Ha sorrendet kéne állítanom a Harry Potter-kötetek között, nagy nehézségek árán arra jutnék, hogy a Bölcsek köve mellett a Félvér herceg kerülne a dobogó tetejére. Előbbi imádott gyerekkori nosztalgia miatt, hiszen az első sorokat elolvasva újra és újra azt a bizonyos karácsonyt élem át, amikor tizenhárom évesen megkaptam édesanyámtól ajándékba. A Félvér herceg pedig az a rész, ahol egyre inkább árnyalódik előttünk Voldemort alakja, egyre több összefüggés kerül napvilágra, érzelmileg totálisan leránt a mélybe, ja és Harry viselkedése végre nem idegesít.

Amúgy be kell vallanom valamit: ennek a könyvek az első fejezetéért egyszerűen rajongok. Ahogy a narrátor szellemként végiglebeg, és mesél az alvó Harryt körülvevő tárgyakról, és ezáltal ismerteti olvasóival az eddig történteket, zseniális. Rowling itt annyira más technikát használ, mint előtte, és én ezt egyszerűen imádom. Már szerintem ezzel kitűnően felvezeti, hogy egy igazán komplex kötetet tartunk a kezünkben, és újra meggyőz (bár nem mintha kérdéses lett volna), hogy Rowling íróként kiváló. 

Jaj, és tudom, hogy ez mennyire gáz már, hogy ennyi szuperlatívuszt használok egy bejegyzésen belül, de képtelen vagyok másként kifejezni a bennem élő rajongást, ami az utóbbi hetekben ismét totálisan bekebelezett. Szinte mindenkinek az agyára megyek a környezetemben mostanában mikor például olyanokat mondok, hogy "jaj, hát igen.. sárkányból nem lesz golymók." vagy "most minden knút számít"  - persze, tökre nem csodálkozom ezen, és igyekszek mindenkit megnyugtatni, hogy már csak pár nap és vége. 

Visszakanyarodva a konkrétan ehhez a kötethez fűződő rajongásom mértéktelen szuperlatívusz mennyiségére, el kell mondanom, hogy mennyire érdekelt már az első olvasástól kezdve Voldermort múltja. Harry és Dumbledore ebben a kötetben ugyanis egy közös utazásra indulnak a múltban, emlékeknek merülnek alá, s céljuk ezzel nem más, minthogy Tudjukkit megismerhessék úgy, mint előttük még senki más. Megtudhatjuk, honnan és milyen körülmények közül indult, hogyan nőtt benne egyre inkább a becsvágy és a kegyetlenség - persze, Rowlingnak ezzel nem célja őt felmenteni szemünkben, nem fogjuk kevésbé pszichopatának tekinteni ettől Voldemortot, de mégis árnyalódik előttünk az alakja, már nem csupán egy szimpla gonosz lesz, hanem a személyisége jóval komplexebbé válik. 

“I am not worried, Harry,” said Dumbledore, his voice a little stronger despite the freezing water. “I am with you.”

Harry és Dumbledore kapcsolata ebben a kötetben válik a legszorosabbá, amolyan igazi mester és tanítvány módjára. Harry egyre inkább befogadja bizalmába az öreg varázslót - nem mintha eddig nem bízott volna benne, de ritkán felelt őszintén a kérdéseire. Ebben a kötetben már fel meri vállalni Dumbledore előtt sejtéseit és gondolatait, még akkor is, ha elutasításba ütközik. S ez szerintem a kapcsolatukban mindenképp előrelépés, ahogyan az is, hogy Dumbledore egyre inkább beavatja Voldemorttal kapcsolatos felvetéseibe és terveibe, jóllehet ezt inkább a szükség szüli részéről. 

Sokat gondolkodtam egyébként azon is, hogy kicsit talán egyenlőtlenek a viszonyok Dumbledore és Harry esetében: míg előbbi inkább a megoldás kulcsát és egy tanítványt lát a másikban, addig utóbbi talán inkább egy apafigurát keres; egy felnőttet, akihez ragaszkodhat, akinek a közelében végre biztonságban érezheti magát. Hiszen Dumbledore ezt jelentette Harry számára szerintem. És ez a felismerés nagyon elszomorított, még annak tudatában is, ha Dumbledore konkrétan kegyetlenségnek és igazságtalanságnak érezte, hogy egy ilyen idős fiúra ekkora terhet kell raknia.. Tehát, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dumbledore rossz ember ugyan! és csak kihasználja Harryt a jó cél érdekében, csupán azt, hogy talán arra ő sem volt teljesen felkészülve, hogy egy lelkileg sérült gyerek mennyire keresi a kapaszkodókat és mennyire ragaszkodna hozzájuk teljes szívével. 

Nyomozni valót is bőven kapunk ebben a kötetben, többféle rejtély is kering itt, ám Rowling krimiírói vénájának ez meg se kottyan. Még mindig vezetni tudja olvasóját az orránál fogva, és aztán a vége.... a vége mellbe szúr és szétszakít még ennyi újraolvasás után is.

“Dumbledore will only leave from Hogwarts when there are none loyal to him!”

J. K. Rowling: Harry Potter and the Half-Blood Prince

Bloomsbury

652 oldal

Harry Potter and the Order of the Phoenix

Saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.

“I know [Umbridge] by reputation and I'm sure she's no Death Eater-"
"She's foul enough to be one..."
"Yes, but the world isn't split into good people and Death Eaters.”  

Sötét idők közelednek. Miután dementorok támadták meg Harryt és Dudley-t Little Whingingben, Harry rájön, hogy Voldemort semmitől sem riad vissza, hogy megtalálja őt. A Trimágus Tusán történtekről kevesen akarnak tudomást venni, és sokan tagadják a Sötét Nagyúr visszatértét. Ám Harry nincs egyedül: egy titkos rend támadt fel hamvaiból, hogy ismét felvegye a harcot a sötét erőkkel. 

Ez kötet tele van haraggal és hormonokkal - hogy röviden fogalmazzak. Ez az a rész egyébként, amit a legkevésbé szeretek a szériából, mert Harry értetlenségét nem igazán tudom kezelni, és itt találjuk meg a legkevésbé a hangot egymással. Persze, mindemellett ez a rész is szerethető, hiszen a vége még a sokadik olvasás után is újra és újra kifacsar és összegyűr. 

A Főnix rendje volt az első igazi lépés a sorozat felnőtté válása útján. Egyre inkább kezdi hátrahagyni könnyedségét és játékosságát, a világ egyre komplexebb, a karakterek szép-lassan felnőnek és a mögöttük levő történet is egyre inkább árnyalódik, ahogy érzéseik is; a Voldemort elleni küzdelemnek egyre nő a tétje, továbbá a félelem és kétségbeesés is fel-felbukkan a lapok között, erősebben mint máskor. A gyerekkönyvesnek indult sorozat elkezdett nőni olvasóikkal. Már nem elégszik meg a leegyszerűsített, fehér foltos magyarázatokkal: valódi válaszokat ad, és nem szépít. Mégha az igazság kegyetlen is. 

“I was just wondering whether Mr. Potter has quite the temperament for an Auror?”

Harry viszont... szóval ő számomra itt talán a legelviselhetetlenebb. Folytonos haragjával, kirohanásaival, mulasztásaival nem tudok itt sokszor mit kezdeni, olykor még az Umbridge iránt érzett ellenszenvemet is übereli. Egyszerűen az idegeimre megy, hogy azt hiszi, csupán nemtörődömségből marad ki az információk áramlásából, illetve hogy nem képes meglátni Dumbledore tettei mögött levő okokat - vagy ha nem is az okokat, legalább bízhatna annyira az igazgató bölcsességében és tudatosságában, és tudhatná, hogy felesleges megkérdőjeleznie őt. Érdekes egyébként, hogy az ötödik kötetet tekintve hogyan változott a Harryhez való hozzáállásom az évek alatt: megjelenésekor, az első pár olvasáskor én még totál egyetértettem vele, és abszolút megértettem a dühét, sőt jogosnak is éreztem. Emlékszem, mennyire felháborított, hogy Dumbeldore kihagyja őt is itt mindenből. :) Aztán az évek során ez egyre inkább változni kezdett. Úgy tűnik, Harry megértéséhez itt ajánlatos a kamaszok kusza lelkivilágával rendelkezni, máskülönben az egész viselkedése csak idegesítő és érthetetlen. Piton vele kapcsolatos epés megjegyzéseivel nagyon egyet tudtam most érteni.

Szerencsére a többi szereplő megmaradt jófejnek. Ron vége kicsit kilép Harry és testvérei árnyékából - és erre már nagy szüksége volt. Bár az Edevis tükrében látott vágyálom nem teljesen valósul meg számára, de azért mégiscsak majdnem, hiszen prefektus lesz és a Griffendél kviddics csapatának gólkirálya ugyan egy kis kerülővel :)  . Kijárt már Ronnak ez a fajta sikerélmény, és nagyon dühített Harry efelett érzett irigysége. Na mindegy. 

Hermione pedig még mindig elképesztően okos és agyafúrt, ebben a kötetben is totálisan levett a lábamról, hogy milyen felnőttesen kezel bizonyos helyzeteket, és mennyire át tudja látni a dolgokat. Harry hírnevén esett csorba helyrehozása, a DS... többek közt ez is mind neki köszönhető. S ha Harry hallgat rá, akkor még sokkal több dolog is lett volna. Számomra Hermione legalább ugyanakkora hős a sorozatban, mint Harry - és hát legyünk őszinték: nélküle tényleg nem sokra ment volna. Valószínűleg már az első részben megfojtotta volna az ördöghurok.  

Ez is saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.

Azonban ebben a részben nemcsak a Sötét Nagyúr visszatérésével kell szembenéznünk, hanem Dolores Umbridge személyével is. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy Rowling összes negatív karakterén magasan túltesz, és iszonyatosan jól hozza ezt a minisztériumi mindenlébenkanál figurát, aki nem ódzkodik a Roxfortban folyó oktatás megreformálásától sem - természetesen, csakis a minisztérium által jóváhagyott és elvárt szempontok szerint. Legkedvencebb jeleneteim közé tartoznak azok, amelyek vele szemben folyó - hol aktív, hol passzív - ellenállásról szólnak tanárok és diákok részéről egyaránt. A Weasley ikrek végleges dobbantása a Roxfortból pedig mindig is emlékezetes maradt számomra.

Mindent összevetve a Főnix rendjéről elmondható, hogy legalább annyira szerethető mint nem. Sok bennem a kettős érzés vele kapcsolatban, de az számomra továbbra is vitathatatlan tény, hogy Rowling itt is zseniális - hiszen azt csakis a nagyszerű könyvek tudják, hogy sokadik újraolvasás után is hajnali kettőig fenntartsák olvasójukat. Szerelem ez, nem is kérdés.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Order of the Phoenix

Bloomsbury Publishing

800 oldal

The Sleeper and the Spindle

Gaiman még tavaly nyáron abszolút megvett magának a Szerencsére, a tej című gyerekkönyvével (amit tudom, hogy túl gyakran emlegetek vele kapcsolatban azóta, de tényleg tök jó könyv, olvassátok! ), szóval amikor megtudtam, hogy készített egy mesefeldolgozást, nem volt kérdés, hogy beszerzem magamnak. Még decemberben meg is rendeltem a Bookdeporól, és amikor pár nap után a kezembe vehettem, totálisan elámultam. A könyv olyan csudaszépségesen gyönyörű, hogy arra tényleg nincsenek szavak! Chris Riddell, az illusztrátor abszolút kitett magáért, igazán nyálcsorgató könyv lett belőle. 

A történet a jól ismert Csipkerózsika és Hófehérke sztorit mossa össze egy egészen modern megközelítésben, nem várt csavarokkal megspékelve, és a végeredmény... egy zseniális, szerethető és lenyűgöző mese - nem (csak) gyerekeknek.
Persze, Gaiman nevéből már sejthető, hogy ez nem egy olyan tündérmese, amit Disney-ék örömmel vinnének a filmvászonra. Persze, azért nem Grimm mértékkel mérve morbid, de azért van benne valami enyhén sötét hangulat. No és persze, a Hófehérke és a megmentendő hölgy között elcsattanó csókról ne is beszéljünk (ezt Disney-ék biztosan nem néznék jó szemmel)
Amúgy félreértés ne essék, ez nem egy szerelmi történet - egyáltalán nem. Bár ez a csókos jelenet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a könyv már a megjelenése előtt közszájon forogjon. Nyilván, ha valami igazán meghökkentőt akarunk kiemelni belőle spoilerek nélkül, hogy még a nem Gaiman-fanok is rohanjanak érte a könyvesboltba (vagy csak egyáltalán beszéljenek róla), akkor ez talán az a jelenet; de amúgy - a történet fényében -  negyedannyira sem érdemel szerintem ez a momentum említést, mert ez Gaiman részéről tényleg nem öncélúskodás vagy egyáltalán bármi, ami negatív felhangot érdemelne. Ez egyszerűen csak azért van, mert Hófehérke indult a hercegkisasszony megmentésére - és hát az átok, az meg átok. Csak csókkal lehet felébreszteni az álomba merült lányt. Ez van.

Egyébként Gaiman meséjében nagyon szimpatikus volt, hogy a hős - mármint a klasszikus értelemben vett aktív hős - egy nő. Nem a herceg vagy a királyfi megy kardot rántva a csatába vagy megmenteni a szerencsétlenül járt hölgyet, nem egy férfi küzd a birodalom biztonságáért, hanem a korábbi mesékben mindig passzív alakként feltűnő királykisasszony. Mert szerintem igenis a mai modern világban szükség van az ilyen szerepekkel való találkozásra is. Ma már egy nő - jó esetben - igenis megteheti vagy legalább megpróbálhatja, hogy a saját boldogulását egyengesse; nem kell őt feltétlen megvédeni a külvilágtól: ő is küzdhet kardot rántva, hogy lecsaphassa azzal a valóság szörnyeit és kemény küzdelmek árán ráléphessen arra az ösvényre, amit saját maga választott. És ez szerintem fontos - fontos, hogy a gyerekek is tudják.

Érdekes egyébiránt, hogy az utóbbi időben miért pont Hófehérkét értelmezik újra, mint harcos amazont... Például ugye a Once Upon A Time című sorozatban is - legalábbis amíg néztem - ő volt a mesevilágban a legaktívabb női szereplő, aki sokszor férfiakat is megszégyenítve küzdött és harcolt a maga igazáért. Amúgy lehet, hogy aztán a sorozatban később még több girlpower jelent meg, de bevallom, talán a második vagy harmadik évad közben feladtam a nézését, (pedig addig nagyon szerettem) mert az egész elkezdett elmenni egy brazil szappanoperába, és így kifulladt az érdeklődésem.

Mindenesetre én örömmel fogadok minden mese újragondolást, kiváltképp ha ennyire jól sikerül, mint Gaiman írása. Mert ez eredeti, mesés is, jellegzetesen gaimanos és mégis valahol ott lappang az eredeti mesék hangulata is. Riddell illusztrációi pedig tényleg csodásak, még mindig ámulok és bámulok a kivitelezésén.
És amúgy kedvet is kaptam ettől megint az ilyesfajta történetekhez, szóval felkerült így hát a várólistámra még Orson Scott Card: Bűvölet című regénye, Jane Yolen Csipkerózsája, Marija Morevna története Valentétől pedig továbbra is ott türelmetlenkedik a könyvespolcomon, és még szerintem keresgélni fogok ilyeneket. Akinek van még tippje, azt szívesen fogadom :)

Neil Gaiman: The Sleeper and the Spindle
Illusztrátor: Chris Riddell
Oldalszám: 68