2021. április 19., hétfő

A döntés

 

Edith Eva Eger könyvére elsősorban azért is figyeltem fel, mert mindig is érdekelt, hogy hogyan lehet túlélni lelkiekben egy olyan traumát, amit a holokauszt okozott. Hogyan lehet továbbfolytatni azután az életet, hogy valaki olyan sok szörnyűséget megtapasztalt? Hogyan képes megtalálni valaki ezek után az élet szép oldalát, hogyan élhet valaki ezután normális életet anélkül, hogy beleőrülne az ott látottakba. Minden embert őszintén csodálok, aki a saját élete mikrotragédiáin túl tud lendülni. Lenyűgöz az, ha valaki meg tudja találni a napsugárt a nehéz helyzete ellenére is - nem naivságól, üres pozitivitásból vagy tagadás keretében, hanem mindazzal együtt, hogy érzi és tudja a saját problémájának súlyát. S az, hogy valaki lelkiekben is túléli a koncentrációs táborokat, az számomra az a fajta erőt adó csoda, ami valóban megmutatja, hogy igenis dönthetünk a saját boldogságunk felől. Hogy az, hogy boldogunk vagyunk-e igenis a mi döntésünk függvénye. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem kell átélni a tragédiákat, nem érezhetjük magunkat szomorúnak, nem fájlalhatjuk a veszteségeinket, nem élhetjük meg életünk mély pontjait. Csupán azt, hogy miután megéltük a mélységeinket, igenis hátrahagyhatjuk azokat - nem azért, mert valami jó történik velünk, hanem mert mi döntünk úgy, hogy most már másra van szükségünk. Hogy most már meg kell élnünk a magasságot is.


Edith Eva Eger könyve alapvetően nem mond sok újdonságot, ha az ember életvezetési tanácsokat keres benne. De szerintem rossz olvasói magatartás is, ha ezzel a szándékkal fogunk neki az olvasásának. Ez egy memoár, egy túlélés történet. Egy megírt gyászfeldolgozási folyamat. Ez elsősorban az írónő gyógyulásának lenyomata, amiből igen, vetíthetünk magunkra bizonyos ráismeréseket, segíthet megérteni a múltunkkal való kapcsolatunkat, de ez a történet nem minket akar meggyógyítani, hanem a szerzőjét. 


Edith Eva Egerrel visszatekintünk gyerekkorára, az ott megélt - valamennyire általánosnak nevezhető - sérüléseire. Hogy szülei viselkedése hogyan hatott önbecsülésére, miként érezte magát egy átlagos lányként egy átlagos családban, ahol a szülőknek is ugyanúgy megvoltak a maga személyes mikrotragéidái, amik kihatottak a családi életükre. Ezek a tapasztalatok, jelenetek, ott megélt mondatok később is felbukkannak a memoár során. Átértékelve, megértve, megmagyarázva, feldolgozva. Amit kislányként, gyerekként megélt, azt később felnőtt fejjel tudatosan újból elővette, és leszűrte a megfelelő következtetéseket. Felnőttként, anyaként megértette, hogy szülei nem voltak boldogok, nem tudtak túllépni a saját múltbeli sérelmeiken, és ez rávetítődött aztán a gyerekeikkel való kapcsolatukra is. Az ebből szerzett sérüléseit sok-sok évtizeddel később átformálta és a tanulságokat beépítette önmagába. A negatív dolgot pozitívra változtatta, s így sikerült megbocsájtania, továbblépnie gyerekkorának sérelmein. 

S aztán jött a holokauszt, ami minden éppen kibomló életutat elsöpört, porig rombolt. A szerzőnek félbeszakadt az élete, s egy teljesen más sors vette kezdetét abban a pillanatban, hogy fegyveresek törtek a családjára a házukban, felforgatva, gyűlöletükkel bepiszkítva az otthon szentségét, hogy aztán gettóba, majd pedig marhavagonban nyomorogva szállítsák őket Auschwitzba. Hogy hogyan lehet épésszel túlélni azokat az éveket, amik ott rá vártak? Csakis úgy, hogy tagadott. Hogy nem volt hajlandó megélni ott a mélységeket, csak a pozitív gondolatokba kapaszkodva tudta tartani magát, hogy ne hunyjon ki a fénye végleg, ne rohanjon bele a szögesdrótos kerítésbe az első adandó alkalommal. Egy tiszta érzésbe, a lehetséges - ám irreális - jövőbe való kapaszkodás mentette őt meg és még sokakat abban a táborban.  


– Hogy nézek ki? – kérdezi. – Mondd meg az igazat!
Az igazat? Úgy néz ki, mint egy rühes kutya. Egy meztelen idegen. Ezt természetesen nem felelhetem neki, de bármilyen hazugság is túlságosan fájna, ezért egy lehetetlen választ kell megtalálnom: egy olyan igazságot, ami nem okoz sebet. Belenézek a szeme hihetetlen kékjébe, és arra gondolok: feltenni ezt a kérdést – „Hogy nézek ki?” – még tőle is a legbátrabb dolog, amit valaha hallottam. Itt nincsenek tükrök. Arra kér, hogy segítsek neki megtalálni magát, és szembenézni magával. Így aztán az egyetlen igaz dolgot felelem neki, amit felelhetek.
– A szemed – mondom a nővéremnek – annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad.
Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.
– Köszönöm – suttogja.

 

Ám ahogy saját életünk mikrotragédiái esetében, itt sem az a legnagyobb feladat, hogy a nehéz helyzetekben megmaradjunk, hogy nap nap után túléljük a hullámvölgyet, hanem lelkileg fel tudjuk dolgozni azt, ha már elmúlt az az időszak, ami össze akart roppantani minket. Eger sem a koncentrációs táborban szenvedett a legjobban, hanem az utána következő években. Lekerült róla a túlélni akarás, nem tagadhatott tovább, szembe kellett néznie azzal, ami a holokauszt után maradt - neki és benne. Fel kellett dolgoznia, hogy ő túlélő lett. Hogy sokan - köztük családja nagy része is - odavesztek. Hogy a világ ezt tette vele és a társaival, és neki abban a világban kell továbbélnie. Szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy elvették tőle a jövőjét, és hogy az, ami tartotta benne addig a lelket, már nincs többé. Csak egy ábránd volt, ami akkor rengeteget segített, de most, hogy vége a borzalmaknak, szembe kell néznie azzal, hogy nem volt semmi realitása. Új célokat, új életet kell találnia - de hogy lehet ezek után, ha olyan lelki teher van az emberen, amit épésszel felfogni képtelenség? Eger asszony végül kitérőkkel ugyan, de ezt az elképzelhetetlen tragédiát is a javára tudta fordítani. Pszichológus lett, aki más emberek tragédiáin segít túllendülni, feldolgozni azt. Mindezt úgy, hogy közben maga is gyógyul. Mert ez hosszú évtizedeken át tartó folyamat, aminek egyik csúcspontja talán az, amikor hosszú évek után egy konferencia miatt kénytelen Németországba utazni, nem messze attól a helytől, ahol félholtan rátaláltak az amerikai katonák. 


A döntés egy nagyon jól felépített, jól megírt memoár, aminek megvannak a maga tanulságai, és hozhat az olvasójának is ráismeréseket. Persze azt gondolom, hogy aki járt már olyan igazi hullámvölgyben az élete folyamán, amiből sikeresen kikecmergett és némi tudatossággal vissza is tudott tekinteni önmagára és a megélt időszakra, az is hasonló következtetésekre juthatott - legalábbis én így voltam vele. Mindemellett nehéz is volt olvasni, különösen az auschwitzi élményeket - mármint lelkileg volt megterhelő. De pont ezekért a dolgokért tartom egy roppant fontos memoárnak. Hiszen olyan dolgokat őriz meg, amiket nem szabad sosem elfelejtenünk, és rávilágít arra, hogy a legnagyobb sötétségben is megtalálhatjuk azt az aprócska fénysugarat, ami aztán kivilágíthat mindent maga körül. 


Edith Eva Eger: A döntés

The Choice

Fordította: Farkas Nóra

Libri Kiadó

420 oldal

Nincsenek megjegyzések:

Follow Me @photos_from_anna