Shadow and Bone

 

 

Orosz mágikus világ egy alternatív XIX.században. Azt hiszem, valahogy így tudnám legjobban összefoglalni, milyen is Leigh Bardugo világa. A Shadow and Bone bár nem igazán volt az elolvasandóim listáján, a Netflix sorozat annyira berántott pár rész alatt, hogy kénytelen voltam beruházni a trilógiára, pedig a young adult korosztálybesorolás eléggé eltántorított anno a megvételétől. Nem mintha nem olvasnék gyakran ilyesfajta könyveket, de a fantasy és a young adult találkozásának gyümölcseit sok-sok évvel ezelőtt már megismerhettem, és elmondhatom, olvasói létembe már nem igazán tudom beilleszteni ezeket a panelelemeket és a szokásos kliséket. (Kivéve persze, aztán amikor mégis)

Nos, a Shadow and Bone trilógia az ígéretes kezdet ellenére mégis csak alátámasztotta ezt a félelmemet. Biztos vagyok benne, ha tíz-tizenegy évvel ezelőtt olvastam volna, legalább annyira odáig lettem volna érte, mint a Csontvárosért. De manapság még Cassandra Clare könyveiért sem rajongok. Tudom, izé dolog ez. De múlik ez a fránya idő, én meg komolykodok, pedig lehet nem kéne.

 

A történet:

Alina ​Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából… Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

Igazából már az első kötetbe is kicsit előítéletesen kezdtem bele, ami aztán tényleg nem szép dolog, mert hát akkor mégis minek kezd bele az ember lánya egy történetbe, ha igazából kérdéses annak az élvezeti faktora. De hát a sorozat az tényleg annyira tetszett, azaz igazság, hogy szerettem volna kicsit jobban elmélyedni ebben a világban. Biztos voltam benne, hogy a könyvekben csomó olyan plusz információra bukkanhatok, amit a Netflixes filmkészítők elsunnyogtak. 

Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Hiszen az első kötetet meglepő módon élveztem, igazából teljesen le is vetkőztem a közepére a merevségemet, és hagytam Bardugonak, hogy szórakoztasson. És hovatovább abban is tévedtem, hogy a sorozat elsunnyogott volna ezt-azt a történetből, ugyanis arra a megállapításra jutottam, hogy az első rész szinte egy az egyben az első évad, úgyhogy üröm az örömben: kicsit ismétlés szagú volt számomra az olvasása. Igazából azt éreztem, mintha újra leültem volna a tévé elé. Azzal a sajnálatos különbséggel, hogy Mal és Alina kapcsolata a könyvekben egyértelműen romantikus töltetű volt már az elejétől kezdve, ami szerintem kevésbé működött. Kicsit lapos és unalmas volt ez a szál, totálisan hidegen hagyott. 

Aztán a második résszel kezdődött a már-már kálváriának is felfogható kalandozásom, ugyanis a Siege & Storm (magyarul Vihar és Ostrom) szerintem nem szólt másról, mint arról, hogy Alinába minden szembejövő férfiszereplő annyira beleszerelmesedik, hogy rögtön meg akarja kérni a kezét. És közben persze Mal féltékenykedik Alinára, Alina meg vagy nem érti a dolgot vagy éppen szenved emiatt. Nagyon nem hiányzott szerintem ez a fajta dráma a történetből, mert pont olyan unalmas volt, mint ahogy ez leírva hangzik. Az egyetlen jó dolog ebben a második részben Nikolai volt, akinek a karakterét egyenesen imádtam, és mindenképp el szeretném olvasni Bardugo másik duológiáját a King of Scarst, mert abban ő a főszereplő. Igazi színfoltja a történetnek: egy izgalmas, jó humorú alak, aki tényleg élvezhetővé tette ezt az alapvetően gyenge kötetet. Szerettem ha a színen volt, olyankor egészen jól bele tudtam feledkezni az olvasásba. 

 És aztán jött a harmadik rész, ami a második részt is alulmúlta. Tipikusan az a fajta felépítésű rész volt ez, amiben nem történt az ég világon SEMMI, majd az utolsó harminc oldalba mégiscsak bele lett sűrítve egy nagy összecsapásnyi cselekmény, de az az igazság, hogy én addigra annyira eluntam magamat az egész sztorin, hogy majdhogynem ezt is inkább átaludtam. Sokszor éreztem azt, hogy ezt félbehagyom inkább, de aztán a végére csak derültek ki olyan dolgok a szereplőkről, amik megválaszolták azokat a kérdéseimet, amik a sorozat megnézése óta foglalkoztattak. 

Úgyhogy ha valaki megkérdezné milyen volt ez a háromkönyves utazás számomra, azt mondanám, amit a többség eddig: érdekes ez a világ, de nagy kár a kivitelezésért. Az érdektelen, sehovase vivő drámák, a klisés fordulatok az emberi kapcsolatokban és a mindenkinek kellő szerény, kisebbségi komplexusos, ámde mégis dögös főszereplőcsaj toposza pedig már annyira lerágott csont, hogy nincs az a kifejezés, amivel leírhatnám. A Six of Crows (magyarul: Hat varjú) lényegesen igényesebb és izgalmasabb történetet ígér. Majd azt a duológiát is folytatnom kéne, csak előtte még rá kell pihennem erre az élményre. 

 

 

Leigh Bardugo: Shadow & Bone, Siege &Storm, Ruin &Rising