Pages

A magyar költészet napjának margójára

2021. április 11., vasárnap

 

 

A költészet számomra sokáig egy mesterségesen tantermi keretek közé szorított dolog volt, amit ha tetszett, ha nem, minden egyes alkalommal a hivatalos iránymutatást követve szanaszét kellett elemezni, mindig azon morfondírozva, hogy mire gondolhatott a költő (de valójában a tankönyv szerzője), mégha ezzel párhuzamosan nyelvtanórákon azt tanultuk, hogy mennyire nem lehet egyébként megérteni a másik ember gondolatait, mennyi minden félremehet a kommunikáció során. Hát még a mindenféle költői képekkel, rímekkel teletűzdelt sorok esetében! A versek számomra sokáig nem éltek. Még annak ellenére sem, hogy évente többször is jártam versmondó versenyekre, ahol olykor - a rutin miatt -  a versválasztásnál és versmondási stílusnál teljesen szabad kezet is kaptam a felkészítő tanáromtól. Nekem a verseny általános iskolásként azt jelentette, hogy kaptam egy teljes szabadnapot egy pár perces szereplésért cserébe, na meg könyvutalványt - jobb esetben. Rosszabb esetben verseskötetet, aminek bár szintén örültem azért, de mégse tudom azt mondani, hogy egy hatodikos lánynak minden vágyálma Petőfi válogatott verseinek birtoklása - különösen úgy, hogy otthon aztán dögivel voltak verseskötetek tanár apukámnak köszönhetően. 


Csokonai, Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila - ezen férfiak uralták versismereteim nagy részét, ami aztán gimiben és egyetemen még tovább bővült természetesen. Bejött a világirodalom, a magyar irodalom is árnyalódott, de a versekhez társított hívószavaim továbbra is a ridegség, távolságtartás, szanaszét elemzés és a memoriterek maradtak - még akkor is, ha olykor meg-megszólítva éreztem magam vagy nagyon megtetszett egy -egy költői kép, szófordulat, amit azóta is őrzök az emlékezetemben. 


Aztán a könyves blogolásnak köszönhetően felfedeztem azt is, hogy a verseket lehet csak úgy szórakozásból olvasni is, és nem kell a hivatalos kánonban levő férfiakkal foglalkozni feltétlenül, hanem van női költészet is, ami nem csupán Nemes Nagy Ágnesből áll (bár őt tényleg zseniálisnak tartom egyébként). És persze, ne értsetek félre, szeretem, sőt imádom én Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát, Simon Mártont, Fodor Ákost, de ahogy a próza esetében is, úgy a költészetnél is észrevettem, hogy a női szerzők jobban meg tudnak pendíteni bennem valamit, jobban vagy több helyen érzem azt esetükben, hogy engem szólítanak meg, olyan témákról beszélnek, amikkel nekem is szembe kell néznem. Szóval a kis privát felfedezéseim alatt bukkantam rá Emily Dickinsonra vagy éppen Szabó T. Annára, akik tényleg mindenestül megnyertek maguknak. Korábban azt hittem, hogy rajongok Radnótiért vagy éppen Fodor Ákosért, de ennek a két fantasztikus nőnek a költészete jobban megragadott, mint eddig bármi más a költészetben. 


És aztán a Fiatalúr érkezése a költészethez való viszonyulásomat is alaposan megváltoztatta. Neki köszönhetően fedeztem fel ugyanis, hogy a költészet mennyire egy élő valami. Ami nem némán épül belém, hanem hangosan kimondva létezik. Nem mesterkélten, műpátosszal telve, hogy a versmondó verseny zsűrijét lenyűgözze az ember, hanem játékosan, kacagósan él, és mégis sokkal, de sokkal komolyabb a tétje, sokkal fontosabb embert kell vele lenyűgözni, mint anno sok-sok évvel ezelőtt. Nem könyvutalvány vagy verseskötet a nyeremény, hanem egy, a magyar nyelvet valóban élvező, minden szavát mélységesen átélő kis felfedező, akinek a nyelvtanulás fázisában rengeteget tud adni egy Varró Dani, egy Tóth Krisztina vagy egy Szabó T. Anna. Merőben más élmény számomra az utóbbi időkben a költészet, ami végigkíséri a napjainkat. Velünk van evés közben, sétáláskor, utazáskor vagy éppen lefekvéskor. Beépült a napjaink rutinjába, csupa mókát és kacagást hozva magával, és én csak nézem a kis közönségemet, akit megszólít egy-egy vers, ki tudja, miért. Gondolatokat, szavakat, képeket ültetek vele a fejébe, miközben nevetünk vagy éppen áhítattal hallgat csendben, és újra és újra kéri ugyanazt a verset, és századjára is ugyanolyan élvezettel hallgatja, mintha csak először mondanám. És számomra most ez a költészet igazi ereje. Lüktet, árad, belénk épül - ez az, amit egy tanóra se tudott volna átadni nekem, azt hiszem. Legalábbis az irodalomoktatás mai formájában biztosan nem. 


Úgyhogy ha nem érted, mi az a költészet, olvass verseket. Hangosan. 

Főleg gyerekeknek.

Nincsenek megjegyzések:

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS