Játékos nevelés

 

 

Bevallom, még szülőként is van bennem egyfajta ellenérzés a gyereknevelési könyveket tekintve, mert én valahogy úgy képzelem ezt a dolgot, hogy nincs egyetlen jó válasz semmilyen kérdésre sem, ha erről a témáról beszélünk. Annyi minden múlik a gyerek személyiségén vagy akár a szülő habitusán is. Szerintem a legfontosabb az önazonosság minden esetben, még a gyereknevelésben is, és nem hiszem, hogy létezik olyan univerzális irányzat, ami mindenkinek választ adna vagy útmutatásul szolgálhatna. 

Persze, ettől nem mondanám magam magabiztos szülőnek. Rengetegszer kételkedem magamban, főleg mostanában, hogy átléptük a dackorszak kapuját a Fiatalúrral. Nehéz és embert próbáló időszak ez olykor, ugyanakkor mégsem azt érzem, hogy nonstop hisztikből állnának a napjaink, mint amivel sokan rémisztgettek annak idején. De vannak időszakok, amikor nem tudom, hogy megfelelően kezelem-e a kisfiamból kontrollálhatatlanul kitörő dühöt. És nehéz megértetni bizonyos emberekkel, hogy ezek az olykor megjelenő állatias üvöltések és keserves sírások nem azért vannak, hogy a felnőtteket idegesítsék, hanem mert még képtelen kordában tartani az érzelmeit és képtelen arra, hogy a megfelelő szavakkal kifejezze azt, amit éppen akkor nagyon, de nagyon szeretne vagy csak azt, hogy mit érez. Legtöbbször inkább dühítő tehetetlenség ez részéről - meg igen, a saját akarat is, persze. De mégis hogy kezelje jól az ember ezeket a helyzeteket? Hogyan tudnék neki abban segíteni, hogy megtanulja kezelni és kicsit nyugodtabb mederbe terelje az érzéseit? Hogyan tudok vele ilyenkor kapcsolatot teremteni? Hol kell legyek én ilyenkor, mint anya? 

Mindenesetre mielőtt még jobban belemerülnék a dackorszak pszichológiájába, gyorsan rátérek inkább a könyvre magára, amit nagyjából a fentebb megfogalmazott kérdéseim miatt vettem le a polcról. Mert úgy éreztem, kell valami támpont, valami ami továbblendít a megrekedtségemben. Lawrence J. Cohen könyve alapvetően azzal vívta ki ismeretlenül a szimpátiámat, hogy magát a játékot helyezte az egész nevelési módszerének a középpontjába. És ahogy olvasni kezdtem, éreztem, hogy ez a könyv pont olyan dolgokat fogalmaz meg, amik nekem és a Fiatalúrnak jól tudnak jönni bizonyos helyzetekben. Alapvetően már egyébként is valami ilyesmit műveltem én szülőként - kevésbé tudatosan és kevésbé rávetítve minden helyzetre, de elég gyakran alkalmaztam ezt a módszert úgy alapjáraton, és amikor krízishelyzetben sem felejtettem el használni a kreativitásomat,  akkor elég gyakran használt is. De mondom, emögött semmi tudatosság nem volt részemről, inkább csak ösztönből csináltam. És a könyv elolvasása után jöttem rá, hogy tényleg nem mindig elég a szülői ösztön, igenis vannak olyan időszakok, amikor jól jön egy-egy olvasmány, módszer vagy szakemberi tanács, ami az általunk kitaposott ösvényen haladva lendít tovább minket. 

Hogy ez hogy is néz ki, egy kis történettel szeretném bemutatni. (Ígérem, a gyerekes sztorizgatásaim után már tényleg rátérek a könyvre) Szóval a Fiatalúr az utóbbi hónapokban rákapott arra a játékra, hogy ő a szörny, aki engem üldöz én pedig ijedten menekülök előle. Ezt olykor naponta többször is eljátszuk, van amikor hetekig elő sem kerül, de mindenesetre ez elég megunhatatlan játéknak tűnik számára. Lawrence J. Cohen könyvének  a hatására ezt a szörnyes játékot egy hisztiroham kellős közepén vettem elő újra. Ő keservesen és vigasztalhatatlanul sírt, csapkodott, én pedig egyszer csak teátrálisan felkiáltottam, hogy "Jaaaj, itt a szörny! Segítség! Hol van a kisfiam?" Ő pedig abbahagyta a sírást, majd felkiáltott, hogy "Anya, itt vagyok! Elment a szörny!" majd utána folytattuk a szörnyes játékot - immár sírás nélkül. Pár hisztirohamnál nagyszerűen bevált, azonban pont múlt héten volt egy olyan, aminél bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kimozdítani a hisztiből - pedig láthatóan már ő is szerette volna abbahagyni, csak nem sikerült neki - . A szörnyes játékra is csak sikítással reagált, és akkor eszembe jutott az egyik passzusa a könyvnek, és a teátrális megijedést befejezve csak annyit mondtam neki halkan, hogy "de én a szörnyet is nagyon szeretem." És a sírást mintha elvágták volna, odaszaladt hozzám és megölelt, és így voltunk hosszú perceken keresztül. Azt hiszem, ez mindkettőnk számára katarzissal felérő élmény volt.

 

Ha nincs a könyv, eszembe se jutott volna az általa szeretett játékot bevinni a krízishelyzetbe, és igazából el se gondolkodtam volna az egész szörnyes játékunk metaforikus jelentésén, és hogy miért is ilyen fontos neki, hogy jókedvében ezt többször eljátsszuk. 

Hogy a játék mennyi mindenre jó, azt eddig is sejtettem, illetve volt fogalmam róla. Hogy miképp fejleszti észrevétlenül a kreativitást és egy csomó más készséget, miképp tanulnak ezen keresztül is szocializálódni, és persze, hogy a fel nem dolgozott kisebb és nagyobb traumák milyen hatással vannak az adott gyerek játékára. Tudtam, hogy fontos dolog, hogy megtanítsam játszani. Hogy a játék - bármennyire is ezt hiszi sok felnőtt - nem velünk született dolog, hanem olyan, amit tanulni kell. Rémesen szomorú szerintem az olyan gyermek látványa, aki nem tud mit kezdeni a játékaival. 

De ezen kívül a játékra, mint a kapcsolatteremtés, vagy mint a bizalomépítés módszerére, nem is gondoltam korábban, pedig Cohen könyve igencsak meggyőzően érvelt emellett remek példákkal alátámasztva ezt. És ez nálunk valóban működni látszik a legdacosabb napokban is. Sok, sok és annál is rengetegebb együttjátszással valóban harmonikusabbá tudom tenni ezeket az időszakokat is. De az apák sem maradnak ki a könyv módszertanából, például egy igencsak szuper fejezet szól a hancúrozásról, arról a kicsit "durvább" játékmódszerről, amit rendszerint az édesapák művelnek a gyerekekkel. A csikizés, a műbirkózás, a levegőbe dobálás és társai, aminek a látványától mi, anyukák inkább gyorsan el is fordulunk. Mert sikítozós, mert vadabb, mert valami más, mint amit velünk játszik a gyermekünk. Cohen szuperül leírja, hogy mit szabad itt megengednünk (mármint nem anyukaként, hanem birkózó szülőként) és mit nem, hogy tulajdonképpen ez az egész mit erősít a gyerekben, és nekünk felnőttként hogyan is kell viselkednünk ezekben a játékokban, hogy valóban azt segítsük elő velük, amit szükséges. 

A kötet nagyon alaposan, szinte minden szemszögből körbejárja a játékok típusait, és hogy melyikkel mit is kezdjünk, hogyan is értelmezzük a különböző életkorokban, hogyan oldjunk fel vele konfliktusokat. Hogy miképp is használhatjuk a játékot önbizalomerősítésre már igen korán gyermekünk esetében, és hogy miképp is lehet fegyelmezni a játék segítségével. Mert igen, Cohen szerint ezt is lehet. A játékos nevelés alapvetően a gyerekek és a világuk iránti tiszteleten és csodálatán alapul. Persze, mint minden gyerek esetében előfordulnak ballépések, hibák, olyan dolgok, amik felett - bármennyire is csodáljuk ezt a gyermeki világot - nem hunyhatunk szemet. Például az agresszió, a kötelességek elmulasztása (pl leckeírás stb). De a szigorú büntetés sem hozhat ezekben az esetekben megoldást. Valamit valóban tenni kell, de a büntetés, a fenyegetőzés sajnos nem igazán érnek célt. Maximum csak látszólagos célt. 

A közelség, a játékosság és az érzelmek megértése jobban és hatékonyabban szolgálják a céljainkat, mint a büntetés vagy a szélsőséges engedékenység. A játékos nevelésben fontos pont az is, hogy megtanuljuk elfogadni az erős érzelmeket is - nemcsak a gyerekét, hanem a saját magunkét is. Hogy elfogadjuk azt, hogy a frusztráció, a düh, a szorongás vagy akár a gyász az élet természetes velejárói, amiket meg kell olykor élni, hogy hátrahagyhassuk őket. Beszél arról, hogy milyen károkat tudnak okozni az olyan mondatok, mint a "Nagyfiúk nem sírnak" vagy a "kislányoknak nem illik így viselkedni" és társaik. A játékos nevelés ebben is segít, hogy a gyerekek visszatalálhassanak az érzelemkifejezés szabadságához, és a szülőknek is, hogy megértsék, miért is olyan fontos ezeket az érzelmeket is megélniük a gyerekeknek. 

Sok mindent tanultam ebből a könyvből, és sokszor számomra észrevehetetlen vagy éppen megmagyarázhatatlan dolgokra is válaszokat kaptam. Például, hogy olykor miért is fakad látványosan sírva egy vidám labádázás alkalmával. Cohen szerint a felszabadult játék alatt jelentkező túlzott és elsőre érthetetlen sírások tulajdonképpen egyfajta feszültséglevezetések valami korábbi konfliktus vagy szorongó helyzet miatt. És tényleg, amikor ezt elkezdtem tudatosabban figyelni a Fiatalúrnál, valóban találtam elég egyértelmű összefüggéseket ezek között. De ott van még például a szemkontaktus fontossága, ami szintén elég jó mentőmellény volt bizonyos helyzetekben. Például amikor a férjem egyszer olyan sokáig dolgozott, hogy nem tudta ő intézni a Fiatalúr fürdetését - ami rendszeres apa-fia program nálunk. Miután végzett, beköszönt hozzánk altatás előtt, és a Fiatalúron látszólag semmi törés nem látszott, ám nem volt hajlandó az apjával szemkontaktust létesíteni. Elég látványosan kerülte a tekintetét. És ha nincs ez a könyv, ezt észre sem vettem volna ekkor. Valószínűleg jó adag későbbi konfliktust megúsztunk azzal, hogy ezt jeleztem a férjemnek, és kértem, hogy játsszon vele kettesben egy kicsit. Bár az altatás így eléggé elhúzódott, de végül létrejött ismét a kapocs kettejük között, és ez szerintem többet ért most a napirendnél. 

Cohen könyve nekem most egyfajta bibliaként szolgál, amit sose hittem volna egy gyereknevelési könyv kapcsán. Nagyon sok mindent másképp látok, új megvilágításban és nagyon sok mindent, amit eddig csináltam, alátámasztva érzem. Kicsit magabiztosabb lettem bizonyos kérdésekben, és nemcsak az elmélet, hanem a tapasztalat is ezt támasztja alá. Bár mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy a játékos nevelést úgy művelni, ahogy a könyvben van, szinte lehetetlenség. Mert emberek vagyunk mi is, saját frusztrációkkal, mindennapi gondokkal, amiket néha nehéz sajnos levetkőzni. Egy-egy igazán feszültebb vagy fáradtabb napon képtelen vagyok alkalmazni ezt a módszert, mert nincs ihlet, nincs bennem kreativitás. De valamikor meg úgy van, hogy mindezek ellenére mégis sikerül megtalálnom a játékos énemet magamban, hiába vagyok ideges vagy éppen bánatos. És ezek a pillanatok szuper élmények, mert valamennyire talán terápiaként is működik számomra az ilyen helyzetekben. 

És igen, a gyereknevelés nehéz, mert sokszor önmagunkat kell legyőznünk, saját magunkkal és a hibáinkkal is szembe kell nézni elég gyakran. Gyakran vannak olyan helyzetek, amikor muszáj teljesen ott lennünk fejben, amikor magunkat kell kicsit félreállítani, lemondani az önzőségünkről, hogy másvalakinek egyengethessük az útját az életben. Ám mindezek mellett nem muszáj csak ilyen komoly dolgokról szólnia. A játékos nevelés bennünk is felszabadít gátakat és sokkal, de sokkal több nevetést hoz a hétköznapjainkba. Aki hasonló elveket vall, annak nagyon tudom ajánlani Lawrence J. Cohen Játékos nevelés című könyvét. A szerző másik kötetét pedig mindenféleképpen be fogom szerezni. 

Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés

Playful Parenting

Fordította: Károlyi Juli

Kulcslyuk Kiadó

419 oldal