolultabb az élet.

A sorozatból végül csak az első két kötetig jutottam, pedig eredetileg az egész sorozat tervben volt. De az az igazság, hogy bármennyire is szórakoztató volt olvasni ezt a könnyed kis történetet, ami nem mellesleg remek humorral is rendelkezik, egyszerűen fárasztott. Mia kamaszlányos nyavalygásai, számomra érthetetlen hangulatingadozásai, sok szempontból éretlen hozzáállása néhány dologhoz képes volt villámgyorsan lehozni az életről. Azt hiszem, nem lennék megfelelő hallgatóság egy kamaszos lelkizéshez. Ez a dühös, kamaszos meg nem értettség néha már a könyv humorát is elnyomta számomra. Túlságosan is ki van ehhez simulva az én lelkem, és biztos vagyok benne, hogy a hormonjaim is túlságosan rendezettek már az ilyen monológokhoz.
De végig csak arra tudtam gondolni, hogy tizenkét-tizenhárom éves koromban mennyire egy húron tudtam volna pendülni Miával, és mennyi új és hasznos perspektívát hozhatott volna az akkori életembe. Igazán sajnáltam ezt az elkésett találkozót, amire igazán jó lett volna időben érkezni.

Mivel csak az első két kötetig jutottam, azért maradtak bennem égető kérdések is a folytatásokkal kapcsolatban. Például vajon Mia rájön-e valaha, hogy mennyire nincsenek barátai? Hogy Lily, akit a legjobb barátnőjének hisz, mennyire nem nyújt számára támogató közeget. Szerintem az sose igazi barátság, ha fontos dolgokat fél az ember elmondani a másiknak, mert tudja, hogy az el fogja őt ítélni érte. Persze, nem kell, hogy mindenben megegyezzen az ember a barátaival, de építőjelleggel átbeszélni azokat a problémákat, amik az életben adódnak; elmesélni azokat a hibákat, amiket az ember óhatatlanul is elkövet - szóval mégis kinek mondja el ezeket egy tinédzserlány, ha nem a barátnőjének? Mia rettentő módon magányos szerintem, ami részben persze az ő elzárkózásából is fakad, de valahol azért mégis csak ott van az, hogy nincs a környezetében senki se, akivel megbeszélhetné a fontos kérdéseket. Őszintén remélem, hogy ez a későbbi kötetek folyamán változik, és Mia tényleg szerez egy olyan barátnőt vagy társat maga mellé, akivel ugyanolyan őszintén és fesztelenül megoszthatja titkait és gondjait, mint velünk olvasókkal.

Meg Cabot regényére egyébként mára már szinte modern klasszikusként is tekinthetünk, népszerűsége idehaza és külföldön is máig töretlen. A titkát talán ott kell keresni, hogy Mia hangja abszolút hiteles és a humora még ennyi év után is frissnek hat. Óriási nosztalgiafaktort jelentettek számomra a kilencvenes évekbeli kamaszkorom hívószavai, tinikorom sztárjai és minden olyan dolog felbukkanása, ami az akkori tinédzserek életét meghatárázta. Nem tudom, ezek egy mai fiatalnak mit jelenthetnek - valószínűleg semmit -, de nekem szuperül visszaidézte azokat az éveket, amikor én is gondoltalanul olvasgattam a Százszorszép Magazint, hallgattam a walkmanemen (majd a discmanemen) az 'N Syncet vagy Britney-t, s miközben kerestem önmagam meg a helyem a világban, iszonytatóan bő cuccokkal próbáltam elrejteni egyre nőiesebbé váló testemet, és természetesen sose voltam elégedett magammal semmilyen formában sem.
Szóval, azt hiszem sok-sok évvel ezelőtt igazán jó barátok lettünk volna.

Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1-2.
Princess Diaries
Fordította: Merényi Ágnes
Ciceró Könyvstúdió

Egérőrség - 1152. ősz

A Ciceró Kiadó egy igazi különlegességet hozott el a képregény kedvelők számára 2020-ban, mégpedig David Petersen Eisner-díjas Mouse Guard-sorozatának első részét, amely magyarul Egérőrség címmel jelent meg. Már legalább egy éve pakolgattam ki-be a virtuális kosaramba az angol változatát, hiszen a neten található belső illusztrációk annyira gyönyörűen kidolgozottak voltak, hogy rögtön felkeltették az érdeklődésemet a történet iránt.
S kézbe véve a kötetet pedig azt mondhatom, hogy az általam eddig látott legszebb képregények egyike.

Nem az számít, mivel harcolsz, hanem az, hogy miért.

Maga a történet egy olyan fiktív világban játszódik, ahol az egerek az emberi társadalomhoz hasonlóan szerveződnek az erdő mélyén: városaik, falvaik vannak. Ám lakói kis méreteinél fogva folyton tartaniuk kell a ragadozók támadásaitól. Városaikat védett helyekre, rejtekekbe építették, hogy képesek legyenek a túlélésre. A városok között azonban nagyon veszélyes utazni, a nyílt vidéken, hiszen akkor könnyen szabad prédává válhatnak.
Az egérőrség feladata megvédeni a birodalom polgárait a rájuk leselkedő veszélyektől: ők a kísérők és védelmezők egy személyben. 
A történet elején az őrség három tagját, Saxont, Kenzie-t és Lieamet azzal a küldetéssel bízták meg, hogy kerítsenek elő egy útközben eltűnt gabonakereskedőt. Amikor azonban rátalálnak, megdöbbentő felfedezést tesznek: árulás és egy új, felbukkanó hatalom fenyegeti az egérőrséget.

David Petersen ezt a három testőr történetre hajazó kaland(kép)regényt egy csodálatos középkori miliőbe helyezte - maga a címben megjelenő 1152.-es év se véletlen. Gótikus építészeti jegyek köszönnek vissza a kőépületeken, a városképek is árasztják magukból a középkori hangulatot, sőt pár oldal elképesztően gyönyörű kódexes tipográfiát is kapott iniciálékkal, miniatúrákkal ékesítve.
Egérábrázolásáról annyit, hogy egyszerűen cuki. A képregény első átlapozásakor képtelen voltam a történetet a maga kalandosságában kezelni, mert muszáj volt olvadoznom ezektől a köpönyeges, kardozós egerektől.

Az elolvasása után pedig azt kell mondanom így a történet első kötetével kapcsolatban, hogy Petersen igazi erőssége a grafikai megjelenítés, ami akkora csillagos ötös, mint a kölni dóm - képtelen vagyok olyan mennyiségű és mértékű szinonímát találni a lenyűgöző szóra, ami képes lenne leírni ezt. Az egész oldalakat elfoglaló, nagy illusztrációk olyan részletesek és olyan minőségűek is, hogy akár a szobám falán is szívesen látnám őket.
Az általam eddig olvasott képregényekhez képest szerintem kevés szöveggel dolgozik, bár maga a történet is inkább akciódús: tettekben és nem szavakban létezik leginkább. A fejezetek elején vannak egy-két bekezdésnyi bevezető szövegek ugyan, de a szereplők közötti párbeszéd egészen minimálisnak mondható. Petersen ebben a könyvében szerintem inkább a világépítésre helyezte a hangsúlyt, betekintést ad abba, hogy ebben az alternatív középkori világban, hogyan is néz ki az egerek birodalma és társadalma. Milyen érzés lehet ilyen kis lényként élni a nagy ragadozók között, milyen érzés ennyire kiszolgáltatva létezni a világban.

Felhő, levél, föld és szél mind jelként szolgál, milyen lesz az idő. Ám nem lehet az élet minden viharát előre jelezni.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a későbbi kötetek miképp tágítják tovább ezt a világot vagy éppen mélyítik az itt bemutatott karaktereket, akik személyiségügyileg azért itt nem kaptak akkora szerepet. Külföldön elég nagy sikere van a Mouse Guard-univerzumnak, nagyon remélem, hogy idehaza is rátalál az olvasóira, és a többi kötetet is hamarosan a kezünkbe foghatjuk. 

David Petersen: Egérőrség - 1152. ősz
Mouse Guard - Fall 1152.
Fordította: Tamás Gábor
Ciceró Könyvstúdió
200 oldal

Minden élő az ég alatt

James Herriot szinte minden második történetében könyékig benne van egy éppen ellő tehénben. Mindemellett ez az egyik leggyönyörűbb könyv, amit az utóbbi hónapokban olvastam. Hogy Herriot történeteivel való megismerkedésemet miért is húztam idáig, fogalmam sincs, de most már roppantul örülök, hogy megismertem, mert ennél remekebb kabátkönyvet keresve sem találhattam volna.

Talán a legelső mondatomból mégse a kabátkönyv kifejezés jutna először az ember eszébe. Egy herriottalan olvasó talán nem is érti, hogy egy tehén megelletésének vagy egy ló patkójából egy tályog eltávolításának leírása hogyan és miképp is melengetheti meg az ember szívét olyan módon, hogy utána napokig kereknek érzi a körülötte lévő világot.

Üres volt a táj, egy lélek sem mozdult, némaság honolt, csupán egy madár kiáltott a távolban, engem mégis megindított a magány és bizsergető közelségben éreztem a világ összes teremtményét.

A Minden élő az ég alatt nem egy egybefüggő regény, sokkal inkább novellafüzérnek mondanám, amiben az egyes epizódok nem igazán vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Valamiféle kronológiát azért követ persze, de alapvetően inkább történetek gyűjteménye ez egy yorkshire-i állatorvos tollából. S mégis, ezek a lazán egymásba kapcsolódó rövid kis írások gyönyörűen kibontják előttünk ennek a yorkshire-i kisvárosnak és a benne élő, dolgozó (kissé különc) emberek képét. És persze a hamisítatlan yorkshire-i hangulat és táj erőteljesen utat tör magának a történeteken keresztül.
Hogy ennek a könyvnek a titka miben áll is pontosan? Talán abban, ahogy a világot látja maga körül. Hogy az állatok és a hozzájuk kapcsolódó emberek olyan tiszteletteljes, őszinte és szeretetreméltó portréjait tárja elénk a lehető legegyszerűbben. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Herriot folyton azon fáradozna a sztorizgatásai alatt, hogy jól meghassa olvasóját. Mert egyáltalán nem fáradozik, a sírás néha csak úgy kibuggyan az emberből, amikor állat és ember különleges kapcsolatáról olvas. De a könyv emellett - sőt leginkább - tele van számtalan humoros jelenettel is, mint például maga a kezdő történet is.
Ám a szórakoztatás mellett a szakmai alázat, az állatok tisztelete és szeretete is átsüt minden során. S mindezt úgy képes átadni, hogy az ember míg olvassa valóban elhiszi, hogy bizony nincs a világon szebb dolog egy tehén elletésénél. 

Mindenfajta szórakoztatás mellett azért szerintem egy meglehetősen valós képet fest a vidéki állatorvosi pályáról, ahol bizony adódnak olykor nehézségek: előfordul, hogy az orvosnak fogalma sincs, mi lehet a beteg valódi baja, vagy hogy számos sérüléssel is járhat egy-egy állat ellátása. A bűzről vagy a kételkedő gazdákról nem is beszélve.
S mégis... nincs is annál csodálatosabb, mint James Herriottal barangolni a yorkshire-i gazdaságokon, érezni, ahogy a csípős reggeli levegő az arcunkba fúj és újra és újra ráébredni vele, hogy mennyire csodás és lenyűgöző igazából minden élő az ég alatt.
Ha ez utóbbit esetleg néha elfelejtenétek, vegyetek kezetekbe ti is egy Herriot könyvet. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt
Every Living Thing
Fordította: Majsai Erzsébet és Szentmiklósi Tamás
Ciceró Kiadó
436 oldal

Északfi

Edith Pattou regénye kellemesen felmelegítette a lelkemet északi mesevilágával a február szürkeségében. Szóval, ha olyasfajta könyv után sóvárogsz mostanság, ami hasonló érzéseket gerjeszt benned és még ráadásul az északi népmesékért is odavagy, akkor szerintem ez a te könyved.

"Ha maradt valami varázslat a világban, az egészen biztosan északon rejtőzik, olyan helyeken, ahová az emberek nem juthatnak el."

Egy norvég babona szerint az az égtáj, amely felé fordulva világrajövünk, meghatározza jellemünk és későbbi sorsunk is. Rose északnak született, és ezzel édesanyja egyik rettegett rémálma (a sok közül) valósággá vált. Az északnak született gyermekek ugyanis folyton újabb és újabb kalandokra vágynak és messzire kerülnek otthonuktól - egyszerűen a vérükben van. Szülei minden óvintézkedése ellenére a kaland egyszer csak bekopogtat a család otthonának ajtaján egy Fehér Medve képében, és magával viszi Rose-t a kastélyába... Ám a kalandok még csak ezután kezdődnek!

Hiába hangzik úgy, de ezek a kalandok korántsem rajzfilmfigurásan cukiságos kalandok, hanem inkább olyan népmeseien sötétek az ősi hiedelemvilág minden komolyságával. S mindez gyermekien egyszerű nyelvezetbe csomagolva. 

Edith Pattou regénye egy norvég népmesén alapszik, amit Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól címen ismerhetünk. Én sajnos nem voltam annyira tájékozott az északi népek meséi terén, így a regény fordulatai nagyrészt meglepetésként értek, maximum csak sejthettem, hogy mire számíthatok. Van valami megfoghatatlan ősiség ebben a történetben, ami egyszerűen megbabonázott, és én meg hagytam magam. 

Azonban, hogy a megtévesztés lehetőségét kizárjam: ne számítsatok Valente meseregényének északi átiratára, mert az Északfi annál sokkal egyszerűbb. Mint egy regény hosszúságúra nyújtott népmese, aki köszöni szépen, nem szeretne regény lenni, még ha a formája, vagy a narrátorok folytonos váltakoztatása azt is sugallja. A Pattou által papírra vetett történet megmarad inkább ebben az egyszerű ősiségben az északi idegenség minden bájával.

Azt hiszem, ilyennek kellett volna lennie Naomi Novik: Rengeteg című regényének. Ez sokszor eszembe jutott amúgy olvasás közben. Egyébként nem véletlen, hiszen nagyon sok ott olvasott vagy már eleve ismert motívum visszaköszönt ebben a történetben.

Szerettem. Nincs mit ezen tovább ragozni. A magyar kiadáshoz készült illusztrációk, amelyek Barcza Dániel tehetségét dicsérik, csodásak! Minimalisták, modernek, ám mégis meseszerűek. Nekem kicsit visszaidézte annak a norvég népmese gyűjteménynek az illusztrációit, ahol a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól megjelent - csak letisztultabb stílusban. Örültem, hogy a történet mellett még ezeket is csodálhattam.

Edith Pattou: Északfi

East

Fordította: Uzsoki Eszter

Illusztrációk: Barcza Dániel 

Kiadó: Ciceró Könyvkiadó

430 oldal

A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

A meséknek szokása arcot váltani. Rakoncátlan, nyakas holmik, vétségre és radírdobálásra hajlamosak. Ezért kell őket vastag, szilárd könyvekbe zárni, hogy ki ne szabaduljanak és ne kavarjanak bajt.

Ez volt az egyik könyv, aminek hihetetlenül és elmondhatatlanul vártam a megjelenését a Könyvfesztivál idején. Még a télen elkezdtem olvasni angolul, és már akkor tudtam, hogy ez egy nagyon nekem való történet. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak végül az elfoglaltságok miatt, akkor már angolul elolvastam volna, de aztán hosszabb időre félre kellett tegyem a könyvet, s aztán már csak a Könyvfesztivál előtt nem sokkal ocsúdtam fel - akkor meg már igazán úgy voltam, hogy megvárom a magyar kiadást. De továbbra is tervben van, hogy befejezem angolul is. Aztán meg majd újra és újra előveszem ezt vagy amazt a kiadást, mert igen, ez nekem tényleg annyiradenagyonnagyon történet volt.
Bár azt hiszem, sok újat nem tudok mondani vele kapcsolatban.

A történet főhősnője egy Szeptember névre hallgató kislány, aki egy napon ugyancsak megunta szülei házát, ahol minden áldott nap ugyanazokat a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a hozzájuk illő mártásos tálakat mosogatta, és ugyanazzal a barátságos kiskutyával játszott. Ekkor a Zöld Szél megszánta őt, és a lány tizenkettedik születésnapját követően az ablakához repült, és egy igazi mesés kalandra invitálta, mégpedig nem máshová, mint Tündérföldre, ahol boszorkányok, sárkánygyíkok, gólemek, manócok és vad velocipédek lettek kalandjának szereplői. No, és a Márkinő, akitől minden alattvalója retteg. 

Úgy gondolom, hogy Valente regénye sokkal több, mint egyszerű ifjúsági regény. Annyira mély gondolatiság van benne, hogy őszinte legyek, nagy bajban vagyok a korosztály-besorolásnál. Nem tudom, milyen időseknek szánta ezt a könyvet valójában, és hogy hány éves kortól lehetne ezt a könyvet bátran ajánlani, de az biztos, hogy fontos és igazán nem mindennapi regény, amiről beszélni kell - főleg, ha az olvasó még gyerek. amúgy tényleg kíváncsi lennék, hogy mi csapódik le nekik belőle Nehezen szabadul meg tőle az ember - már ha értitek mire gondolok. Hiába fejeztem be a könyvet, folyton folyvást felbukkannak előttem jelenetek, gondolatok, érzem, hogy még mindig féllábbal a történetben vagyok, még így, ennyi idő elteltével is. Nem irigyeltem egyetlen utána következő regényt sem, hiszen ilyen erős könyv után nehéz is lett nekem megfelelni. Sokan nem is tudták megugrani ezt a lécet, ezért visszavándoroltak a könyvespolcom tetejére.

Én azt mondom, hogy kicsit sötét történet ez -  és örültem, hogy Valente egy ilyen "igazi" mesét gyúrt össze. Nem szépítgetett, nem cicomázott, és pont ezért megmaradt igaznak. Nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik Szeptember kalandjait az Oz, a csodák csodájához vagy éppen az Alice Csodaországban - hoz hasonlították bocsánat, már nem tudom kiknél olvastam anno és hol, sok-sok ismerős elem bukkan fel, mint például a Zöld Szél mint Dorothy tornádója, aki Szeptembert elviszi szürke kis világából a színekkel és kalandokkal teli Tündérföldre,  vagy ott vannak még az idegen világ furcsa szabályai, vagy éppen a véresen kegyetlen, zsarnokoskodó uralkodó, és a........ nem mondom el, mert spoileres. Amúgy még a három boszorkány miatt a Macbeth is eszembe villant egy jelenet erejéig, és még jónéhány korábbi olvasmányom, de mindemellett - vagy éppen pont ezért - mégis megmaradt számomra valami hihetetlenül eredeti történetnek.

Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal: tényleg egy igazi csemege ez a meseregény, és ha tehetném, én bizony azt kívánnám, hogy bárcsak sose érne véget. És ha a Zöld Szél egyszer értem jönne, akkor.... azt hiszem, nemet mondanék. Inkább csak olvasok róla, az mégis azért biztonságosabb.

De egy sárkánygyíkot azért boldogan elfogadnék barátomnak. 

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet
The Girl Who Cirumnavigated in a Ship of Her Own Making
Fordította: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Ciceró Kiadó
Oldalszám: 273

Az imádott Jenna Fox

Ha Amadea nem ajánlja ezt a könyvet, nem biztos, hogy a kezembe került volna. Az imádott Jenna Fox szerencsére pont az volt, amire vágytam. Sőt, még annál is több. Igaz, hogy nagy részében a YA regények megszokott elemeivel operál, de ezt viszont olyan jól csinálja, hogy simán rá lehet húzni azt, hogy szimbólumokként működnek ebben a regényben. Persze, lehetséges hogy ezt csak én magyarázom bele, de miközben olvastam, többször is megállapítottam magamban, hogy mennyire megfeleltethetőek az itt megjelenő elemek a tinédzser életérzésnek. Például a főszereplő tizenhét évesen, mikor felébred a baleset utáni kómájából, a baleset előtti énje/élete teljesen idegennek tűnik számára. S ha jobban belegondolunk, igazából ez az a kor, amikor az ember szinte egyik pillanatról a másikra megváltozik: egy olyan köztes állapotba kerül, amikor igyekszik hátrahagyni korábbi életét, igyekszik túllépni a gyerek-léten, és ezt sokszor olyan módon teszi, hogy nyíltan megtagadja korábbi önmagát, el akarja temetni azt az énjét - és a szülők szinte kapálóznak ellene. Ez a ki nem mondott, vagy éppen nagyon is nyílt konfliktusok ideje a szülő-gyermek kapcsolatban: egyikük marasztalni szeretné az engedelmes gyermek-ént, míg a másikuk túl szeretne rajta lépni. S tulajdonképpen Mary E. Pearson regénye ezt a folyamatot ábrázolja zseniálisan a science -fictionök és a young adult regények által nyújtott jelképekkel operálva. Persze, az elvonatkoztatás nélkül is tök jól lehet olvasni ezt a regényt, de számomra többek között azért is volt ennyire élvezetes, mert megtehettem, hogy szimbólumokként olvastam az itt megjelenő elemeket - és kiválóan működött. Mintha ez a regény nem csupán öncélúskodni szeretne, illetve egy rakás pénzt összeszedni az írójának - bár bizonyára ez sem utolsó szempont - , hanem van mondanivalója (vagy nevezhetjük ezt inkább ábrázolni valónak.)


De olyan kérdések is felötlöttek bennem olvasás alatt, amiket szerintem muszáj kitárgyalni, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellettük. De előre figyelmeztetlek titeket, hogy nem garantálom most a spoilermentességet, akarva-akaratlanul utalni fogok a gondolatmenetemben a könyv egy-egy részletére, szóval, akit ez esetleg zavar, ne olvassa el a következő bekezdést. Persze, nem olyan ordenáré spoilerekről lesz szó, mint például: Jenna testvére meghal - nyugi, nincs testvére... Csak a könyv témáját fogom kicsit jobban körüljárni, ami viszont nem egyértelmű a regény első lapjaitól kezdve, inkább csak halványan sejteni lehet, és valahol a könyv közepétől válik bizonyossá - szóval emiatt bánthatja valakinek a spoiler-érzékelőit. Aki a fülszövegen kívül mást nem akar tudni a történetről, annak nem ajánlott a bejegyzés további része.

(kép forrása: audreyhepburncomplex.tumblr.com)

Napjainkban egyre fejlettebb orvosi technológiákkal rendelkezünk, nem csupán a gyógyszereket, a különböző vizsgálatokat, beavatkozásokat értve ezalatt, hanem bizony már eljutottunk oda is, hogy egy piciny DNS-ből szerveket teremthetünk, vagy éppen manipulálhatjuk a géneket, és mindezek olyan etikai kérdéseket vonnak maguk után, amelyekre nagyon nehéz helyes választ adni. Hiszen beleavatkozhatunk egyáltalán a természet rendjébe? Van-e jogunk ahhoz, hogy megváltoztathassuk azt, ami szinte megváltoztathatatlan? Ha igen, akkor pedig hol van az határ, amit soha nem szabadna átlépnünk? Vagy nincs ilyen határ? Lehetünk mi is istenek?
Nem tudom ezekre mi lenne az én válaszom... Hiszen egyfelől ott van az, hogyha egy embernek létfontosságú szervei mondják fel a szolgálatot, és csak a klónozás segíthetne rajta, arra én azt mondom: persze, tegyünk meg mindent érte, ami csak lehetséges - feltéve, ha a beteg is akarja. De teljes embereket klónozni... nekem ez elfogadhatatlan. És nem azért, amit sokan mondanak ebben a témában, hogy az illető klón csupán egy lélektelen másolat lenne. Én pont azért utasítom el ezt a dolgot, mert hiszem, hogy lélekkel rendelkeznének, és mi viszont úgy viszonyulnánk hozzájuk, mint a tárgyakhoz - a tulajdonunkhoz, a teremtményünkhöz. Azt gondolnánk, hogy korlátlan hatalommal rendelkeznénk felettük, hogy azt tehetnénk velük, amit csak akarunk - akár el is pusztíthatnánk őket, és nem csinálnánk ebből lelkiismereti kérdést, mert mi teremtettük. És keveseknek jutna eszébe, hogy az a klón is ugyanúgy ember érzésekkel, gondolatokkal rendelkezik, mint én vagy éppen te.

És itt jön az a kérdés, hogy vajon mitől leszünk mi emberek? Mi az, amitől azt gondoljuk, hogy különbek vagyunk? Igazából, ahogy végigzongorázom magamban ezeket a kérdéseket, amiket most felteszek, arra gondolok, hogy mennyi ellentmondás van bennem is. Egy-egy kérdésre még ha esetleg válaszolni is tudok magamnak, ez a képzet azon nyomban szétfoszlik, mikor összességében látom a válaszaimat. Folyamatosan ellentmondásokba ütközöm. Így csak annyit mondok, hogy nem tudom mitől vagyunk Emberek - mármint így, nagybetűvel. Talán, nem is vagyunk annyira különlegesek, mint ahogy gondoljuk.
Még egy csomó kérdést fel szerettem volna tenni, és válaszolni is szerettem volna rájuk, mert ez a könyv tényleg annyi mindent megmozgatott bennem - nem is gondoltam, hogy bennem ennyi gondolat van ebben a témában :-) - , de olyan idiótaságnak, kiforratlannak látom őket, ha leírom, ezért inkább ki is töröltem a piszkozatomból, és úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe. (szóval mégis megúsztátok, most már fellélegezhettek :-) ) Egy csomó felskiccelt jegyzetet készítettem az olvasás alatt, de amint próbálom megfogalmazni, kicsit bővíteni ezeket a szűkszavú jegyzeteimet, rájövök, hogy nem jók.

Különben, ahogy a poszt írása közben böngészgettem a neten az emberi klónozás témájában - ami igen, pont annyira futurisztikus, mint ahogy hangzik -, és olvasgattam a különböző fórumokon a hozzászólásokat, egyszerre felkavart és ledöbbentett. És rájöttem, hogy a szélsőségektől - akár az egyik, vagy a másik irányról van is szó - egyszerűen irtózom, ahogyan az érveiktől is.
És nem, egyáltalán nem vagyok képes elfogadni azt sem, hogy megteremtettek egy állatot, aki aztán mégsem úgy fejlődött, mint ahogy elvárták, és ezért elaltatták... (és tudom, hogy rengeteg állatot tenyésztenek, meg még annyit küldenek a vágóhídra - amit szintén sajnálok -, de ez más szerintem). És igenis dühít, ahányszor meglátom annak a szegény kisegérnek a fényképét, akinek egy emberi fület "teremtettek" a hátára. Egyszerűen elszakad nálam a cérna...

Az imádott Jenna Fox közel háromszáz oldalon keresztül bombázza az olvasóját ezekkel a kérdésekkel - érzésem szerint több oldalról is megközelítve a témát. Sőt, olvasás alatt igazi "szellemi pezsgés" alakult ki bennem - ami elég fellengzős kifejezés, de most momentán nem találok rá jobb szót, szóval érjétek be ezzel - folyton járt az agyam, igyekeztem továbbgondolni a történetben burkoltan megbúvó kérdéseket, de amint látjátok, konkrét válasz továbbra sem jött össze, csupán a nagy összevisszaság van, meg a barátom a delete gomb. Viszont a könyv befejezésére marhára mérges vagyok, még hozzá azért, mert a könyv által korábban felvetett rengetegsok és bonyolult kérdésre végül mégiscsak megadja a saját válaszát. Méghozzá egy olyan választ, amely úgy érzem szinte elbagatellizálja a korábban teljesen jogosan és ráadásul okosan felhozott problémákat, etikai kérdéseket. Ráadásul a végében terjesztett üzenet egyáltalán nem az "oké"-kategória számomra. De ezt inkább nézzétek meg ti magatok. Még az is lehet, hogy nem fogtok velem egyetérteni.

Sorozatként nem tudom mennyire működőképes - ja, mert állítólag ez is sorozat - , de az első rész szerintem egy teljesen kerek történet, önmagában is megállja a helyét. Szóval, akit esetleg a sorozat volta tart vissza az olvasástól, azoknak üzenem, hogy nem kell tőle félni - én legalábbis nem fogok kapkodni a további részekért, attól függetlenül, hogy ez a rész iszonyatosan ütős volt meglátásom szerint.

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox
Eredeti cím: The Adoration of Jenna Fox
Fordította: Németh Anikó Annamária
Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 352 oldal
Eredeti ár: 2990 Ft

Toodle-oo, Jeeves!

P. G. Wodehouse: Halihó, Jeeves!

Wodehouse ismét levett a lábamról már valahol az első fejezet közepén. Hihetetlen, hogy mennyire imádom ezt a kissé beképzelt, és ügyefogyott Bertie Wooster -t, és a nagy komoly álarca mögött nagyon is huncut inasát, Jeeves -t. És ezzel a vallomással most jól belecsaptam a lecsóba, amit kivételesen nem is bánok, mert szó mi szó, ennyi a lényeg: imádom, és zseniális, és szeretnék még olvasni tőle.

Szóval, ha jó az emlékezetem - bár, erre ne vegyetek mérget - ez A Sorozat - igen, nálam így nagybetűvel - első darabjaként ismeretes, de elárulom Nektek (mármint azoknak, akik ezt még nem tudják/nem ismerik), hogy nem egy olyan tipikus sorozat-elsővel van dolgunk - ami azt jelenti, hogy nem itt kezdődik el Minden. Nyugodt szívvel kezdhetjük az ötödik kötettel, hogy aztán az elsővel folytassuk; esetleg a másodikkal is kezdhetjük, majd kézbe vehetjük utána a negyediket, vagy bármilyen más kombináció megengedett, az élményből nem von le semmit a kaotikusság. Zárójel vége.

Bertie olyan kalandokba keveredik ebben a kötetben Agatha nénikéjének, Bingo nevezetű barátjának és a két rosszcsont unokaöccsének hála, hogy kénytelen amolyan romantikus bestselllerek női írójának kiadnia magát, lesz itt pár meghiúsult házassági kísérlet is, vagy például fogadásokat is kötnek a vidéken unatkozó előkelőségek a falusi tiszteletesek prédikációinak hosszúságára vonatkozóan, igazán szép összegeket feltéve egy-egy tippre, bundázások a vidéki úri mulatságokon, az álszakállas csínytevések sem maradhatnak ki, és pár szerelmi affért is el kell simítania - de mire menne Bertie a fantasztikusan eszes inasa nélkül?

Volt itt hangos hahotázás, kacarászás, kuncogás és minden ehhez hasonló, ami csak szem-szájnak ingere - csak semmi komolyság. És végül is, ezért imádom én annyira ezeket a könyveket: kiváló helyzetkomikumok és nyelvi brillírozás, eszméletlenül jó karakterek mind kivétel nélkül megtalálhatóak bennük. Bár, a narráció most nem volt annyira frenetikus, mint a Megőrült, Jeeves? című kötetben, azt egy csöppet jobban sikerültnek éreztem, de mindegy is, mert ettől függetlenül még annyi más szeretni való dolog volt benne, hogy nyugodt szívvel hunytam szemet felette. Jó volt elővenni ezt a könyvet azokon a napokon, amikor mindenből elegem volt, és az egész világot a hátam közepére kívántam.
Wodehouse olyan nekem, mint Bertie -nek Jeeves: úgy tekintek rá, mint szellemi vezetőre, filozófusra és barátra. Még akkor is (vagy pont ezért), ha nem olyan mélyenszántó, mint egy Heidegger vagy egy Paul de Man tanulmány. Ez "csak" humor - de ez a "csak" olykor sokkal, de sokkal többet ad, mint a világ legfrenetikusabb gondolatai a nagy világmindenségről meg ilyesmikről.

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: The Inimitable Jeeves
Fordította: Bakó
Oldalszám: 253
Eredeti ár: 1890 Ft

Menni vagy maradni?

Gayle Forman: Ha maradnék

Néha vannak olyan könyvek, amelyek még a fülszöveg elolvasása előtt, borítójuk és minden egyéb kellékük nélkül megfognak maguknak, és egyszerűen képtelen vagyok ilyenkor kiverni a fejemből azt a rögeszmét, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Így volt ez Gayle Forman könyvével is: mielőtt még bármit is tudtam volna róla, már megfogott a címével: Ha maradnék... Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de szerintem olyan fájdalmasan szépen cseng. Szinte kiált érte, hogy megtudjam, mi történne akkor, ha maradna az a valaki.

A történet Mia-ról szól, aki boldogan él a családjával: szülei hihetetlenül jófejek, lazák és gondoskodók, van egy öccse is, akiért egyszerűen odavan. Bár nem a suli legnépszerűbb lánya, mégis teljes életet él az iskolában is: legjobb barátnője támogatja mindenben, a barátja pedig szereti és tiszteli őt.
Mia mindemellett kiváló és tehetséges csellista is, a zene a mindene: éppen ezért elhatározza (no meg kellett egy kis unszolás is), hogy felvételizik a híresneves zeneakadémiára, a Juilliard -ra.
Minden szép és jó - ám egy napon valami szörnyű dolog következik be, és Mia -nak dönteni kell: menne vagy maradna?

Komoly kérdés, nehéz a választás... a boldogság olyan, akár egy szappanbuborék: bármikor kipukkanhat, és ott találhatjuk magunkat hirtelen a nagy ismeretlenben... Éppen ezért meg kell becsülni minden apró örömteli pillanatot, és akkor kell boldognak lenni, amikor megadatott rá a lehetőségünk - tudnunk kell élni vele, hiszen ki tudja mikor veszíthetünk el mindent.
Mia mindezt átélte: a teljes boldogságot, és annak elvesztését is. Ám ennek ellenére mégsem nevezném megterhelő könyvnek, nem telepedett rám, nem fojtogatott - inkább olyan kis könnyednek nevezném. Persze, voltak benne könnyfakasztó részek, de korántsem ezek voltak túlsúlyban: s ez így volt jó, szerintem.

A másik dolog, ami még nagyon tetszett, hogy végre nem egy szegény, elhanyagolt picinyke kamaszlányt kell sajnálni, akit a csúnya, gonosz szülei nem értenek meg, mert azok annyira éretlenek, hogy inkább tűnik úgy, hogy a szegény, elhanyagolt picinyke kamaszlányuk neveli őket, mint fordítva. Nem. Ebben a könyvben a szülő-gyermek kapcsolat teljesen egészséges, tudjátok: papa, mama, gyerekek, csupa szív meg szeretet... Persze azért Mia-nak is vannak problémái, néha nem felhőtlen a boldogság - de ezt mégis ki mondhatná el magáról?

Szóval, végre nem éreztem azt, hogy egy könyv arról próbált volna meggyőzni, hogy csak problémás, éretlen szülők, és elhanyagolt gyerekek vannak manapság. Lehet, hogy túl naiv vagyok, vagy nem is tudom,de én szeretem hinni, hogy igenis léteznek normális, jól működő családok, nem mindegyik szülő hanyagolja el a gyermekét, és a mai ifjúsági regények többségében előforduló családmodellek csupán szélsőséges esetek. Egyedül Mia és barátja kapcsolatának leírása volt számomra túl giccses, a párbeszédeik egyáltalán nem voltak életszerűek, sőt néha egyenesen banálisnak nevezném (most komolyan: mégis ki mondana olyasmit a másiknak, hogy játssz rajtam, mint a csellódon?? Könyörgöm... ) , ezeknél a részeknél szívesen előkaptam volna a zsebkendőmet, hogy felitassam azt a sűrű szirupot a lapokról.

Ezt leszámítva nem rossz: kicsit pityergős, olykor mosolygós, pont a megfelelő arányban - bár véleményem szerint erősen egyszer olvasós könyv, nem hiszem, hogy beruháznék egy saját példányra valaha. De ha a könyvtárban szembejön veletek, akkor ne hagyjátok ott a polcon - szerintem.

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: If I stay
Fordította: Rudolf Anna
Oldalszám: 257
Eredeti ár: 3290 Ft

kép forrása: thekitschiestbitch.tumblr.com

Bertie kézbe veszi a dolgokat

P. G. Wodehouse: Megőrült, Jeeves?

kiolvastam: 2011. március 28.

"Pí dzsí wudhausz" úrhoz még nem volt szerencsém eddig, mulasztásom súlyosságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg rá nem akadtam erre a kötetre a könyvtár egyik polcán. A fülszöveg tökéletesen meggyőzött arról, hogy nekem most erre van szükségem. Így hát, miután boldogan hazabattyogtam a könyvtárból, rögtön neki is estem. És ahogy elolvastam az első belekezdést, teljesen beleszerettem a könyvbe: imádtam és imádtam!

Imádtam ezt az ügyefogyott, kissé beképzelt Bertie Wooster -t, aki azt hiszi, hogy mindenkinél mindent jobban tud és gond nélkül képes a legproblémásabb esetek megoldására - persze, ez mind nyilvánvalóan nem igaz. Olykor kissé fölényeskedő, de mégis meg kell mondjam, hogy kiváló narrátor: tudja hogyan kell odaszegezni az olvasót a könyvhöz, hogy szinte kínnak érezze a letételét. Nem csupán mesélőkéje kiváló, hanem a humora is: olyan hamisíthatatlan angolos.

És persze, hogy még jobban szórakozhassunk, ott van nagyszerű kontrasztként az izgága Bertie mellett a kiváló és visszafogott inasa, Jeeves. Hogy valójában melyikük hordja a nadrágot kettejük közül, azt hiszem nyilvánvaló - legalábbis nekünk, olvasók számára. Ám Bertie -nek elég sokszor nem esik le a tantusz.

Wodehouse stílusáról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: azok a meghökkentő szóképek, bizonyos kifejezések... mind-mind annyira jópofák és humorosak, hogy az ember legszívesebben megjegyezné magának mindet, hogy az unalmassá váló, ellaposodott társalgásokba egyszer csak bedobja valamelyik kifejezést vagy mondatot, és biztos vagyok benne, hogy máris gördülékenyebben folytatódna a dolog. És még ráadásul milyen jópofának néznének...

Sietve le kell szögeznem, hogy nem a szépsége bénított meg. A maga bolondos, szőke, borjúszemű módján helyes volt, de nem az a lélegzetelállító bombázó.
Nem, a máskor oly gördülékeny nemek közti eszmecserét a lány gondolkodásmódja zavarta meg. Senkit nem akarok megtéveszteni, ezért nem állítom, hogy költő volt, de ahogy beszélt, az időnként komoly aggodalmat ébresztett bennem. Úgy értem, ha egy lány minden előzmény nélkül azt kérdezi, szoktad-e úgy érezni, hogy a csillagok Isten virágkoszorúja, akkor azért gondolkodóba esik az ember.

Egyébként ez a könyv, Wodehouse Jeeves-sorozatának a negyedik kötete volt, de igazából mindenféle gond nélkül olvastam, sőt fel se tűnt, hogy ez talán egy későbbi rész lenne - ez csak a molyon való wodehouse-os kutakodásaim közben derült ki számomra. Szóval, ebből következtettem ki azt (remélem, helyesen), hogy ez a sorozat tulajdonképpen nem úgy sorozat, ahogy mi gondoljuk, hanem igazából csak Jeeves és Bertie valamint pár mellékszereplő személye kapcsolja össze őket. Szóval, külön-külön is tökéletesen érthetőek, bár, gondolom azért mégis egyben és egymás után az igazi.
Ebben a kötetben minden benne van, ami egy igazán jó komédiához kell: civakodó szerelmesek, sértődős főszakács, egy kissé retardált, gőtemániás régi ismerős, egy morcos és lerázhatatlan nagynéni, játékkacsák a fürdőkádban és Bertie tervei a megoldáshoz...

Szóval, rajongásom Wodehouse és az ő Bertie -je iránt az egekbe szökött, szinte már-már tomboló méreteket öltött. Bevallom, igyekszem ebből kicsit visszafogni a bejegyzés írása közben, de ahogy visszaolvasom a dolgokat, rájövök, hogy mennyire nem sikerült. De ezt az imádatot teljesen jogosnak érzem, hiszen ilyen kiváló helyzetkomikummal és humoros főszereplővel ritkán találkozom, és persze Jeeves-t se felejtsük ki. El is határoztam, hogy megszerzem magamnak Wodehouse könyveit, hogy pótoljam ezt a borzalmas mulasztásomat irányában, és bármikor, amikor csak kedvem szottyan, levehessem a polcról és imádhassam a történeteit.
Addig is megnézem a Majd a komornyik című sorozatot, amikor nem annyira P. G. Wodehouse -ért, hanem Hugh Laurie -ért rajonghatok.
Az értékelésemben 10 pontot ért el a könyv - de ez nem is lehetett kérdés.

Eredeti cím: Right Ho, Jeeves?
Fordította: Kövesdi Miklós Gábor
Kiadó: Ciceró Kiadó
Eredeti ár: 1890 Ft
Oldalszám: 265 oldal

Túl a szivárványon, aztán végig a sárgaköves úton

L. F. Baum: Oz, a nagy varázsló

kiolvastam: 2009. október 5.

"-Ki vagy?

- Én vagyok Oz, a hatalmas, a félelmetes - válaszolta a kis öregember remegő hangon. - Ne üss meg kérlek, és megteszek mindent, amit csak kívántok.

-Én azt hittem, hogy Oz egy nagy Fej -mondta Dorka.

- És én azt hittem, hogy szépséges hölgy - szólt a Madárijesztő.

-Én pedig azt hittem, hogy félelmetes fenevad -mondta a Bádog Favágó.

- És én azt hittem, hogy Oz egy nagy tűzgömb - kiáltott fel az Oroszlán.

- Nem tévedtetek - szólt a kisöreg szelíden. -Csaltam.

- Csaltál! -kiáltott fel Dorka. - Hát nem vagy nagy Varázsló?

- Csitt, kedvesem - kérte a kisöreg -Ne beszélj olyan hangosan, mert meghallják és akkor végem. Mindenki azt hiszi rólam, hogy nagy Varázsló vagyok.

- Hát nem vagy? - kérdezte ismét Dorka.

- Szó sincs róla kedvesem, egészen közönséges ember vagyok."

Fülszöveg:

A kansasi rónaság közepéről Dorkát és Totó kutyát a forgószél csodás vidékre repíti, a mumpicok országába. Kiderül, hogy a kislány messzire került otthonától. A jóságos Északi Boszorkánytól megtudja, hogy Smaragdvárosba kell eljutnia Ozhoz, a legnagyobb varázslóhoz, mert csak az ő segítségével juthat vissza Kansas -be. A hosszú vándorút során Dorka igaz barátokra talál: a Madárijesztőre, a Bádog Favágóra és a Gyáva Oroszlánra, ők is a Bölcsek Bölcse segítségére vágynak. Majd számtalan kaland után megérkeznek Oz fényes palotájába. A nagy varázsló "megajándékozza" a Madárijesztőt ésszel, a Bádogembert szívvel s a Gyáva Oroszlánt is bátorrá teszi. De Dorkát csak a jó Déli Boszorkány útmutatása segíti haza szeretett otthonába.

Értékelés:

Amikor meghallom ezt a szót, hogy Oz, akkor rögtön felvillan előttem gyerekkorom kedvenc filmje, s annak leginkább az a jelenete, amikor Dorka megérkezik ebbe a mesés világba, s a mumpicok megmutatják neki az utat Oz birodalmába, ahová a sárgaköves úton lehet eljutni.

Most hogy olvastam ezt a mesét, végig azon agyaltam, hogy ennek a mesének az 1939-es, Judy Garland főszereplésével készült filmváltozata mennyire, de mennyire tökéletes! Sajnos, manapság ritkán van alkalmunk egy ennyire jó és művészi feldolgozást látni.

Igazából, az a baj, hogy számomra annyira meghatározó volt a filmváltozata (gyerekkorom egyik kedvence, amit kismilliószor láttam), hogy egyszerűen nem tudtam a film nélkül látni a történetet. Azok a színészek, azok a képek, helyszínek, dalok végig, végig ott voltak a fejemben és nem tudtam tőlük elszakadni.

A mese érdekessége abban áll, hogy miközben megtartja a jellegzetes mesei elemeket ( három segítő, próbatételek stb) , eközben egy új tulajdonságot visz be a mesei keretek közé, mégpedig a valóság és a fikció összemosódását, elkeveredését. Ilyen tekintetben C.S. Lewis Narnia krónikáihoz közelít, ahol a szereplők szintén a valós világból csöppennek bele egy másik, nem a mi világunkhoz hasonlatosba. Dorka is el tudna "helyezkedni" ebben az új világban, akárcsak Lewis hősei, hiszen barátokra tett szert, s mindenki kedvesen fogadja, hiszen igazi hőstetteket hajtott végre. Nevet szerzett magának. Ám Dorkát nem érdekli ez a világ, őt csak az a vágy hajtja, hogy végre hazajusson: "Mindenütt jó, de legjobb otthon." S tulajdonképpen ez a vágya viszi előre a történetet, ebből kerekednek a kalandok. A történet Dorka felnőtté válását kíséri végig, aki átalakuláson megy keresztül az otthontól való elszakadása miatt. Nincsen már aki a kezét fogja, megóvja a világ csúnya oldalától, a veszélytől. A mellékszereplők, vagyis Dorka segítői is szolgálhatnak némi tanulsággal az olvasó számára: hiszen mindegyik arról panaszkodik, hogy hiányzik belőle valami, valami olyan dolog, ami kevesebbé teszi őt más embereknél. Ám a mese olvasása közben hamar rájöhetünk, hogy ez valójában nincs így: a vágyott dolgok mind a tulajdonukban vannak, csak nem tudnak róla. Akkor hiszik csak el, hogy a birtokukba kerül, amikor megkapják vágyaik anyagi megtestesülését. (ami igen érdekes dolog, hiszen pont a mi világunk inkább a materiális, míg a mese inkább érzelmi szinten működik. És pont a mesefigurák azok, akik vágynak a materialitásra....)

Összegzés:

Még rengeteget lehetne erről a történetről mesélni, de inkább azt mondom mindenki olvassa el maga és érezzen rá az ízére! És nagyon tudom ajánlani az 1939-es filmváltozatát! De tényleg! Kötelező darab! A mesére egyébként (tisztán szubjektíven és csak azért, mert nem tudtam elszakadni a filmtől) 8 pontot adok