Hattyútolvajok

 

Vannak szerzők, akik valószínűleg képtelenek egy féltéglánál rövidebb könyvben megírni a történeteiket. Elizabeth Kostova is hasonló élőlény lehet, hiszen az általam korábban olvasott, A történész című regénye szintén igencsak testes kötetetnek nevezhető. De persze, ne értsetek félre, szerintem ez nem rossz dolog. Különösen akkor, ha valakinek olyan mesélőkéje van, mint Kostovának. Aki úgy tud történetet szőni, hogy megszűnik körülöttünk a külvilág, és észre sem vesszük az idő múlását. 

És igazából a Hattyútolvajok című regényben is hamar elveszti az idő a jelentőségét. A több idősík között ugráló történet pár száz oldal után mintha eggyé olvadna: múlt és jelen összekapcsolódik, egybesimul bizonyos tematikák mentén. Pedig a regény nem kevesebb, mint száz évet ölel fel. S mégis egy idő után rájövünk, hogy a távoli múlt történései mennyire rezonálni tudnak a jelennel. 

Robert Oliver, egy meglehetősen tehetséges festő egy elmegyógyintézetben köt ki, miután egy washingtoni múzeumban késsel szét akart szaggatni egy impresszionista festményt. Azonban Robert nem csupán a szándékáról, hanem egyáltalán nem akar beszélni semmiről az őt kezelő pszichiáterrel. Marlow doktor valamennyire személyes érintettséget is érez Robert esetével kapcsolatban, hiszen szabadidejében őmaga is fest. Robert némasága és az általa újra és újra megrajzolt titokzatos női arcképe hamar rögeszméjévé válik Marlow doktornak. Meg kell tudnia Robert titkát, hogy miért támadt rá a festményre a múzeumban, illetve hogy vajon ki lehet az a titokzatos nő, aki újra és újra felbukkan Robert vásznán. A pszichiáter így hát kicsit kilépve hivatalos szerepéből, a saját kezébe veszi a rejtély federítését, s eközben a Robert által féltve őrzött száz éves francia leveleken keresztül megismerjük annak a nőnek a történetét is, aki festőnk rögeszméjévé vált.

 

"Soha ne feledje, hogy a festő élete pokol."

 

Azt kell mondanom, hogy a Hattyútolvajok a legtöbb helyen egy meglehetősen jól eső bekuckózós olvasmány, de így utólagosan valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy úgy igazán élveztem volna, mint a jó történeteket szokás. Szerettem, ahogy egy-egy festményt ábrázolt a szavaival vagy ahogy az alkotás aktusát és a hozzá tartozó átszellemültséget leírta, valamint volt egy-két kétségkívül nagyon erős epizódja is, úgymint például amikor a pszichiáter visszatér saját szülőházába az apjához és az elmúlt gyerekkorról, édesanyja halála miatt érzett gyászáról vagy az apjával való különös kapcsolatáról beszél. Az a fejezet engem nagyon szíven ütött és megszólított, számomra talán ez volt az egész történetben a legemlékezetesebb. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a regény legnagyobb hibájának az érdektelen karaktereket tartom. Valahogy senki nem tudott rám nagyobb hatást gyakorolni, mindenki olyan szinten közömbös maradt számomra, hogy nem igazán érdekelt, kivel mi fog történni vagy egyáltalán történik-e valami valamikor. Az atmoszféra, Kostova stílusa vitt magával előre a történetben valójában, és nem pedig az, hogy bármelyik karakterről is olvassak. 

Robert személye pedig különösen dühített attól a pillanattól kezdve, hogy Marlow doktor elkezdte felgöngyölíteni az életét, és felszínre került az, hogy tulajdonképpen mindenkit, aki közelállt hozzá, tönkre tett maga körül. A feleségét, a gyerekét és a későbbi élettársát is. Én úgy vélem, hogy ezekben a helyzetekben nem lehet a művészi tehetséggel vagy az alkotói rögeszmével takarózni. Robert egyszerűen egy szar ember, akit nem érdekel a felelősség bármilyen formája vagy más ember érzései. Ő csak éli a világát, éppen ahogy gondolja és jól esik, és közben nem érdekli, hogy mit hagy maga után, ha egyszer odébb áll. Én az ilyet képtelen vagyok megérteni, és megbocsátani sem tudom még a fikció szintjén sem. Jöhet itt a narrátor az alkotói lázálommal vagy a zseni meg nem értettségének társadalmi aspektusával, de ettől ez nem változtat azon, hogy Robertnek nem valók az emberi kapcsolatok. Nem szerettem az életéről olvasni, márpedig ez a történet igen nagy százalékát kitette. 

 

Maga a nyomozás, hogy ki is volt ez a titokzatos francia nő, mi történt vele meglehetősen izgalmas és érdekes volt, bár egy picit jobban meg szerettem volna érteni, hogy mégis mi okozott ebben Robertnek egyfajta kattanást. De talán erre a válasz valami olyasmi lehet, hogy azt se igazán tudjuk megérteni, amikor valaki teljes szívéből rajong valamiért, mi pedig nem. Hiába mesél az illető többet és többet nekünk rajongása tárgyáról, ha nekünk nem kattan valami ezzel kapcsolatban, akkor csak kívülállók maradunk és továbbra is értetlenül vonogatjuk a vállunkat. Szóval, nyilván megfogta őt valami a nő történetében, ami később megmagyarázhatatlan mániává alakult nála. A Hattyútolvajok narrátora ezt úgy magyarázza meg olvasóinak egy ponton, hogyha képesek vagyunk megérteni Robert rögeszméjét, akkor eljuthatunk a művészet igazi lényegéhez. S talán ezt ennél igazabban nem is lehetne mondani.

Kostova regénye bár kicsit vegyes érzéseket hagyott bennem, de az elégedetlenségem jó része inkább személyes érintettségű, mintsem objektíven megítélhető hiba a történetben. Aki szeret olvasni a művészetekről, a művészek különcségéről és keresztjeiről, és a lassan csordogáló, ráérős történetektől sem riad vissza, annak mindenképpen tudom egyébként ajánlani ezt a könyvet. Mert a hangulata, atmoszférája azért mégiscsak olyan, amit nehezen lehet elengedni. 

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Swan Thieves

Fordította: Siklós Márta

Európa Könyvkiadó

692 oldal