2021. február 26., péntek

Olvasási ütemterv - sorozatok egy szuszra, vagy kell a szünet?

 

 

Emlékszem még azokra a végtelennek tűnő időkre, amikor általános iskolásként, gimisként még saját magam fedeztem fel a könyvek világát. Nem volt mankó a kezemben, nem olvastam blogokat, nem nagyon volt olyan a környezetemben, aki annyit olvasott volna, mint én, hogy alaposan kibeszélhessük egymással az aktuális kedvenc könyveinket. Órákon keresztül bóklásztam az iskolai vagy a városi könyvtár polcai között, és fülszöveg vagy éppen a szerző alapján választottam ki a következő olvasmányomat. Rengetegszer újraolvastam abban az időben, előfordult olyan is, hogy szinte rögtön egymás után négyszer is elolvastam ugyanazt a könyvet. Ma már mintha kevesebb időm lenne, sok új, még ismeretlen történet vonz - és valahogy nem érzem az idő végtelenségét. 


Azokban a régi időkben nekem például szuper fogódzót nyújtottak maguk a szerzők. Ha valakitől megtetszett egy olvasmány, akkor a könyvtárban vagy a könyvesboltban fellelhető összes kötetét elolvastam - szinte majdhogynem egymás után. Így daráltam le Milan Kundera életművét, Edgar Allane Poe műveit vagy éppen Umberto Ecotól is ekkor olvastam elég sokat. Meg persze Dan Brown nevére is eléggé figyeltem, hogy mikor jön ki tőle újabb regény. Később, mikor már könyvesblogoltam, meg a molyon lógtam elég sokat, és egyre több könyv bejött a horizontomba, az életművek olvasása akkor is még elég sokáig benne volt az olvasói attitűdömben. Igaz, már ugyanannak a szerzőnek a könyveit nem olvastam annyira egymás után, de viszonylag rövidebb szünetekkel azért mindig sorra kerültek elég hamar. Agatha Christie-be való belebolondulásom például ekkoriban kezdődött egy molyos kihívásnak köszönhetően, amikor is egy év alatt legalább tíz könyvét kellett elolvasni a krimikirálynőnek. Azóta bár nem ekkora éves mennyiségben olvasok tőle, de azért évente egyszer sorra kerül tőle valami. A Bronte nővérek, Austen művei is évente azért előkerültek nálam - utóbbi életművével már végeztem, de ez a szép az újraolvasásban: újra lehet kezdeni. 


Manapság már nem mondanám, hogy életműveket olvasnék. A szerző személye egyre kevésbé meghatározó nálam, mintha az író szépen, lassan kikúszna a képből. Csak én vagyok és a történetek. Történetek, amik vagy megszólítanak engem már az olvasásuk előtt valamilyen módon, vagy hidegen hagynak még akkor is, ha valaki olyan írta, aki korábban már más könyvével hatalmas katarzis élményt okozott. Hiszen pár tudatosabb életmű olvasással rájöttem, hogy bármennyire is zseniális valaki, mégsem tudja mindig azt az élményt adni minden könyvével (erre csak nagyon kevesen képesek nálam), és csalódni pedig mostanában nem igazán szeretek, időm sincs rá. Az idő végtelenségét birtokolva egy-egy csalódáson viszonylag hamar túltettem magam és könnyen tovább tudtam lépni más történetek és világok felé, manapság azonban olyan szinten fel tud idegesíteni az, ha valamire csak pazaroltam az időmet, hogy azt el nem tudom mondani. És persze, ez talán nem is mindig az író hibája, lehet az is benne van a pakliban, hogy csak én változom közben. Hogy a mondanivalója, a stílusa ugyanaz, mint más könyvében, és mégse jelenti már ugyanazt a számomra. Persze, így is vannak azért olyan szerzők, akiktől szeretnék még olvasni illetve, akiknek egy-egy új megjelenése (ha élő személyekről van szó) azért eléggé felcsigáz. Ilyen például Rowling (bár valahogy az Ickabog nem igazán vonz), Agatha Christie, L. M. Montgomery vagy tavaly óta Robin Hobb. De biztosan vannak még mások is, csak most nem jutnak eszembe.


A sorozatok olvasásával is hasonlóképpen vagyok, mint az életművekkel. Régen nem érdekelt, hány részes a sorozat. Amennyiben tetszett, ledaráltam egyben az összeset, ha elérhető volt. Ha nem, akkor minden rész megjelenésekor újraolvastam a korábbi köteteket, és úgy kezdtem bele az újba. Ma már ez másképp van. Bármennyire is tetszik egy sorozat, képtelen vagyok egyben ledarálni. Szükségem van a részek közötti szünetre, még akkor is, ha elérhető az összes rész már. Persze, azért nem mindegy, mekkora szünetről van szó. Egy éven belül még elő tudom magamban hívni játszi könnyedséggel azt a rajongást, azt az izgalmat vagy egyáltalán azt, hogy mit is szeretek abban az adott történetben. De például, ha már két év eltelik két rész olvasása között, elvesztem a fókuszt. Lelohad a lelkesedés, elfelejtek egy csomó mindent, és bár az eszemmel tudom, hogy szerettem a történetet, mégse bújik elő a rajongó-énem. És innen nehéz már visszajönni, nehéz meggyőznie a történetnek, hogy nekem szükségem van rá. Például így járt Victoria Schwab trilógiája is, az Egy sötétebb mágia, ahol az első részt rajongva szerettem, aztán valahogy mégis csak kikerült a látóteremből, és a második részt már jóval később olvastam csak el. Szerencsétlen véletlen, hogy a Gyülekező árnyak egyébként is egy elég gyengécske sztori lett, a középső részek minden hibájával egyetemben, szóval végül nem is folytattam tovább a sorozatot, mert képtelen volt visszahozni bármit is abból az érzésből, ami az első olvasása közben elborított. 

De persze, az is egy elég komoly gond, hogy sok megkezdett sorozatban benne vagyok így vagy úgy, viszont nem akarok állandóan sokadik részeket olvasni. Kellenek az új történetek, a kezdőkötetek vagy az önálló történetek. Mert ritka az, hogy egy sorozat az életem minden területére reflektálni tudjon (kivéve a Harry Potter, az mindig reflektál elég sok mindenre az életemben), és számomra az olvasás valahol én-terápia is. Fontos, hogy az aktuális olvasmányomban megtaláljam azt az önmagamat, aki akkor, azokban a napokban vagy a hetekben vagyok. Hogy akárcsak egy jelenetig, egy mondatig arról olvassak, ami engem akkor éppen érdekel vagy nem is tudom még, hogy érdekel, de mégis valamilyen módon, valami titkos tudatalatti útvesztő útján mégis csak megfog és nem ereszt. És ezért ugrálok én mostanában történetről történetre, belekezdve, félbehagyva, félrerakva, halasztva vagy éppen tartogatva részeket, mert azt a folyton változó, formálódó önmagamat keresem bennük; akiben szintén ott vannak a történetek, az én-történetek, az elmesélendő témák és érzések, amiket csak bizonyos történetek lapjain keresztül vagy azok mentén tudok magamnak megfogalmazni és elbeszélni. Egy könyv számomra nem csupán egy izgalmas, kalandokkal teli jelenetek füzére, hanem ott kell legyek a lapokon én magam is. Jó lenne persze, ha tudnék annyira fókuszált lenni, hogy ha akkor éppen megfog egy sorozat, akkor kitartsak mellette, és hajlandó legyek hosszú ideig élni a szereplőkkel együtt, vagy annyira rajongani valakiért, hogy minden könyvét és a bevásárló listáját megszerezzem és hagyjam, hogy beszippantson teljesen magába, mígnem ki nem ürítem azt a bizonyos poharat, amit a szerző felkínált számomra. Hogy egyben, egy hajtásra megigyam, mohón nyelve minden egyes cseppet, és valaha valóban ilyen voltam, de most... Most már nem. 

 

Most már ha könyvekről van szó, akkor csak én vagyok. Ha rajongok egy történetért, hagyom, hogy átjárjon az érzés, hogy felfaljon a könyv, bekebelezzen kicsit és én is őt. Magamra vetítsem azokat a jeleneteket, mondatokat, amik  én vagyok, amik rólam szólnak. Ott van még a rózsaszínköd, csak már máshogy. Néha szeretem tartogatni azt, ami a pohárban van. Lehet, mert úgy érzem, talán ekkora mennyiségben nem bírnám el azt az önmagamat, aki akkor vagyok. Kell egy későbbi én, egy másik élettapasztalattal, másik hangulattal, látásmóddal, idősebben, hogy a történet ne le húzzon, hanem továbbra is felemeljen. Ferrante tetralógiája például pont ilyen. Imádom, de mégsem tudnám egyben megemészteni, mert a történet falna fel engem mindenestül, hogy aztán megrágva és kiköpve heverjek a padlón napokig miatta.


Úgyhogy a címbeli kérdésre az én válaszom az utóbbi években egyértelműen a szünet felé billen, még akkor is, ha annyira imádom azt a sorozatot, mint Robin Stevens Murder Most Unladylike-ját. Néha persze jól esne felfalni mindent egy szuszra, de közben azért mégis ott van bennem, hogy jó lenne tartogatni az ilyen szuper élményeket. Beosztani ínségesebb időkre vagy ha nem is amiatt, hanem jó, ha aztán vannak kötetek, amikbe jó érzés belemélyedni és megint rajongani.

És ti hogy álltok ehhez a kérdéshez?


A többiek a témában:

PuPilla

Theodora

ZakkantAnett

Sister

Mandi

Nita

Avilda

A Szofisztikált Macska

7 megjegyzés:

theodora írta...

(Ismét) olyan szépen írtál az olvasásról, arról hogy mit jelent igazán :)
Egyet tudok érteni veled is ebben, hogy jó a kedvenc szerzőket tartalékolni, és tényleg akkor olvasni amikor megszólít, mostanában próbálom ezt követni én is.
Sorozatok esetén én is az 1 évnél nagyobb kihagyásoknál vagyok bajban, Katherine Arden sorozatával vagyok most így.

Sister írta...

Nahát, csatlakozom Dórihoz, nagyon szépen megfogalmaztad (megint), hogy milyen belemerülni az olvasásba, amikor csak te és a történet léteztek. Imádom ezt az érzést, de ha túlságosan intenzíven élem át egyfolytában, megtörne a lelkesedésem. Ezért (is) szavazok most már, a mai eszemmel a szakaszos folytatásokra. :) Ez a módszer abszolút bevált, főleg a kedvenc szerzőim / sorozataim esetében.

Nekem mondjuk Leiner Laura ilyen, aki nem mindig tud egyenletes színvonalat hozni, és az IOV trilógiával is akadtak problémáim, mégis bizalmat szavaztam az újabb gárdának, és annyira jól sült el a dolog, hogy utána rövidesen egy másik történetébe bújtam bele. Mert jólesett.

És szerintem ez a kulcs: azt olvassuk, ami és akkor jólesik, amihez kedvünk van. Hiába egy imádott íróról van szó, vagy egy egekig magasztalt sorozatról, nem rossz ezeket szép lassan csepegtetni, és tovább kiélvezni az élményt, amit nyújtanak. :)

PuPilla írta...

Csatlakozom, nagyon tetszett amit a gyerekkori, fiatalkori olvasások, könyvtárban böngészések más jellegű idő-megéléséről, és persze úgy egészében az olvasásról, önmagunk megtalálásáról a történetben írtál. ♥
Ma már másként érzékeljük az időt, és közhely vagy nem, de egyre gyorsul. Az idő végtelensége, az ismeretlenben való válogatás valahogy a múlté lett.
Nagyon megragadott az a mondatod is, hogy csak te vagy, és a történetek, a szerző személye már nem is annyira meghatározó. Tényleg gyakran így van, hogy hiába ez vagy az írta, nem fog meg a sztori, nem akarok rá időt pazarolni (fájdalmas az elpazarolt idő, amióta nem végtelen :D)... Kivéve persze néhány ultimate kedvencet. :)
A beosztásról, az élmények elosztásáról, kicsit a kivárásról pedig szintén hasonlókat írtunk, hasonlóan érezzük. :)

Az Ickabogot nem is akarod egyáltalán elolvasni?

Panna írta...

Mindig ámulok, milyen szépen tudsz írni az olvasásról, de ez most különösen megragadott – megfogalmaztad azt, amit én nem tudnék így átadni, de pontosan ugyanezt érzem.

zakkant írta...

Régen én is órákig bolyongtam a könyvtárban, és képes voltam egymás után elolvansni a Jövőből jött lány című könyvet. A könyvtári kölcsönzőcédulán csak az én nevem volt egy oldalon keresztül csak néhány hónapos eltéréssel :D Hát igen, voltak ilyen kattanásaim, de ahogy felnőttem és ahogy jött a net és a blogok korszaka akkor felfedeztem, hogy bőven van mit olvasni, és vannak sorozatok is. Én is simán abbahagyok egy sorozatot, ha nem tetszik a második rész, nem igazán tud érdekelni, hogy a későbbi részekben javít az író. Szerintem ez egyáltalán nem kegyetlenség, annyi jó olvasmány van, és olyan kevés időnk van elmerülni benne, pedig nincs is ennél jobb, annyira egyet tudok érteni minden mondatoddal, ahogy leírtad!

Nita írta...

Nagyon jól megfogalmaztad, hogy amikor még sok idő van az olvasásra, sokkal több dologba beleugrik az ember, mint amikor már sokkal kevesebb ideje van.
És tényleg jó tartogatni a szerzőket, sorozatokat kicsit. :)

Heloise írta...

@theodora: ó tényleg! Arden sorozatával én is pont így vagyok, még a magyar megjelenés előtt olvastam az első részt, amit imádtam, aztán valahogy elmaradt a folytatások olvasása, pedig emlékszem, mennyire tetszett. Talán egy újraolvasás segít visszahozni a lelkesedést. :)

@Sister: ó nagyon szépen köszönöm! <3 igen, az olvasásban is a saját tempónk szerinti mértékletesség az, ami nekem is bejön. Ahogy idősödöm, egyre inkább vonzódom a lagomos felfogáshoz, az az igazság.

@PuPilla: nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy ennyi mindent hasonlóan látunk. :) igen, én ezt a szerzős dolgot talán Backman esetében tanultam meg, hogy nem kell egy-egy kedvelt szerző esetében mindent erőltetni.
Képzeld, az Ickabog valahogy még nem fogott meg magának. Lehet, hogy ez a gyerekillusztrálás dolog is belejátszik nálam, nem tudom. Valahogy még nem érzem a hívószót. :D de ez lehet később változni fog amúgy, még nem tudom.

@Panna: jaj ezt nagyon szépen köszönöm neked, szuperjól esett ezt olvasni <3

@zakkant: amúgy nem tudom, melyik korszak volt a jobb. Most néha azért hiányolom a saját felfedezéseket, meg a sok ismeretlenséget. De persze, az is annyira jó hogy az ember képben van mindennel, így nem kerülnek el minket valóban szuper könyvek. Ó ez a könyvtározós emlék nekem is annyira ismerős :D eddig minden könyvtárban elég hamar megismertek engem már névről :D
Ugye? Minek pazarolni az időnket közepes élményekre? Ma már tényleg nincs annyi nekünk.

@Nita: igen, a tartogatás, a jól beosztás mindig bevált nekem. Csak ha kifutok az időből a sok tartogatás miatt, az olyan rossz érzés :(

Follow Me @photos_from_anna