Immár hivatalosan is bele kell törődnöm, hogy ha olvasni akarok, akkor azt csakis Kindle-n tehetem meg. A papíralapú könyv huzamosabb ideig való olvasása egyszerűen kivitelezhetetlen a jelenlegi élethelyzetemben, hiába vár rám csomó csodás történet a könyvespolcaimon, hiába hívogatnak engem, csak a befejezetlenség lesz a sorsuk és hogy hónapokig az éjjeli szekrényemen pihennek érintetlenül, míg csak meg nem unom szomorú látványukat, és visszateszem őket a helyükre. 

Ezzel szemben például Mrs. England történetével kereken 24 óra alatt végeztem, pedig nem lett hirtelen több időm. De be kell ismernem emellett azt is, hogy a villámolvasásom nem csupán a formátumnak köszönhető, hanem annak is, hogy - nincs mit szépíteni - ki voltam már éhezve egy vérbeli gótikus történetre. És Stacy Halls regénye szuperül betöltötte ezt a szerepet. Elmondhatatlanul jól esett egy igazán jó olvasmány miatt kevesebbet aludni este, vagy a napközbeni lopott percekben is haladni tovább a történetben. Úgy szeretem ezt az érzést, és olyan ritkán kapom meg ezt igazán. 

Stacey Halls a Mrs. England című regényével tulajdonképpen újra megírta Charlotte Bronte világhíres Jane Eyre-jét. És amondó vagyok, hogy ezzel az ég világon semmi probléma nincsen, hiszen Ruby May legyen bármennyire is tapasztalatlan a romantikában, azért mégsem esik Jane Eyre hibájába, és hajlandó a történetek kirakós darabjaival kicsit jobban megdolgozni. Akárcsak klasszikus irodalmi elődjének, az ő múltja is traumákkal terhes, ott van benne is az árnyék, a bezárt szoba a lelkében, amelynek a kulcsát jól eldugta, hogy véletlenül se tudjon csak úgy kinyitódni. 

" Azon tűnődtem, létezik-e szó a honvágyra, ha nem egy hely, hanem személyek után munkál bennünk..."

Vérbeli gótikus hangulatú regény ez egyébként, szóval a műfaj szerelmeseinek sem fog csalódást okozni. Stacey Halls mesterien adagolja a feszültséget. A kellemes, napsugaras hangulatú nevelőnő regény szépen lassan átcsúszik a gótikába, és olyan sötét árny telepedik rá a történetre, hogy az ember képtelen nem visszafojtott lélegzettel lépkedni May dadus mellett ugrásra készen, mintha bármelyik bokorból előléphetne valami sötét, félelmetes alak. 

Persze, ne feledjük, hogy a klasszikus gótikával van dolgunk ebben a regényben: a feszültség lassan adagolódik és a történet is ráérősen bomlik ki. És nekem így működik ez igazán jól: hogy az izgalom nem rám akarja törni az ajtót, hanem észrevétlenül, oldalról oldalra kúszik be a bőröm alá. Az instant-izgalmakat keresők ne itt keresgéljenek tehát, mert ők csak unalmat fognak a lapokon találni. A klasszikus gótika a türelmes vagy éppen a gyanútlan olvasóknak létezik - talán utóbbiak számára a legjobban. Akik nem is sejtik igazán, hogy milyen sötét titkokat rejtenek a történet elzárt szobái, hanem csak egy napsütéses séta reményében indulnak útnak a regény ösvényein. 

Őszintén megvallom, a KULT sorozatból nekem kicsit kilóg ez a kötet, kevésbé éreztem fajsúlyosnak, mint az eddig általam olvasottakat, de ez egyáltalán nem zavar. Stacey Halls bebizonyította számomra ezzel a regényével, hogy olyan szerző, aki nagyon nekem ír, úgyhogy a másik két megjelent regényét is mindenképp sorra szeretném most már keríteni. Még annak ellenére is, hogy számomra a vége valahogy kicsit ellaposodott, kevésbé lett mellbevágó, mint ahogy számítottam rá. Nekem kicsit túl napsütéses lett a befejezés, minden árnyékot elkergetett a történet zugaiból. És fogalmam sincs, hogy ez jó dolog-e - valakinek biztosan, de én picit csalódva búcsúztam el a szereplőktől. 

Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

 

V

annak ezek az irreális és teljesen alaptalan félelmeim a hosszú történetekkel kapcsolatban. Pedig alapvetően, ha belegondolok, egészen sokszor olvasok 400 oldalnál hosszabb könyveket, mégis gyakran félek nekivágni ezeknek a regényeknek, ki tudja, miért. Michael Chabon neve nem volt ismeretlen számomra, annak ellenére, hogy semmit sem olvastam tőle korábban, viszont a végtelen várólistámon továbbra is ott csücsül tőle a Jiddis rendőrök szövetsége. Ám váratlan fordulatként az olvasói létemben, mégsem azzal a könyvvel kezdtem az ismerkedést az írásaival, hanem a Kavalier és Clay bámulatos kalandjaival.

Hogy erre a kötetre felfigyeltem, azt teljes mértékben Theodorának köszönhetem, aki olyan lelkesen írt erről a regényről, és ráadásul megtudtam, hogy a képregény műfajának keletkezésének idejében játszódik a történet, akkor rögtön pakoltam is fel a kívánságlistámra. Persze aztán ahogy távolodtam el időben a hirtelen feltámadt lelkesedésemtől és kíváncsiságomtól, úgy rémített meg egyre inkább ez a majdnem 900 oldalas regényhosszúság.

Pedig igazán kár volt, mert így utólag azt tudom mondani, hogy gyorsan repültek az oldalak. Különösen az első száz oldal volt számomra az, ami igazán behúzott a történetbe, és onnantól kezdve tudtam, hogy nekem innen nincs menekvésem, meg kell tudnom, hogy végződik ez a történet. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy aztán egy rész se volt, ami annyira magával ragadott volna, mint a prágai epizód, mert az úgy hangulatilag nekem nagyon-nagyon betalált. Persze, aztán voltak benne még izgalmas vagy éppen hangulatos momentumok, meg aztán olyanok is, amiket egyáltalán nem olvastam szívesen. Utóbbi kategóriába egyértelműen az antarktiszi rész tartozik, mert hogy utálok az állatokkal történt kegyetlenségekről olvasni. Persze, nem mintha egyéb kegyetlenségekről szeretnék, nyilván mindegyik felkavar kellőképpen, de a gyerekekkel vagy állatokkal szemben elkövetett dolgok különösen. 

De engem felkavaró tartalmak ide vagy oda, érdekes volt ott lenni a képregény aranykorának kezdetén, a szuperhősök megszületésének és felemelkedésének idején. Bármennyire is irodalmi szemétnek, nem komolyan vehető műfajnak gondolták ezt akkori alkotói és kiadói, mégis sok fontos dolgot képviselt ez a II. világháború kétségbeesett időszakában. Amikor a kimenetel annyira bizonytalannak tetszett, és az egész háború végét még egyáltalán nem lehetett látni, jó és fontos volt arról ábrándozni, hogy egy szuperhős képes lenne véget vetni ennek az egésznek. Jó lehetett arról álmodozni, hogy létezik még az az abszolút Jó, aki mindenféle nemes eszmékkel van felvértezve, és képes a valóságot olyan mesévé változtatnia, amelyben végül a jó győzedelmeskedik. 

Erre különösen Joe-nak, a Szabadulóművész grafikai megalkotójának volt első látásra szüksége. Ő, aki saját börtönében rekedt egészen attól a pillanattól kezdve, hogy hátrahagyta zsidó családját a nácik által megszállt Prágában. Aki bármennyi évet élt is Amerikában, mindig idegennek érződött számára az a világ. Hiába találta meg ott önmagát, hiába bontakoztathatta ki ott tehetségét, hiába talált társakra és barátokra. Képtelen volt elszakadni attól a tudattól, hogy mit hagyott maga mögött. 

A regény narrációjában különösen érdekes volt, ahogy ez a képregényszerűség megjelent Sam és Joe történetében. Különösen Joe alakja hasonlított egy bosszúálló szuperhős történetéhez, akit hiába vesznek körbe hűséges segítői, mégis a magány az egyetlen társa. Aki igazságot oszt, és minden sarkon ellenséget lát maga körül. S ha már elfogytak, akkor felkutatja őket, bárhol legyenek is a világban, még az Antarktiszon sem menekülhetnek előle. Joe addig nem találhat otthonra, amíg lelke nem lel békét, nem talál megnyugvást. 

Sammy ezzel szemben pont hogy ebből a nyugalomból, az egyhangúságból szeretne szabadulni, de erről ő sem tud mindig. Sammy életének nagy nehézsége, hogy képtelen elbírni azt, hogy ő kicsoda valójában. Az átlagosságba menekül inkább, beletakarózik, annyira amíg végül már valóban kényelmesnek érzi azt. Vajon lesz-e mersze ahhoz, hogy a saját maga alkotta szuperhőshöz hasonlóan, kiszabaduljon ezekből a láthatatlan béklyókból? 

Chabon regénye egyszerre mesél a képregényes szuperhősök aranykoráról és egy, a menekülésben létező generációról. Bevallom, nem mindig voltunk azon a hullámhosszon, amin szerettem volna, hogy vagyunk, de alapvetően azt mondom, hogy örülök, hogy elolvastam ezt a történetet. Bámulatosan megidézte az az érát, amikor a szuperhősök először mentettek világokat. 

Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

The Amazing Adventure of Kavalier and Clay

Fordította: Soproni András

21. Század Kiadó

848 oldal

Hallgasd a holtak énekét!

Jesmyn Ward regénye lírikus sorokkal vág gyomorszájon olyan módon, hogy aztán levegőt sem kapsz. Olyan könyv ez, amit olykor kifejezetten nem szerettem olvasni a benne elmesélt vagy megtörtént dolgok miatt. Ám mindeközben mégis nehéz volt kilépni a történetből, mert ugyan sok mindennel kapcsolatban nem kertelt, de mégis sok igaz gondolat is helyet kapott benne.
És persze, Kaylát és Jojot, ezt a két kisgyereket nem tudtam csak úgy otthagyni ebben a borzalomban. Tudnom kellett, mi történik velük. Hát így, ilyen kettős érzésekkel keltem és feküdtem Jesmyn Ward regényével.

Szeretem azt hinni, hogy tudom, mi a halál. Szeretem azt hinni, hogy olyasmi, amitől nem kell elfordítanom a tekintetemet.

Jojo, ez a tizenhárom éves fiú rajongva szereti színes bőrű nagyapját, Popot, aki sokat mesél a régmúltról, főleg azokról az időkről, amiket a Parchmanben töltött. A történetek sosem lineárisan követik egymást, Jojo maga foltozza össze őket, hogy végül egésszé váljanak, ám a történet vége mindig hiányzik. Kimondatlanul, elmeséletlenül marad csendje ennek az életszakasznak. Hiába mesélteti el Poppal újból és újból a Parchmant és az ott töltött időket, a teljes történet a maga befejezetlenségével lebeg mindig felettük.
De minden történetnek kell a befejezés, ugye?
Hogy ez a befejezés eljöjjön, egy új történetnek kell kezdődnie: Jojo apját kiengedik a börtönből, ezért Leonie, a drogfüggő anya fogja két gyerekét, Jojót és a hároméves Kaylát, hogy együtt odautazzanak a Parchmanhez és együtt hozzák haza Michaelt. Ám a visszaútra nemcsak ő lesz az útitársuk, hanem egy szellem a múltból, Pop múltjából, aki a történet befejezéséért utazik vissza velük. Hogy Pop végre elmesélje, hogy is végződött az a történet, amit újra és újra, mindig máshonnan nekirugaszkodva el akar mesélni.

Tommy Orange Sehonnai című regénye sokszor eszembe jutott a történet olvasásakor, hiszen Ward is a társadalom peremén élőket helyezi a középpontba. Az ő elmeséletlen történeteikről szól ez a könyv is. A személyeseken keresztül kivetítve valami szélesebbé, valami nagyobbá. Hiszen hány mélyszegénységben élő afroamerikai nő osztozhat Leonie-val a sorsban? Hányan tudnak hasonló gyerekkort felmutatni, mint Jojo és Kayla?
És ezek az elmeséletlen történetek kísértenek. Nem hagynak nyugtot senkinek ebben a regényben. Ott lüktetnek a felszín alatt, elhallgatva, eltemetve, elfojtva. Mindent tönkre tesznek maguk körül. Ám nem maradhatnak így örökké. A történetek azért vannak, hogy egyszer, valamikor mégis kimondásra kerüljenek.  Ám valóban felszabadulást hoznak ennyi idő után magukkal?

Leonie-t, a könyv legellenszenvesebb karakterét is kísérti a múlt. Azért hajszolja Michael szeretetét, azért menekül a drogokhoz. Anyaként teljesen diszfunkcionális: képtelen érzékelni gyerekei igényeit, vágyait, de még a legalapvetőbb szükségleteit is. Idegenek számára, ahogy ő is a számukra. És ez a közös utazás nem hogy összehozná őket, hanem még inkább mélyíti közöttük a szakadékot.

Mindamellett, hogy ez a regény egy fájdalmasan valósághű látlelete a Délen, mélyszegénységben élő afroamerikai rétegnek, ebbe a kegyetlen realitásba be-bekúszik, majd életre kel egy olyan fajta ősi hiedelemvilág, ahol halottak szellemei jelennek meg a kiválasztottaknak. Kéretlenül, olykor a legváratlanabb pillanatokban felbukkannak, és kommunikálni próbálnak. Leonie-t halott bátyja kísérti akárhányszor elszáll a szertől, Jojo pedig a Parchmanbe tett útjuk alatt találkozik össze eggyel, aki Pop múltjához kötődik.
A regény igazi különlegessége emellett, hogy múlt, a jelen és a jövő néha egyszerre létezik ebben a történetben.  Az idősíkok olykor értelmüket vesztik. Csak az évek során rárakódott érzések léteznek a helyeken: ilyenkor mintha felülemelkednénk az időn. 

Dédapám azt mondta, mindenben van lélek. A fákban, a holdban, a napban, az állatokban. Azt mondta, a nap a legfontosabb, és nevet is adott neki: Aba. De szükség van mindre, az összes lélekre, hogy egyensúly legyen.

Azt hiszem nem túlzás kijelentenem, hogy a Hallgasd a holtak énekét! elképesztően meghatározó olvasmány lett számomra. A lírai szöveg, a fájdalmas valóságba betörő, életre kelt hiedelmek és az összetört, vakvágányon haladó emberi sorsok olyan elegyet alkottak ebben a történetben, hogy az még sokáig, napokon keresztül kísértett engem.
Nehéz kilépni az ilyen regények bűvköréből, még akkor is, ha nem szívesen időzünk ott.

Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!
Sing, Unburied, Sing
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó
320 oldal

Sehonnai

Kívülállónak érezni magadat egy másik országban, távol a saját hazádtól pokoli nehéz érzés lehet. Más szokásrendszerek, más nyelv, más mechanizmusok mozgatják az ottani életet és az embereket, mint amit eddig ismertél. Az otthon és a külvilág élesen elkülönül, más világba lépsz be, ahogy kinyitod az ajtód. De kint élve - még ha nehezen is - érthető és persze várt is ez a kulturális különbözőség, számításba veszed ezeket, amikor kiköltözöl egy másik országba. És tudod, hogy azért van egy terület, ahonnan jöttél, ahol mindezek, amiket ismersz - nyelv, kultúra, történelem - mások is így ismernek.

De ha ez az idegenség a saját országodban ér, a saját földeden, az valahogy még nehezebb, még feldolgozhatatlanabb. Idegennek születni újra és újra, évszázadokon keresztül a saját hazádban, láthatatlan kisebbségként élni egy teljesen más világban igazi trauma lehet. Nem feltétlen egyéni szinten, hanem a nép szintjén, ami persze kihat az egyénre is. Hiszen bármennyire is individuumok vagyunk, elszakíthatatlanul tagjai vagyunk annak a közösségnek, akikkel együtt közös nyelvet, kultúrát és történelmet ápolunk. Ehhez sokféleképpen viszonyulhatunk, persze - de származásunk kihat ránk, formál minket, akárcsak a gének, vagy hogy otthonról mit viszünk magunkkal. 

A sehonnaiság érzése az amerikai őslakos indiánok sajátja, akik idegenek saját földjükön. Akik a legtöbb ember képzeletében úgy élnek, ahogy valamikor, sok száz évvel ezelőtt talán léteztek - de persze, lehet hogy sohasem. Lehet, hogy a tollas fejdíszes, természetközeli nép vadromantikus képe szintén csak egy képzelt, soha nem létezett ábránd. 

*

Vajon hagyták őket valaha beszélni magukról? 

*

Az amerikai őslakosok felett sokak szerint eljárt az idő. De vajon valóban így van? Valóban csak a múlt árnyként élő darabkái a modern világban? 

Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek.

Tommy Orange regénye egy óriási hiányt töltött be nálam, hiszen nem olvastam sose amerikai őslakos irodalmat. Alakjaikat - azt a keveset is - csupán mások tolmácsolásából ismertem, ahogy történelmükről is csupán a másik, vagyis a győztes oldal szemszögéből hallhattam. Így a regény bevezetője arcul csapó meglepetés volt számomra. Persze, tudja az ember, hogy a telepesek elég durva dolgokat követtek el, de azt hiszem, a Orange által leírt dolgok töredékéről se volt fogalmam, hogy mennyire brutális népirtásos vérengzés ment itt évtizedeken, évszázadokon keresztül. Napokon keresztül emésztenem kellett a bevezetőt. 

Fehérként annyi szégyellni valónk van...

Ám maga a regény témája nem a múlt, hanem a jelen. Nem a rezervátumba szorult őslakosok, hanem az elvárosiasodottak. Akik ezen az újfajta élőhelyen próbálják őrizni a hagyományaikat vagyis őslakosként meghatározni magukat a fehérek között. Ezt az életérzést, ezt a sehonnaiságot több szereplő elbeszéléséből ismerhetjük meg különféle korosztályból, különféle élettel. Ám abban mindenképpen hasonlít az életútjuk, hogy mindannyian a társadalom peremén élnek, szinte láthatatlanul a többi ember számára. 

Erről szól ez a könyv. Különböző, ám mégis valahol hasonló, össze-összefonódó életutakról, amik pókhálóként szövik át a történetet. A szereplők vagy erősebben vagy csak rövid időkre kapcsolódnak egymáshoz valamilyen formában. Nem hiába vonul végig a történetben maga a pók és pókháló motívum, ez köszön vissza a szereplők kapcsolatrendszerénél is. 

A Sehonnai egy nagyon fontos regény. Egy olyan láthatatlan társadalmi rétegről szól, akik rengeteg traumát éltek és élnek meg jelenleg is a hazájukban. Akik kívülállók, és akik némák a legtöbb ember számára. Akikről mások beszélnek, ha beszélnek ugyan. Tommy Orange most megtörte ezt a csendet. S persze, irodalommal megoldani bizonyos problémákat nem lehet. De fontos az elmesélhetőség, fontos a történet nemcsak az egyén szintjén, hanem a nép szintjén is. És mindezt még azzal is megfejelte, hogy csodálatosan ír. Húsba vágóan, igazan és szépen. 

Meghatározó élmény volt számomra.

Azt mondta, hogy a világ történetekből áll, semmi másból, csak történetekből, és a történetekről szóló történetekből.

És ahhoz, hogy tehessünk valamit, meg kell értenünk, honnan jövünk, mi történt a népünkkel, és hogy azzal adózhatunk tisztelettel nekik, ha jól élünk, ha elmeséljük a történeteinket.

Tommy Orange: Sehonnai

There, There

Fordította: Pék Zoltán

21.Század Kiadó

320 oldal

Üdvözöllek a gyereked agyában

Alapvetően igyekszem nem ráizgulni a gyereknevelésre, miközben azért mégis csak a szemem előtt lebeg, hogy mekkora felelősséggel tartozom most már egy kis életért. Hogy milyen ember lesz majd belőle, hogy látja a világot és benne önmagát, képes lesz-e a boldogságra és tud-e bízni önmagában... És ez még csak a jéghegy csúcsa, de mégis nagyjából ezek azok a dolgok, amik így két hónapos szülőként folyton eszembe ötlenek, miközben - mint említettem - próbálok nem rágörcsölni erre a dologra és önmagamat adni ebben az újfajta szerepemben is. Igyekszem a bettelheim-i értelemben elég jó szülőnek lenni. 

Dr. Sandra Aamodt és Dr. Sam Wang könyve jó és hiteles bevezetésnek tűnt ehhez a témához, hiszen a szerzők már kábé negyven évet töltöttek idegtudományi kutatásokkal, illetve maga Wang a Princeton Egyetem kutatója és professzora. Hiszen szerettem volna első körben egy olyan, tudományos bizonyítékokkal alátámasztott, ám mégis nagyjából laikusoknak szóló könyvet olvasni, ami jó alapot adhat számomra, ha nem is feltétlenül a gyerekneveléshez, de mondjuk az olyan kattintásvadász cikkek kiszűréséhez, amik fennenhangoztatják, hogy ők aztán megmondják a tutit, hogy mit kell tenned annak érdekében, hogy a gyereked ilyen vagy olyan legyen. Például okos, tehetséges, jó nyelvérzékű és a többi és a többi. Nem mintha nekem lennének elvárásaim a gyermekemmel kapcsolatban. Nem szeretnék belőle kis Mozartot nevelni és nem várom el azt sem, hogy tízéves korában már legalább három nyelven beszéljen folyékonyan. De nem vagyok ellene az egészséges mértékű fejlesztésnek: aminek köszönhetően nem kis zsenit nevelek, csak alapot szolgáltatok számára ahhoz, amiből aztán később saját maga építkezhet, és sikeres, boldog felnőtt válhat belőle. A siker szót pedig természetesen a lehető legtágabb értelemben értem. 

Visszatérve a könyvhöz: szóval a szerzőpáros az agykutatások eredményeinek köszönhetően egy csomó gyereknevelési mítoszt tudományos érvekkel megcáfol. Mint például hogy a gyerekek okosabbak lesznek a zenehallgatásnak köszönhetően vagy azt, hogy valaki hanyadikként érkezik a családba, hatással van a személyiségére vagy hogy a szoptatott csecsemők IQ-ja jóval magasabb lesz, mint a cumisüvegből etetetteké.

Persze, a könyv nem csupán mítoszrombolásból áll, hanem egy csomó érdekes és hasznos dolgot is tartalmaz, ami bármely leendő vagy már gyakorló szülő hasznára válhat. Saját megközelítésük alapján egy egész fejezetet szentelnek például a természet vagy nevelés? témakörének. Ebben az örökös vitában sokan azon az állásponton vannak, hogy a fejlődést alapvetően a gének határozzák meg, a környezet pedig rugalmasan járul hozzá ehhez a folyamathoz. Például különböző neműek viselkedése is örök vitatéma ebben a kérdéskörben: vajon eredendően, biológiailag térnek el egymástól vagy a szocializáció felel a nemek közötti eltérő viselkedésért? A szerzőpáros szerint ez abszolút meddő vita, ugyanis mindkét feltevés helytelen. 

Az agy építkezésének programját a gének alapozzák meg, de az agy folyamatosan reagál a világra, és erőteljesen ráhangolódik a helyi feltételekre. Az embernek az a képessége, hogy a lehető legváltozatosabb körülmények között képes élni, a gének természetének és a viselkedés rugalmasságának köszönhető. A viselkedést meghatározó gének szinte mindegyike úgy működik, hogy egy adott fejlődési kimenetnek változtatja meg valamely tényezőjét, nem pedig úgy, hogy pontosan meghatározza azt. 

Valójában az egyes neuronok szempontjából nehéz különbséget tenni a genetikai és a környezeti hatások között. Azok a jelzések, amelyek az agyat érik a szem és a fül révén, kémiai jelek útján módosítják a géneket - hasonlóan a genetikai hatásokhoz. E változások némelyik visszafordítható, mások pedig nem - de nem az a lényeges momentum, hogy a hatások a testen kívülről vagy belülről érkeznek. 

"Miközben a gyerekek vígan növekednek, mint gaz az árokparton, agyuk olyan hévvel égeti az energiát, mint egy fáklya."

Alaposan kifejtik például az ún. érzékeny korszakok jellemzőit és fontosságát. Ezek az érzékeny korszakok azok az időszakok ugyanis, amelyek különösen meghatározóak az idegrendszeri pályák kialakulásában. Az ebben az időben szerzett tapasztalatok megalapozzák bizonyos viselkedésformák kialakulását, és tartós hatást fejtenek ki. Ilyen például a nyelvtanulás is. Még az egyetemen pszicholingvisztika órán tanultuk, hogy bizony az anyanyelv elsajátításának van egy végső életkori határa. Ez pedig a hatodik-nyolcadik életév között van valahol. Ha a gyermek addig nem hall emberi beszédet, utána képtelen lesz megérteni és elsajátítani bármilyen nyelvet. De vannak olyan érzékeny korszakok is, amik már a születés előtt végbemennek: ilyen például a tapintási érzék kialakulása.

Persze, a korai fejlődésnek nem minden aspektusa függ a külső hatásoktól, tapasztalásoktól. Például a retinában és a gerincvelőben található idegpályák előre kódolt program szerint alakulnak ki. És vannak területek, amik alakíthatóak tapasztalás révén, de nem rövid távon, hanem az egész élet során. Alaposan, példákkal alátámasztva magyarázzák ezen fejlődési típusoknak a különbségeit illetve egymásra épülését. 

A szerzőpáros szerint azonban a legnagyobb ajándék, amit a szülő adhat gyermekének, az az önfegyelem képessége. Mivel az önfegyelem számos képesség hátterében húzódik meg, a szocializációtól az iskolai feladatvégzésig, azt mondják, hogy ez sokkal inkább hozzájárul a szellemi sikerességéhez, mint az IQ-értékei. Fontos még azt is hozzátenni, hogy Sandra Aamodt és Sam Wang nem hisz a gyereket asztalhoz szegező önfegyelem-javító technikákban, hanem ehelyett inkább a játékot pártolják: "amíg a gyerekek el tudnak merülni egy tevékenységben és csak arra figyelni, azalatt biztosan fejlődik önszervező képességük és jó kilátásokkal néznek a jövöbe."

Tetszett ebben a könyvben, hogy az agyműködés ennyire központi szerepet kapott, és mindezt le tudták vezetni a szülők által is hasznosítható tudássá. Hogy mertek mítoszokat rombolni, még az olyanokat is, amiket már-már tényként kezelünk, meg sem kérdőjelezve annak hamisságát. Valamint az is nagyon tetszett ebben a kötetben, hogy bizonyos konkrét gyereknevelési irányzatokat is alaposabban kiveséztek neurológiai szempontból. Például a pozitív fegyelmezés hatásosságát, néhány tippet is adva, hogy ezt hogyan  is lehetne alkalmazni vagy a dicséret és az önbizalom kapcsolatát. 

Ez a könyv alapvetően nem paráztatja agyon az egyébként is komplexusokkal teli szülőket sem. Hiszen, mint azt ahogyan több ponton is hangsúlyozza, a gyermek agya önállóan fejleszti magát olyan helyzetekben is, amikben nem is gondolnánk. 

Dr. Sandra Aamodt - Dr. Sam Wang: Üdvözöllek a gyereked agyában

Welcome to Your Child's Brain

Fordította: Buda Júlia

21. Század Kiadó

399 oldal

A hatalom

Naomi Alderman regényével kapcsolatban azt hiszem, vitán felül álló tény, hogy az év egyik legjobban várt megjelenése volt sokunk körében. Én Emma Watson OurSharedShelf nevezetű könyvklubja révén figyeltem fel először erre a kötetre, úgyhogy a magyar megjelenésének híre eléggé felcsigázott. Mindenféle sovinisztaságtól mentesen, engem nagyon tudnak izgatni azok a fajta disztópiák, amik a nemi szerepeket helyezik a középpontba, és ezen keresztül közelítenek egy lehetséges, nem éppen barátságos jövőkép felé. Izgalmas látni a dolgok kifacsarását, felnagyítását, mert legyenek bármennyire is hihetetlenek vagy éppen groteszkek, ott hordozzák magukban az igazság morzsáit, amiktől jobb, ha mindannyian óvakodunk.
A hatalom számomra ilyen szempontból is nagyon erős olvasmány volt, ami bizony egy csepp nyugtot se hagyott nekem még akkor sem, amikor nem olvastam éppen. Hogy a magyar közönség hogyan fogadta Alderman regényét, fogalmam sincs, mert nem olvastam még szinte senkinél se utána, viszont engem nem hagyott hidegen: pofán csapott, sokkolt és nem egyszer undorodtam az egésztől. De mindezek mellett - vagy éppen ellenére - mégis zseniális könyv, hiszen nagyon igazan beszél a hatalom természetéről. Arról, hogy mit tesz azzal, akinek van és mivé válik, akinek nincs. Melyek azok az intézmények vagy szervezetek, akik szinte azonnal alkalmazkodni tudnak a megváltozott környezethez, hogy a hatalom ne csússzon ki a markukból. Kik azok, akik átalakulva, emberek elméjébe beszivárogva kötnek rá lassan, észrevétlenül csomót. És kik azok, akik könyörületet nem ismerve, mohón hörpintenek a hatalom poharából. És mit kezdenek a hatalommal aztán? Vagy pontosabban: a hatalom mit kezd majd velük?

Bizonyos gender témájú beszélgetésekben, írásokban fel szokott merülni a kérdés, hogy milyen lenne az a világ, amelyet a nők uralnának. Talán, szelídebb, barátságosabb - kevesebb háborúval, vagy éppen másfajta harcokkal. Alderman regénye azonban egy jó nagy fityiszt mutat ezeknek a feltételezéseknek: a regény szerint  ugyanis szinte mindegy, hogy éppen melyik nem a domináns, hiszen az erőszak, az uralkodás a másik felett nemtől független. Az emberi természet maga az, amelyet megrészegít a hatalom. Korunk, nemünk, rasszunk nem számít. Ha elnyomott vagy és hatalmat kapsz, bosszút állsz. Lépésenként, de elnyomó leszel végül temagad is.
Alderman regénye úgy szól az egyenlőségről, hogy látszólag nem is. A másik nem megszerzi a hatalmat, és pontosan ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a technikákat alkalmazza a férfiak ellen, amiket ők is megtapasztaltak a saját bőrükön. Mindemellett nagyon jól bemutatta azáltal az aktuálproblémákat, hogy a szerepek megcserélődtek nála. Hogy férfiakkal estek meg azok az esetek, mint például a szexuális kihasználtság; a fenyegetettség érzése egyedül a sötét utcán a másik nem csoportjával; hogy az író álnéven írjon, mert a neme által művelt irodalom nem komolyan vehető; hogy történelmi szerepe marginális térbe szorul és a többi, és a többi... Hogy Alderman regényében mindezt a férfiak voltak kénytelen átélni, még inkább felerősítette az ilyen dolgok igazságtalanságát és abszurditását. Hogy olyan dolgokban is ott lehet az egyenlőtlenség, amit már nem is látunk, észre sem veszünk, mert megszoktuk vagy mert ez így van.
Azonban a nem csak egy ok a megkülönböztetésre, a másságra: hiszen a csoportok legnagyobb összetartó ereje sosem a hasonlóság, hanem a többiek különbözősége. A közös ellenségkép a legnagyobb csoportszervező erő, sajnos.

Szóval, alapvetően egyetértek Alderman üzenetével, hogy nem a nemünk határoz meg minket, hanem a mohó emberi természetünk, amely mindig a hatalmat szomjazza. Hogy nem attól leszünk jobbak mert nők vagy mert férfiak vagyunk, hanem pont attól, hogy ezen felülemelkedünk. A hatalom című regény mindezt az üzenetet brutális, kegyetlen és olykor igazán gyomorforgató köntösbe csavarta. De érdemes a sorok mögé nézni, és gondolkodni rajta.

Naomi Alderman: A hatalom
The Power
Fordította: Borbély Judit Bernadett
21. Század Kiadó
383 oldal

13 perc

Sarah Pinborough tinédzserszereplői elég félelmetesek. És ezt most nem az egyikben-másikban meglevő gyilkos hajlamok miatt mondom, hanem úgy egyébként is. Nem biztos, hogy bármelyik szereplőjével szívesen futnék össze egy sötét erdőben - de egy emberekkel teletömött plázában sem. Pinborough olyan plasztikusan ábrázolta szereplőit, hogy szinte mindegyiktől kellő mértékben undorodtam.

Tasha villámgyorsan bekerült a kisvárosa köztudatába úgy, mint a lány, aki tizenhárom percig halott volt. Miután magához tért, nem emlékezett semmire arról az ominózus estéről. Hogy hogy került bele a jéghideg folyóba, miért volt ott, kivel találkozott mind-mind a feledés homályába vész. Tasha igyekszik mihamarabb visszakapni az emlékeit, hiszen aznap este valakitől kapott egy titokzatos sms-t. "Találkozzunk a szokott helyen." De vajon ki küldte? És vajon találkoztak? Tasha még mindig veszélyben van?

Egy biztos: barátnői nagyon furcsán viselkednek vele mióta felébredt. Talán egyedül régi barátnőjében bízhat, Beccában, akivel évekkel ezelőtt széltváltak útjaik.

A történet többféle narráción keresztül bontakozik ki előttünk, újságcikkek, sms beszélgetések, valamint jegyzőkönyvek, naplórészletek is kiveszik a részüket a történet ismertetésében, ám az igazság ennyi nézőpont mellett is ügyesen lavírozik a sorok között, hogy aztán csak a legvégén bukkanjon fel teljes valójában.
A krimi szál mellett a könyv remekül boncolgatja a tinédzserlányok társas kapcsolatait is: a régi barátságok lassú hátrahagyását, amikor a különbözőség az egyik fél részéről már olyan mértékű, hogy a többiek meglátása szerint már túlságosan is kilóg a csoportból. A hasonlóság utáni vágy a tinédzserek világában valahogy fokozottan jelen van - talán az ebben a korban kialakuló új énük, amely hirtelen tele lesz olyan vágyakkal és gondolatokkal, amely gyermeki énüktől korábban teljesen idegen volt, szóval talán ezzel az új énükkel való szembesülés és annak elfogadása fokozottan igényli a másokkal való hasonlóságot. Ilyen szempontból a könyv elején többször is eszembe jutott a Suzy és a medúzák című regény is, amely szintén a barátságok átalakulását, hátrahagyását is központi témájául választotta.
Ám Pinborough regényénél bármennyire is tudjuk vagy sejteni véljük az emögött ott rejlő pszichológiai, csoportdinamikai folyamatokat, mégis kénytelenek vagyunk szembesülni az ezzel járó kegyetlenségekkel és szívtelenségekkel. Amikor bárhogy próbálkozik, igyekszik valaki jó barátnak lenni, az mégse elég a másiknak. A jószándék és a baráti szeretet nem feltétlen elegendő ebben a világban. Valaki a soha el nem érhető, bálványként imádható embereket keresi, és van olyan is, aki a leigázható, majd kontroll alatt tartható társakkal veszi körbe magát. És mindkettő képes a kegyetlenségekre.
A hierarchiától mentes, egyenlő kapcsolat ritka ennek a regénynek a világában, és azt nem is tartják sokra. Mintha majdnem mindenki a függő viszonyok örök harcából akarna kivenni a részét, és az igazi, valódi barátságok egyszerűsége és békessége unalmas lenne számukra. A tisztaság és őszinteség itt eleve halálra ítélt.
Ezt tükrözi az egész történet is. Talán ezért is volt számomra valahol nehéz olvasni ezt a könyvet - annak ellenére, hogy gyorsan pörögtek a kezem alatt a lapok. Viszont Pinborough tinédzsereitől rémálmaim voltak.

Sarah Pinborough: 13 perc
13 Minutes
Fordította: Tomori Gábor
XXI. Század Kiadó
367 oldal