2021. április 16., péntek

Királyok veszte

 


A történetek sosem állandóak. Folyton változó, formálódó valamik, amik minden egyes újrameséléskor más-más alakot öltenek. A történetek velünk változnak. És persze, az sem mindegy, ki meséli el azt. Jenn Lyons könyve remekül megfogja ezt a formátlanságot még írott szövegként is, hiszen narrátoraink már az elején nem értenek egyet. Melyik momentummal kezdődött az a történet, amit elmesélni kívánnak? Honnan kell a mesélőnek felfejtenie a szálakat, hogy a történet megkapja a valódi elejét? Így kezdődik hát két különböző idősíkon ugyanaz a történet más-más narrátor szemén keresztül. Ezeket a sztorikat aztán olykor-olykor lábjegyzetben félbeszakítja egy harmadik, sokáig névtelenségbe burkolózó narrátor, aki különböző kiegészítéseket, értelmezéseket fűz hozzá, vagy éppen rávilágít arra, hogy mikor hazudik éppen a másik kettő elbeszélő. Bizonyos szempontból egy korrekten összerakott bölcsész fantasy ez, legalábbis ami az elbeszélés módját illeti, mindenképpen. 


Főszereplőnk és egyben egyik elbeszélőnk, Kihrin, aki rögtön az események közepébe ugrasztja hallgatóságát. Mindenféle előzmény vagy háttértudás nélkül egy rabszolgapiacon veszi kezdetét az a történet, amiről úgy gondolja, hogy mindenki hallani akar. De persze, hogy nem figyel annyira a részletekre, kihagy dolgokat és meglehetősen hanyag elbeszélőnek mutatkozik sok esetben, hiszen nem szabadakaratából mesél nekünk, hanem kényszerítik rá. Ezt a mesét szakítja félbe aztán fogvatartója, Karom - az alakváltó, aki az általa megölt emberek emlékeit és érzéseit magába építi. Kihrin történetét ő máshol kezdi, időben jóval előrébb, és olyan alakok szemén keresztül követi nyomon Kihrint és a vele megesett dolgokat, akik nos, már nem élnek. Karom elbeszélés módja egy majdhogynem mindent tudó narrátoréhoz hasonlatos, hiszen az általa használt narrátoroknak, akik egyben szereplői is a történetnek, mind belelát a fejébe és hátsó szándékaiba. Amit olykor persze megoszt velünk, olvasókkal is, de van, amikor nem. 

Karom története ott kezdődik, hogy Kihrin dalnokként dolgozik egy bordélyházban apjával együtt. Mellékkeresetként némi betöréseket is vállal egy tolvajbandának, hogy végre elég pénzt gyűjthessen és kijusson a város nyomornegyedéből. Egyszer azonban az egyik betörése alkalmából egy démonidézés kellős közepébe csöppen, és hamarosan szembe is kell néznie ezzel a félelmetes teremtménnyel, aki üldözőbe veszi őt. Innentől kezdve az élete gyökeresen megváltozik. 

Ugyanis felfigyel rá egy uralkodóház is, akik biztosak benne, hogy rokoni szálak fűzik őket Kihrinhez, így befogadják őt udvarukba. Ám itt az élet továbbra sem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hiszen összeesküvésektől hemzseg az udvar. A brutalitás és a kegyetlenség pedig minden nap kéz a kézben járnak errefelé. Sajnos, Kihrin számára hamar kiderül, hogy elveszett hercegnek lenni korántsem olyan érzés, mint a mesékben szokás. 


Jenny Lyons nagyon jó és okos szerző, aki szuperül kihasználta a narrátorokkal való játékot, s tette ezt úgy, hogy tényleg egy nagyon érdekes összhatást eredményezett vele, ami számomra kiemelte a tucatfantasyk közül. És bár közel ezer oldal, mégis elérte azt, hogy szinte repüljön az idő az olvasása alatt, hamar bevonzott magával ebbe a világba. Ám mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy olykor Lyons sok mindent túlságosan is túlgondolt. A könnyednek ígérkező kikapcsolódás egyre bonyolultabb és bonyolultabb szálakat hozott be magával, és amikor már a lélekvándorlásos dolog miatt a nevekre is több névréteg rakodótt, akkor aztán már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy most pontosan ki kicsoda és mit és miért csinált. Leginkább a Kihrin által mesélt történet rugaszkodott el szépen, lassan a valóságtól, nehéz volt ott lépést tartanom a történésekkel. És mondjuk ezt nem feltétlenül írom a hibái közé, hiszen miért ne lehetne egy kicsit agyalósabb, mélyebb, összetettebb egy történet, de én addigra már teljesen belehelyezkedtem a kényelmes olvasó szerepébe, akinek nem kell ennyire agyalgatnia dolgokon a történet kapcsán, hogy most akkor ki is az, aki újjáéledt és mit is cipelt magával, milyen konfliktust is kell megoldania a szintén újjáéledt szereplők között. 

Sok tekintetben emlékeztetett engem egyébként Patrick Rothfuss A szél neve című csodás fantasyjére, amit nagyon szerettem olvasni sok évvel ezelőtt. Bizonyos megoldásokban, történetvezetésben és stílusban éreztem rokoni kapcsolatot ezzel a regénnyel, miközben olvastam, de mégsem éreztem a Királyok vesztét egy epigonregénynek. Hiszen mindemellett volt benne saját és - számomra - eredeti ötlet.

Látható, hogy igencsak vegyes érzéseket hagyott bennem maga után ez a történet. Egyfelől csodálom és elismerem, hogy tényleg egy nem mindennapi regény ez, aminek a világában jó ilyen hosszan kalandozni. Ugyanakkor mégse vagyok képes feledni azt az érdektelenséget részemről, ami a végefelé elhatalmasodott rajtam, amikor egyre kacifántosabb és kacifántosabb irányt vett a történet. A folytatását egyszer mindenképp elolvasom, de ehhez pihennem kell, úgy érzem. Jó lett volna "de" nélkül szeretni, mert bizony hiányoznak nekem ezek a belemerülős, komótos fantasyk. 

 

Jenn Lyons: Királyok veszte

The Ruin of Kings

Fordította: Sárpátki Ádám

Agave Könyvek

 719 oldal

Nincsenek megjegyzések:

Follow Me @photos_from_anna