Coralie Bickford-Smith képeskönyvei mellett nehéz szó nélkül elmenni. Már a borítón található grafikái is rögtön felkeltik az érdeklődésemet, mert annyira másak, mint az eddig általam látottak: nem túlzás őket újítónak nevezni, és hát annyira szemet gyönyörködtetőek is. A rajtuk levő vászonkötés még inkább fokozza bennem azt az érzést, hogy igazán nem mindennapi képeskönyvekkel lesz dolgom, ha ezekbe belelapozok. 

A The Song of the Tree szám szerint a harmadik, és mindezidáig utolsó megjelent képeskönyve, amely egy kismadár és egy fa kapcsolatáról szól, és ahogy a The Fox and the Star című könyvében, úgy itt is az elválás van a történet középpontjában. A dzsungel mélyén élő óriási fára időről időre madárraj száll, és belakják egy rövid időre az ágait. A kismadarak nagyon ragaszkodni kezdenek ehhez a fához,  hiszen itt igazán otthon érzik magukat. Ám amikor eljön a vonulás ideje, az egyik kismadár nagyon nehezen hagyja ott a fát. Aggódik érte, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Mennyire fog szomorkodni a magányában. Azonban ahogy leszáll az este, a kismadár megtapasztalja, hogy a fa nem fog egyedül maradni, hiszen még számos másfajta élőlény otthona is. 

"When the rains pour down

many shelter in your branches.

Many rustle your leaves - 

they trace your bark

and sing you to sleep.

They protect you when I leave. "

"Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka" - írja Szabó T. Anna a Senki madarában. Igen ám, de mi van akkor, ha a madár mégsem akar feltétlen felelni a távoli földek hívására? Coralie Bickford-Smith madara sokkal inkább az otthon-érzés melegségét vágyja, először képtelen elszakadni az otthonos ágaktól, levelektől. Vajon létezik-e akkor is az otthon, ha mi elhagyjuk azt? Létezni fog-e továbbra is, lesz-e hova visszatérnünk? 

A Madár bár tudja, érzi, hogy mennie kell, a félt-óvó szeretet mégis ott tartja őt a Fán, azon, amely otthont adott neki. Vajon fogja-e más is úgy szeretni őt, ahogy a Madár tette? Vagy ezentúl ott tornyosul a magányában, elhagyatottan? Az elválás egyik legfontosabb kérdése ez. Mi lesz azután, ha mi továbblépünk? Jó sora lesz annak továbbra is, akit hátrahagyunk? 

Sajnos nem minden elválásnál bizonyosodhatunk meg ezek felől. Nem mindig tudjuk úgy időzíteni, hogy megkaphassuk a megnyugtató válaszainkat. Coralie Bickford-Smith története azonban azt a pozitív üzenetet fogalmazza meg számunkra, hogy a dal sose szűnik meg, csak átalakul. Ez hozzátartozik a Fa állandóságához, még akkor is, ha lakói folyton változnak. 

Coralie Bickford-Smith: The Song of the Tree

Penguin Random House

64 oldal

Jenny Lee: Anna K.

Ahogy a mesék átiratai, úgy a klasszikusok modernizálása is mindig izgalmas téma számomra. Legyen szó akár színházi előadásról vagy éppen regényről. Hiszen egy régi történet átültetése a jelenünkbe mutatja meg azt, hogy bár az idők változnak, de a minket körülvevő problémák akár minket, akár a kapcsolatainkat tekintve ugyanazok még ennyi idő után is. Legalábbis szerintem erről ismerkszik meg egy történet időtlensége és örökérvényűsége, hogy vajon tud-e mondani valami személyeset a száz-kétszáz vagy akár háromszáz évvel későbbi olvasójának. És hogy vajon az ott fellelhető problémák ma is megállnák-e a helyüket.

Anna Karenina történetéről nem feltétlen gondoltam volna, hogy modern környezetben, a mi időnkben képes lenne ugyanazt a kétségbeesést közvetíteni, mint Tolsztoj klasszikusa. Főleg nem tinédzser főszereplőkkel. Jenny Lee viszont jött, látott és győzött. Az Anna K. nemcsupán egy ötletes modernizáció, hanem egy nagyon okos, értő és emellett mégis egyedi feldolgozása a nagy orosz klasszikusnak, ami nemcsak a sztori elemeit tekintve, hanem kulcsjelenetek szintjén is egyezik Tolsztoj művével. Sőt olykor pedig felfedezhetünk apró kikacsintásokat is magára az orosz szerzőre vonatkozóan. Mindemellett persze az Anna Karenina ismerete nélkül is egy nagyon élvezhető young adult regényt kapunk. 

 

Every happy teenage girl is the same, while every unhappy teenage girl is miserable in her own special way.

Anna K. éppen tizenhét éves, félig koreai- félig amerikai és a manhattani valamint a greenwichi társaság egyik előkelősége (még akkor is, ha kutyái és lovai társaságát sokkal jobban élvezi, mint az emberekét). Van egy tökéletes (és meglehetősen unalmas) barátja, Alexander W. . Bár koreai édesapja igazán szigorú, de Anna mindig azon van, hogy megfeleljen számára. Testvére Stephen és annak barátnője, Lolly éppen egy drámai szakításban vannak, amikor történetünk elkezdődik. Anna siet a segítségükre. Lolly húga, Kimmie pedig éppen azon van, hogy betagozódjon a sulis társaságba, vissza az "átlagos" (és persze gazdag) tinédzserek hétköznapjaihoz, hiszen komoly sportsérülése miatt többet nem jégkorcsolyázhat versenyszerűen. És persze ott van Stephen egyik régi barátja, Dustin, a középosztálybeli örökbefogadott srác, aki fülig beleszeret a szépséges Kimmie-be. 

Amíg barátai a gazdag tinédzserek életének nehézségeivel néznek szembe (megcsalások, szerelmek, pletykák, kavarások) , addig Anna ezek fölött áll. Egészen addig, amíg a new york-i Grand Centralon nem találkozik a véletlennek köszönhetően Alexia Vronskyval, a helyi sármőrrel, akiért minden lány odáig és visszavan. Aki bármelyik lányt megkaphatja, és a szóbeszéd szerint elég gyakran él a lehetőséggel is. Ő, aki soha nem érzett szerelmet egészen addig, amíg meg nem látta Annát. És valószínűleg Anna is hasonlóan lehetett, mert amint megpillantotta Vronskyt, olyan érzés kerítette hatalmába, mint előtte soha.

A regénybeli fiatalok szinte egytől egyig borzasztó magányosak a családjukban, és szinte senki sem kapja meg azt a szeretet a szüleitől, amire szüksége volna. Menő cuccokkal, hatalmas partikkal és persze drogokkal próbálják elfedni magukban saját szülő-alakú ürességeiket. A Tolsztoj által megfestett boldogtalan családok itt is jelen vannak, és a gyerekek szemszögéből tekintve erre a diszfunkcionalitásra még szomorúbb, még fájóbb mint a nagy orosz klasszikus maga módján boldogtalan családjai. 

 

Jenny Lee szereplői alapvetően ugyanazokkal a problémákkal küzdenek kapcsolataikban, ám az őket körülvevő környezet, saját hedonizmusuk itt sokkal magasabb szintre lép: központi elemmé válik itt a drog, a nagy mennyiségben fogyasztott alkohol, a szex és hát tulajdonképpen bármi, ugyanis Jenny Lee kamaszainak nincsenek anyagi határai. Luxusékszerek, VIP partyk, ilyen-olyan márkás kütyük vagy éppen táskák - zsebpénzeken megvehető dolgok ezek, amiken az olvasón kívül egyedül Dustin (aka Levin) képes hüledezni még. 

Szerettem a könyv kikacsintásait Tolsztoj művére. Szerettem, ahogy újragondolta a karaktereket és sikerült valódi drámát kerekítenie ugyanabból a kiindulásai helyzetből napjainkban játszódó környezetben. Szerintem ez egy, az eredeti művet valóban ismerő és értő feldolgozás, amit csak ajánlani tudok mindenkinek. 

Jenny Lee: Anna K - A Love Story

Penguin Publishing

400 oldal

The Secret Garden - A titkos kert

 

A titkos kert nagyon szép allegóriája a magánynak, a lelkünk magára hagyottságának, és az ezekből fakadó kitörölhetetlennek hitt sebekből való gyógyulásnak. Bár ifjúsági regény, mégis olyan üzenetet hordoz ez a történet, amit felnőttként sem árt megőriznünk magunk számára: a lelkünk meggyógyulhat, ha hajlandóak vagyunk bemenni a sűrűjébe, és nekiállni gondozni. Szeretettel, törődéssel. 

Frances Hodgson Burnett első könyve ez, amely 1911-ben jelent meg először nyomtatásban és a nemzetközi gyermekirodalom egyik megkerülhetetlen alapköve lett. Számos feldolgozása is született, az egyik legutóbbi film tavaly került a nagyközönség elé. Én még ezek közül egyiket sem láttam, mert jelen esetben mindenképp a könyvvel szerettem volna kezdeni az ismerkedést. Kíváncsi voltam, hogy ez a több mint száz éves gyerekeknek szóló történet tud-e ma is adni valamit akár nekem, akár a gyerekolvasóknak. S azt kell mondanom, hogy Burnett szövege engem teljesen elvarázsolt, és tíz-tizenkét éves kortól bátran merem ajánlani.

“If you look the right way, you can see that the whole world is a garden.” 

 

A regény főszereplője Mary Lennox, egy angol kislány, aki Indiából tért vissza Angliába, ugyanis mindkét szülőjét elvesztette a kolerajárványban. Bár Mary eddigi életében nem sok szeretetet vagy törődést tapasztalt sem szülei, sem pedig más részéről. Egy elvadult kislány ő, aki nem tudja milyen a szeretet. Az elárvult kislány nagybátyjához kerül hát gondozásba, akit eddig soha életében nem látott. Mary a megérkezése után nagyon nehezen kezelhető, vad temperamentuma mindenkinek feladja a leckét. Ám viselkedésében szépen lassan változás áll be, amint tudomást szerez a szigorú, távolságtartó nagybátyjával történt tragédiákról. 

Amikor egy nap Mary egyedül sétál a birtokon, egy különös, magas kerítésfallal körülvett apró kertre lesz figyelmes. Azonban nem tud bejutni, hogy teljesen felfedezhesse azt, hiszen a kert kapuja zárva van. Az lezárt titkos kertről faggatni kezdi nevelőjét, és rájön, hogy még több titok lappang nagybátyja körül, mint amit eddig gondolt.

 

Számomra igencsak meglepő módon a gótikus irodalmi hagyományok is visszaköszönnek ebben a klasszikus ifjúsági regényben. Kifejezetten kísérteties volt a regény elején a szó szerint kihalt házban megtalált, túlélő alig tízéves kislány által megélt események. A magára hagyottság, az elfelejtettség, és a haldoklók beszüremkedő hangjai... mind-mind borzongást okoztak nekem az olvasás közben, főleg amiatt, hogy belegondoltam, milyen fiatal lány éli át most mindezeket. A Jane Eyre Bertha Masonje többször is eszembe jutott például azon részeknél, mikor is Mary síró hangokat hall a kastély folyosóin, de bárkit akit megkérdezett a dologról furcsa módon csak a szél hangjának tulajdonította ezt az összetéveszthetetlen hangot. Számos titok lappang Mary újdonsült otthonában: múltbeli események, amelyeket a ház ura mindenképp ki akar törölni az emlékezetéből. Akárcsak Kékszakáll, legféltettebb titkának kulcsát őmaga is elássa, hogy nehogy bárki kezébe kerülhessen. De Maryt mégis vonzzák ezek a titkok, nem hagyják nyugodni. Az elhagyatott kert képe szinte rögeszméjévé válik. Látnia kell a saját szemével.

Mary már akkor különös kapcsolatot érez saját maga és a tíz éve elhagyatott kert között, mikor először hallja a történetet. Talán éppen azért, mert rokonságot érez ennek a helynek az elhagyatottságával. Ahogy gondozás alá veszi ezt a kertet, tulajdonképpen önmagát is gyógyítja vele. Saját lelkét gyomlálja ki, hogy helye lehessen benne a szépségnek - vagyis azoknak az embereknek, akiket szeret, akik boldoggá tették őt olyan módon, ahogy senki azelőtt. Hátrahagyja hát a rossz emlékeket, hogy kivirágozhassanak a jók. Mary az öngyógyítás útjára lépett. 

 

"Magic is always pushing and drawing and making things out of nothing. Everything is made out of Magic, leaves and trees, flowers and birds, badgers and foxes and squirrels and people. So it must be all around us."

Szerettem a történet kedvességét is, ami a sötét és reménytelennek tűnő kezdet után egyre inkább átsütött a lapokon. Az élet szépségei és maga az életszeretet az, ami utat tör magának itt a legnehezebb helyzetben levő szereplők számára is. Bár naiv történet sok tekintetben, mégsem súlytalan. A szereplők traumatizált életei mind-mind komoly súlypontot jelentenek, megadják a regény sötét tónusát. Sokkal komorabb történet, mint mondjuk Montgomery Anne of Green Gables-e, sokkal angolosabb, ám a végkicsengésük, az üzenetük mégis hasonló. 

A szeretet törődés. Magunkkal, másokkal és a környezetünkkel.

A szeretet gyógyít. Minket. Másokat. Ne fukarkodjunk hát vele, még akkor sem, ha mi keveset is kaptunk belőle idáig.

Frances Hodgson Burnett: The Secret Garden

Jane Was Here - An Illustrated Guide to Jane Austen's England

 

 

Három volt egyetemistatárs közös projektje a Jane was Here, ami egy nagyon igényes kivitelezésű, gazdagon illusztrált útikalauz, amelynek középpontjában Jane Austen és a hozzá kötődő helyszínek állnak. Ha egy lapokon keresztüli utazásra vágytok az írónő társaságában, akkor ez a kötet pont ideális lehet erre a célra - s ha egyszer csak lehet majd újra utazni is, akkor is kiváló útitárs lehet a Jane Was Here.  Mondjuk egy tematikus úthoz is kiváló alapot szolgáltathat vagy akár plusz ötleteket adhat egy angliai utazáshoz a szokásos klisés helyszíneken túl.

S ezt nem is véletlen írom, hiszen a három szerző, akinek ezt a kötetet köszönhetjük, valóban bejárta a könyvben említett helyszíneket közösen egy két hetes angliai túra keretében. Szóval valóban kivitelezhető a dolog, és ami engem illet, én az ilyet tematikus utazásokért meglehetősen rajongok. Huszonkét helyszínen keresztül, keresztül-kasul bejárjuk Jane Austen Angliáját: London, Chawton és Bath mellett olyan helyek is szerepelnek a kötetben, mint a Stanage Edge, amely a Keira Knightley-féle Büszkeség és balítélet egyik ikonikus jelenetének helyszíne. Vagy helyet kap még Mr. Collins háza is, amelyben ráadásul meg is lehet szállni. Lizzy szobájában tölthetjük az esténket, és megnézhetjük azt a szobát is, ahol Mr Darcy először megkérte Elizabeth kezét. 

 

A kötetben tehát nemcsak Austen életéhez köthető helyszínek kaptak helyet, hanem a regénybeli illetve az adaptációkhoz használt helyszínek is. Ezek többnyire kétoldalas bemutatásokat kaptak a kötetben, egyik oldalon leírással - miért és hogyan köthető Austenhez, egy rövid útileírással és utazási tippekkel megspkélve - , másik oldalon pedig a szöveget erősítendő és kiegészítendő infografikák és illusztrációk kaptak helyet. 

 

 

A helyszínek mellett a koridézés is megjelenik. Bepillantást kaphatunk abba, hogyan nézhetett ki egy régenskori bál, milyen fontosabb kellékei voltak a teázásnak, olvashatunk részleteket Jane és Cassandra levelezéséből vagy megismerkedhetünk a korabeli kártyajátékokkal. S persze, mindez csalóka lehet, hogy ennyi minden helyet kap ebben a vékony könyvecskében. Csalódások elkerülése végett szeretném azért leszögezni, hogy korántsem egy komoly tanulmányról beszélünk a Jane was Here kapcsán. Mindenből kapunk egy picikét, egy könnyed kis bepillantást. Akik már korábban jobban beleásták magukat Austen életrajzába vagy a régensség korának titkaiba, azok nem fognak sok újdonsággal találkozni. Ami érdekes lehet számukra az talán a tematika, illetve a szemet gyönyörködtető kinézet.

Ugyanis a kötet legfőbb erőssége szerintem maga az illusztráció. Lexi K. Nilson csodálatos munkát végzett, s maga a könyv is erre épít leginkább. Sok-sok oldalon keresztül maga az illusztráció a főszereplő, szövegek valóban inkább csak a helyszínek kapcsán jelennek meg. Ez egy igazi coffe table book: megnyerő külső és belső kivitelezéssel, gyorsan átlapozható szövegekkel. Bevallom, én picit több szövegre számítottam a kötet kapcsán, mikor rábukkantam, de mindennek ellenére azért kellemes emlékként él bennem ez a könyv és örülök, hogy a polcomon tudhatom. És alig várom, hogy pár helyszínt személyesen is meglátogathassak majd innen egyszer. 

Nicole Jacobsen - Devynn Dayton - Lexi K. Nilson: Jane was Here - An Illustrated Guide to Jane Austen's England

Hardie Grant Books

127 oldal

Dust - Heirs of Neverland

Claire Kenton meggyőződése, hogy a világ túl sötét hely a csodákhoz. Ikertestvérének elrablása óta legalábbis mindenképp. Claire azóta sem nyugszik, minden erejével azon van, hogy megtalálja őt, akit sok-sok éve gyerekkorában elszakítottak tőle. A nyomozása végre eredményt hoz, s a nyomok Londonba vezetnek egy olyan fiúhoz, akinek a létezése szinte a lehetetlennel egyenlő.

Peter Pan minden erejével azon van, hogy visszatérhessen Sohaországba. A mi világunk Londonjában raboskodik, miközben az Elveszett Fiúk kísértik őt. Meg kell gyógyítania a széttöredező Sohaországot, s ebben csak Claire tud segíteni neki.

 

"I've spent my whole life trying to escape shadows by hiding in the stars…
Only to find the darkness was inside me all along."

 

Peter Pan története ámulatba ejtett gyerekkoromban. Odáig voltam a kisfiúért, aki sosem akart felnőni, és egy olyan világot kreált magának, amelyben minden csak játék és kaland. Ahová meghívott magához bizonyos kiválasztottakat, akik képesek voltak hinni gyerekként a csodákban - s ezekből valaki maradt, valaki elment és elfelejtett mindent. Felnőttként persze már máshogy látom ezt a történetet, máshogy értelmezem, és pont emiatt mindenképp szeretném majd elolvasni az eredeti szöveget, hiszen biztos vagyok benne, hogy az eredeti szöveg ismeretében újabb értelmezések, újabb ráismerések jönnének hozzá a mai elképzeléseimhez. 

Kara Swanson regénye pont emiatt került fel a kívánságlistámra, mert egy Peter Pan retelling. Igazából nagy bátorság volt tőlem, hogy pusztán egy ismeretlen Instagram poszt alapján megrendeltem magamnak ezt a kötetet, de az az igazság, hogy valami megmagyarázhatatlanul vonzott ehhez a könyvhöz ahogy megpillantottam a feedemben. Senki nem olvasta az általam követett vagy ismert emberek közül, mégis muszáj volt bizalmat szavaznom neki. Nem tudom, ti jártatok-e már így egy történettel kapcsolatban, hogy szinte végzetszerűen tudtátok, hogy közötök kell legyen egymáshoz. És milyen jól tettem, hogy hallgattam erre a megérzésemre, ugyanis Kara Swanson könyve pár fejezet után elvarázsolt, és most számlálom vissza a napokat a második rész megjelenéséig, amely egyben a sorozat befejező kötete lesz. 

 

"I will bring the light back to Neverland. I will remind the island of dreams and wonder and magic just what it means to rise past the shadows and chase after the stars."

A regény korosztály besorolása bár young adult, de ezt egyáltalán nem lehet rajta érezni. Inkább retelling ez, mint egy bizonyos korosztálynak szóló történet. Persze, az énkeresés, a saját identitás megtalálása mint fő téma a Dustban is megjelenik, ahogy a young adult regényeknél szokás, de az az igazság, hogy ez a téma olyan jól bele van ágyazva a Peter Pan történetbe, hogy ettől szinte lehetetlenség is lenne leválasztani. Peter Pan azonban tinédzser szemmel nézve már kissé más színezetet kap: megélve, megértve és bírálva egyaránt van, és nem is olyan egyszerű egyik vagy másik oldalra állni ebben a kérdésben. 

 

A Dustban megjelenő alakok már összetettebbek, mint a mesében, hiszen egyáltalán nem mondható, hogy a klasszikus jó és rossz oldal leosztásával van dolgunk itt. Igazából a történet végéig nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy ha esetleg vannak is ilyen oldalak, akkor ki és hol áll pontosan. Hook vagy Peter az igazi hunyó a történetben? Swanson mindkettejük számára olyan háttértörténetet kreált, olyan plusz információkat adott az olvasók birtokába, hogy igazából mindkettejük indítékait és világnézetét abszolút meg tudjuk érteni, és emiatt szinte lehetetlenség megmondani, hogy ki az, akinek valójában joga van visszatérni Sohaországba. 

 

 

 "The stars shine brightest in the darkness, Claire. Pixie dust chases back the shadows. Maybe that's it – maybe that's what the shadows are all about. Finding the light through them."

 

A regény sokat foglalkozik a bennünk élő fénnyel és árnyékkal, amik örök harcban állnak egymással. S ahogy Hook és Peter esetében, úgy ebben a kérdésben sem ítéli el teljesen a bennünk élő sötétséget. Hiszen nélküle képtelenek lennénk megtalálni a fényt. Minden összefügg, rossz nélkül nem létezhet a jó. Mindennek helye van bennünk és a körülöttünk levő világban is. Tetszettek a regénynek az ezzel kapcsolatos gondolatai, s talán számomra emiatt lett igazán fontos ez a történet. 

Mert hogy nagyon fontos lett, ez nem is kérdés. 

Kara Swanson: Dust - Heirs of Neverland 1.

Enclave Escape

348 oldal

Emma

Az Emma egy kicsit mostohasorsú regény volt számomra az Austen művek sorában. Mindössze egyszer olvastam jó pár évvel ezelőtt, és valamiért borzasztóan túlírtnak találtam - annak ellenére, hogy a regényből készült filmfeldolgozásokat roppant módon szeretem. És igazából a 2020-as új Emma film hozta meg a kedvemet ahhoz, hogy a regénynek ismét egy esélyt adjak, hátha így bölcsebben és érettebben jobban tudom értékelni Austen írását is.

"One half of the world cannot understand the pleasures of the other."

Emmával jó volt újra megismerkedni, mert sokkal inkább pozitív élményként maradt meg számomra, mint korábban. Sőt. Hovatovább ez a regény is felkerült a kedvenc Austen történeteim listájára, amin ezzel együtt most már az összes nagy regénye szerepel. Ugyanis Emma elképesztően szórakoztató, és mindemellett nagyon szerettem a karakterben azt is a magabiztossága mellett, hogy hibát hibára halmoz, ám ezekből előbb-utóbb képessé válik tanulni is. Tudja mit akar és tesz is azért, hogy megkapja. Nagyon erős női karakter, akinek pont az erősségeiben rejlenek a gyengeségei is.


Emma sem észből, sem szépségből, sem pénzből nem szenved hiányt, így aztán bátran lehetnek olyan vágyai a legtöbb Austen hősnővel ellentétben, hogy nem kíván férjhez menni. Érdekes módon, a többi Austen főhősnő szüleivel ellentétben édesapja nem is igazán bánja lányának ezt a döntését, sőt inkább támogatja ebben, hiszen így állandó társa marad öreg napjaira is.
Emma saját elmondása szerint kitűnően megérzi, ha két ember összeillik a környezetében, és aztán úgy csűri-csavarja az eseményeket, hogy azok ketten egymásra találjanak végül. Hősnőnk egy nap úgy dönt, hogy szárnyai alá veszi a szegény Harriet Smitht, aki szépségben észben és pénz dolgában pont az ellentéte Emmának. Megszánja szegény lányt, és segít neki megfelelő férjet találni számára, hogy feljebb emelkedhessen a ranglétrán. Mr. Eltont, a helyi lelkészt szemelte ki erre a célra, és Emma mesterkedései közben igyekszik rábeszélni újdonsült barátnőjét, hogy a földműves Robert Martin közeledését ne fogadja kitörő lelkesedéssel, még akkor sem, ha Harriet érez is iránta valamit. Megérzések, csalódások, bizonyosságok és kétségek váltakoznak a karakterek körül, Emma magabiztos mesterkedései pedig sokszor inkább rontanak, mint javítanak a kialakult helyzeteken.

Az Emma a rejtélyek regénye. Hiszen nemcsak Emma, hanem az olvasó elől is rejtve van egy csomó minden a szereplők körül. Olvasóként hamar megtanuljuk, hogy főhősnőnk ítéletében nem igazán bízhatunk, így nekünk kell mögé látni a dolgoknak. Lopott pillantásokból, furcsa helyzetekből vagy éppen félmondatokból kell összeraknunk magunknak azt, hogy mi is folyik tulajdonképpen Highburyben. Nagy segítségünkre lehetnek Mr. Knightley meglátásai, ám ő sem fed fel mindent előttünk - vagy őmaga sem tud mindenről.


Mr. Knightley karaktere egyébként meglehetősen ellentmondásos számomra, mint Austen főhős. Hiszen amellett, hogy intellektuálisan egy szinten áll Emmával és Emma sznobériáját és fellengzős magabiztosságát olykor kicsit meg-megtöri, mégsem tudok elmenni amellett, hogy főhősnőnket sokszor gyerekként kezeli. Amire persze a nagy korkülönbség akár okot is adhatna, de Mr. Knightley és Emma kapcsolata korántsem szülő-gyermek kapcsolatként van megjelenítve a regény lapjain, mégis sok párbeszédükből valami ilyesmi érződik ki. És ez nem tudom, hogy mennyire számít egészséges kapcsolati alapnak. Számomra semmiképpen. Hogy Harriet vagy Emma járt végül jobban, nem is kérdés szerintem.



Mindenesetre az Emma egy igazán élvezetes és szórakoztató élmény nyújtott így második olvasásra, egyáltalán nem éreztem túlírtnak és sok mindent felfedeztem benne, amit korábban nem. Szóval biztos vagyok benne, hogy még elő fog nálam kerülni. Szeretem az ilyen újrafelfedezéseket, újrarátalálásokat, amelyeknél más csomaggal távozok, mint amivel érkezem. Az Emma szintén azokról a dolgokról szól elsősorban, mint az összes többi Austen regény, ugyanakkor Emma nagyon is emberi karaktere valahogy még különlegesebbé tette számomra ezt az egészet.

You must be the best judge of your own happiness.

Jane Austen: Emma
Chiltern Publishing
512 oldal

Tízezer ajtó | The Ten Thousand Doors of January

 

Alix E. Harrow könyve Ajtókról szól (nagy A-val természetesen, hiszen ezek azok a fajta ajtók, amelyek más világokba nyitnak utat a kíváncsiskodóknak). Talán már te is találkoztál ilyen Ajtóval; félig megbújva, kicsit megrothadva egy ódon templomban valahol vagy fényesen, hívogatóan ragyogva egy téglafalban. Talán, te is azok közé a kissé hóbortos, fantáziavilágban élők közé tartozol, akik folyton váratlan helyeken találják magukat, és képesek ilyen Ajtókon gondolkodás nélkül benyitni, csak hogy lássák hova vezet -  mint e regény főszereplője, January Scaller. 

1901-ben January megtalálta az első ilyen Ajtaját egy rét közepén, amely egy tengerek uralta világba nyílt. Ám az ajtót aztán valaki örökre bezárta, és January-nek éveket kellett töltenie azzal, hogy elfelejtse ezt az élményt, mert köztudottan az ilyen ábrándozások nem kívánatosak bizonyos körökben. Tíz évvel később valaki egy bőrkötéses könyvet ajándékoz neki azzal a szándékkal, hogy ez magyarázatul szolgál January életének rejtélyeire: az Ajtókra, az idegen világokra, a szavak hatalmára és saját, kissé ködös múltjára. Alix E. Harrow regénye egyaránt szól a hatalomról és a történelemről, a kalandokról és az igaz szeretetről és persze a történetekről, amelyeket örökül hagynak ránk. A kiutak és a hazautak regénye ez. 

Destiny is a pretty story we tell ourselves. Lurking beneath it there are only people, and the terrible choices we make.

 

 A Tízezer ajtó egy portálfantasy, amely egy kicsit csavar egyet a műfaji hagyományokon, hiszen nem az idegen világokba csábításról, hanem a hazatérésről szól. Ez jó hír azoknak, akik kicsit unják a műfaj kliséit. Hozzám mondjuk elég közel áll az ilyesmi, így Alix E. Harrownak nem volt nehéz dolga, hogy meggyőzzön róla már az elejétől kezdve, hogy szuper könyvet tartok a kezemben. 

Szerettem az írónő különleges stílusát, és azt is, ahogy a történetekről és azok fontosságáról beszélt. Kellett valami ilyesmi most a lelkemnek, ami újra fogalmazza számomra, mit is jelent nekem az irodalom, a könyvek világa. Hiszen, akárcsak January, én is önmagamat olvasom ki a történetekből. Számomra a könyvek Ajtók. Amelyek nem csupán más világokba vezetnek, hanem lelki utazást teszek általuk: ismerős és ismeretlen, várt és váratlan helyeket egyaránt felfedezek önmagamban. Alix E. Harrow regénye szintén ezt az érzést erősítette bennem, ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a saját történetemnek nem csupán olvasója lehetek. Hogy a kezembe vehetem a narratívát, hogy képes vagyok én alakítani a sorsomat. Hogy amint készen állok szembenézni az adott történetben megbúvó önmagammal, a való életben a kezembe vehetem a pennát, és én alkothatom tovább a saját történetemet. A történetek, az Ajtók ebben is segítenek. Nemcsak megérteni, megértetni, hanem cselekvésre késztetni. És ez szerintem a legfontosabb felismerés, amit egy történet nyújthat az olvasónak. 

How fitting, that the most terrifying time in my life should require me to do what I do best: escape into a book.

 

January jelene kellően sötét ahhoz, hogy már szinte az elejétől kezdve várjuk, mikor szabadulhat ki innen, mikor léphet be egy olyan világ kapuján, ami olyan nyugalmat áraszt, mint a zúgó tengerek morajlása azon a bizonyos Ajtón túl. A ház, ahol nevelkedik ugyanis minden, csak nem szerető otthon. Egyetlen élő szülője, az édesapja folyamatosan távol van ilyen-olyan megbízásokkal, így annak munkaadója, az elképesztően gazdag Mr. Locke neveli őt már egészen kislány kora óta. Ám Mr. Locke nem egy jóságos nagybácsi típus. A lelki bántalmazások olyan formáit veti be January nevelése során, hogy sokszor összefacsarodott a szívem olvasás közben. January sorsát már kezdetektől fogva a szívemen viseltem, így kicsit nehéz volt megbarátkozni a regény elbeszélésének a formájával, vagyis hogy főhősnőnk történetét félbeszakítja az a bizonyos bőrkötéses könyv, amit January olvas. Ez a két idegen világból származó szerelmespár története számomra sokkal kevésbé volt magával ragadó, mint a történetekbe menekülő, Ajtókat megtaláló, abúzustól szenvedő kislányé. Igazából mindig nagyon vártam, hogy vége legyen azoknak a fejezeteknek, hogy végre January szálához érkezzek megint. És persze, bár a végén aztán minden szál összeért, minden magyarázatot nyert, méghozzá nem is akárhogy, és ennek ismeretében egyáltalán nem tartom öncélú formának az írónő által választott elbeszélési módot, mégis.... mégis azt kell mondanom, hogy én azokat a fejezeteket a legtöbbször untam. 

De talán ennyi hibáját tudnám említeni ennek a fantasztikus regénynek, ami megadta számomra azt, amit Erin Morgenstein The Starless Sea című kicsit köldöknézegetősre sikerült bölcsészregényétől vártam. Hogy a könyvek Ajtók önmagunkba, amin be kell lépnünk ahhoz, hogy felfedezzük és megértsük a bennünk dolgozó lelki folyamatokat. A könyv nemcsak egy író történetét rejti, nemcsak egy főhős kalandjait éljük meg, hanem a miénket is. S így lehetünk jó írói a saját életünknek. Ha minél több Ajtón belépünk, ha minél több világot fedezünk fel önmagunkban. Ez a történetek igazi hatalma, és erről szól valójában a Tízezer ajtó. 

 

Words and their meanings have weight in the world of matter, shaping and reshaping realities through a most ancient alchemy.

 

És te belépsz rajta?

Alix E. Harrow: The Ten Thousand Doors of January

Orbit Books

394 oldal

Little Fires Everywhere | Kis tüzek mindenütt

 

 

Celeste Ng regénye, a Kis tüzek mindenütt egy igazi fotelba szegezős élmény, ami egyszerre váltott ki bennem mérhetetlen dühöt bizonyos témákat tekintve. Talán azért, mert annyira belehelyezkedtem rövid idő alatt a történetbe, hogy képtelen voltam kivonni magam a hatása alól. Hiszen amellett, hogy az írónő eszméletlen jól tud atmoszférát teremteni, szinte észrevétlenül és eszméletlen gyorsan berántja az olvasót ebbe a kissé utópisztikus, ám sok tekintetben a fehér kerítéses házakkal telepöttyintett kisvárosok valóságával tűpontosan megegyező világába. Liane Moriarty Hatalmas kis hazugságok című regénye óhatatlanul is sokszor bekúszott a fejembe Ng regényének az olvasásakor, és hát nem véletlen. Hiszen mindketten ugyanazt a miliőt választották történetük aktívan működő hátteréül. 

 

She smelled of home...as if home had never been a place, but had always been this little person whom she'd carried alongside her.

Kicsit egyébként meg is lepődtem, amikor jobban utánanéztem a helyszínnek, hogy Shaker Heights egy valóban létező kisváros Ohioban. És a Google képtalálatokat tekintve nem is akármilyen! Mintha egy tökéletes várost mintázó filmdíszlet lenne, tele szebbnél szebb kúriákkal, színes és rendezett városközponttal, ami elképesztően esztétikus és mintaszerű. Mint a Wikipédiáról sikerült megtudnom, Celeste Ng szülővárosa egyébként, aki tíz évvel az onnan való elköltözése után kezdte igazán értékelni a shaker heights-i élet nem mindennapiságát. Egy olyan történetet szeretett volna írni erről a kisvárosról, amelyben az ottani közösség számos aspektusát felvillantaná az olvasók előtt. És hát ez sikerült, még hozzá nem is akárhogyan. Shaker Heights Celeste Ng könyvében egy tökéletesen működő, teljesen kiszámítható életet nyújtó kisváros. Ahol mindenki éli a magas színvonalú, központilag kicsit keretek közé szorított átlagon felüli életét. Nem festheted akármilyen színűre a házadat, hogy bele tudjon az otthonod illeszkedni az utcaképbe; nem nőhet az udvarodon a fű x centinél nagyobbra, mert különben figyelmeztetést kapsz a városképtől. Ám mindezért cserébe ott van a rendezett, harmonikus utcák látványa, ami hűen tükrözi az ott lakók rendezett kis életét is. 

 

"To a parent, your child wasn't just a person: your child was a place, a kind of Narnia, a vast eternal place where the present you were living and the past you remembered and the future you longed for all at the same time. "

Ebbe a sablonos, mintaszerű életbe érkezik meg Mia és lánya, Pearl cseppet sem mintaszerű és cseppet sem szokványos életével. Ők az igazi indikátorai a környéken fellobbanó apró kis tüzeknek. Amiknek a szikrái eddig is ott voltak, de az ő érkezésük, az ő nem mindennapiságuk az, ami mozgásba hozza a szőnyeg alá söpört, észre nem vett konfliktusokat. Már a kezdetektől fogva olyan érzésünk van, mintha vékony jégen járnánk a történetben. Ahogy egyre inkább betekintünk az otthonokba, ajtót nyitunk a szobákba, ott forrong körülöttünk a sok ki nem mondott feszültség, aminek már tényleg csak egy apró elem kell, hogy beinduljon a láncreakció és leégessen mindent maga körül. 

Annyi mindenről lehetne beszélni ennek a könyvnek kapcsán, ám nem szeretnék maratoni hosszúságú bejegyzést, úgyhogy a számomra legérdekesebb és legszélsőségesebb reakciókat kiváltó témáról írnék egy kicsit, mégpedig az örökbefogadás témájáról. Amiben hozzátenném, egyáltalán nem vagyok kompetens vagy szakértő, de valahogy ez a szál annyi mindent megmozgatott bennem és a végén több kérdés maradt bennem, mint válasz. Például el lehet-e tekinteni egy örökbefogadás kapcsán a gyermek származásától? Elfogadható-e az, hogy az ázsiai gyermeket olyan fehér szülők nevelnek, akik nem olyan kulturális háttérrel és tudással rendelkeznek, mint egy kínai család? Egy ilyen speciális helyzetben levő gyermeknek elég az, amit a más kulturális háttérrel rendelkező család nyújtani tud?  Ez vajon a gyermek erőszakos kolonizálásának számít? Vajon a fehér szülők - minden igyekezetük ellenére - valóban meg fogják tudni érteni azt a kívülállóságot, amit a gyermek fog tapasztalni a külseje miatt esetleg más közösségekben? Vagy pedig ezt egyáltalán számon lehet kérni a befogadó szülőkön? A gyermek számára nem elég az, hogy megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van? A többi kulturális dolog nem mellékes inkább? És még persze folytathatnám a kérdések sorát, mert rengeteg van bennem, amikre igazából nincsenek válaszaim. Rendkívül érdekes szempontokat hozott fel az írónő ennek az esetnek a kapcsán, ahol az olvasó egy ideig talán úgy véli, tud igazságot tenni, de aztán annyi nézőpont és annyi részigazság kerül elő, amitől a végére totálisan elbizonytalanodik az ember, mindegy melyik irányba fordult kezdetben.

És én ezeket a fajta könyveket szeretem, amik így láttatják a világot. Hogy nincs fekete-fehér, sokkal inkább minden csak nézőpont és viszonyítás kérdése. S itt is minden felbukkanó konfliktus mögött valójában sebzett múltak, elhibázott döntések, sérült lelkek húzódnak még akkor is, ha körülveszi őket a tökéletes élet díszcsomagolása. Celeste Ng karakterei annyira élethűek, hogy akár közöttünk is járhatnának. Félelmetes emberismerettel és nagy adag írói tehetséggel rajzolja meg Shaker Heights lakóit és a periférián élőket egyaránt. Dühített, letaglózott, magához láncolt ez a kisvárosi történet, nehéz volt a végén csak úgy elengedni a szereplőket. 

Celeste Ng: Little Fires Everywhere

Penguin

432 oldal 

A hobbit

A legenda szerint J. R. R. Tolkien A hobbit ikonikus első mondatát egy vizsgapapírra firkantotta anno, és ebből kerekedett ki végül pár év kiegészítésével, finomítgatásával és tökéletestésével Zsákos Bilbo feledhetetlen kalandja, ami elsősorban gyermekeknek íródott. 

A hobbit jó pár éve a kedvenc Tolkien történetem, pedig tinédzserként nagyon más volt számomra a sorrend. Azonban egy öt évvel ezelőtti újraolvasás mindent megváltoztatott. A hobbit esetében nemcsak a Tolkien által megalkotott világért rajongtam, hanem azért is, ahogy megírta. Számomra akkor valahogy sokkal többet is jelentett ez a történet, sokkal inkább láttam benne önmagamat, mint azelőtt. S a mostani újraolvasásom elhozta számomra azt a felismerést is, hogy én és Zsákos Bilbo bizony igencsak rokonlelkek vagyunk, hiszen bár engem is vonzanak a kalandok és szívesen gondolok vissza rájuk később, de az az igazság, hogy miközben megélem őket, én is arra a szeretett otthonosságra tudok gondolni, ami odahaza körülvesz engem. Nagyon együtt tudtam érezni hát Bilbóval, aki a vadonban töltött ideje során az elmaradt második reggelije és a kandallója előtti nyugodt pipázásai után vágyakozott. 

This is a story of how a Baggins had an adventure, and found himself doing and saying things altogether unexpected.

Zsákos Bilbó otthonának ajtaján egyszer csak maga a kaland kopogtat egy mágus és egy csapatnyi törp személyében. A feladat a lehető legtávolabb áll a nyugalmas hobbit-élettől: a csapat ugyanis nem kisebb vállalkozásra szánta rá magát, mint hogy visszaszerezzék azt, ami az övék volt hajdanán, ám most egy rettenetes sárkány, Smaug birtokában van. Főhősünk az elején bár kétkedve fogadja ezt a megbízást, hiszen ehhez nemcsupán Zsáklakot, jól ismert otthonát kell elhagynia, hanem a Megyét is, és ezzel együtt a kényelmes és kiszámítható életét is. 

Ám a Megyén kívül a sok veszélyes kaland mellett Bilbó előtt megelevenednek a legendák és azok a történetek, amiket eddig csak mesékből hallott.

Bilbo története nekem arról szól, hogy olykor mennyire szükséges elhagyni a komfortzónánkat. Hogy egy kicsit kilépjünk a megszokott rutinunkból, máshogy éljük meg a napjainkat; hogy vegyük nyakunkba a világot. Még ha nem is feltétlen szó szerint értve ezt. Hogy bár az ismeretlen tele van veszélyekkel és olykor kényelmetlenségekkel, mégis nagyon sokat kaphatunk ezektől a másfajta élményektől. Bilbó is más csomaggal tért haza, mint amivel elindult. Nemcsak a vagyont vagy a Gyűrűt értve ezalatt. Hanem mindaz a kaland, amit megélt, más hobbittá formálta őt. Olyan dolgokat látott, olyasmiket élt meg, ami a legrejtettebb, vagy talán előtte nem is létezett énjeit is előcsalogatta vagy éppen megteremtette. Bilbó az út végére már saját maga is tisztába jött azzal, amit Gandalf már az utazás előtt sejtett: ő nem egy átlagos hobbit. 

„There is always more about you than anyone expects!”

Ezt a történetet most olvastam el harmadjára, ám életemben először angolul veselkedtem neki. És nem tudom, hogy a magyar kiadásnál miért nem tűnt fel annyira, de eredetiben rá kellett jönnöm, hogy ez a szöveg elképesztően vicces és önironikus. Egyszerűen odáig és vissza voltam a történet narrátoráért, hiszen ennyiszer én nem nevettem sose ezen a regényen. Szerettem azt, ahogy elszórakozott Bilbó hobbitos szenvedésein, amiket a nem-hobbit-kompatibilis kaland miatt élt meg. És hát persze, szerettem Bilbót magát is, akinek a személyében - mint említettem - teljesen rokonlélekre bukkantam. 

A törpöket továbbra se tudom egyébként megkülönböztetni, és különösebben nem is izgatnak - szerintem túl sokan vannak egyébként, és Tolkien se tudott velük sok mindent kezdeni. De ezt bőven kárpótolta Bilbó összetettebb személyisége, aki nem eszményi hős, hanem igenis vannak hibái, és éppen ezért szívesebben is olvastam róla, mint mondjuk Frodóról. 

A történet eredeti nyelven pedig még nagyobb szerelem lett, mint volt egyébként - lehet, A Gyűrűk Urának is nekiesek majd egyszer így.

J. R. R. Tolkien: The Hobbit

HarperCollins Publishers

320 oldal

Howl's Moving Castle | A vándorló palota

Dianne Wynne Jones regénye már legalább tíz éve ott lebegett az olvasói horizontom szélén valahol, hogy jó lenne megismerkednem vele. Hiszen ahol az egyedi mesevilág és a humor találkozik, az egy igazán nekem való történetnek tűnik. 

A vándorló palota ötletét egy iskolai látogatás alkalmával az egyik diák adta az írónőnek, akinek az volt a kérdése hozzá, hogy írni fog-e valaha egy történetet egy vándorló palotáról. Nos, a végeredmény ez a kritikusok és olvasói berkekben egyaránt osztatlan sikert aratott történet lett, amiből aztán a legendás Miyazaki készített animációs filmet, ami még nagyobb ismertséget hozott Howl és Sophie történetének.

“Interesting things did seem to happen, but always to somebody else.” 

Történetünk egy fiktív városban, Market Chippingben veszi kezdetét a mesebeli Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tevő köpenyek valóban léteznek. Egy ilyen mesebeli földön igazán balszerencsének mondható, ha valaki három testvér közül a legidősebbnek született. Hiszen a mesékből tudjuk, hogy a legidősebb az, aki legelőször kudarcot vall, és sose ő éli a legizgalmasabb életet. 

Főhősünk, Sophie mint a legidősebb a három testvér közül, éppen ilyen életre számít. Szürkére és unalmasra. Édesapja halála után igazán természetesnek veszi, hogy míg testvérei elkezdik alapozni életük izgalmait valahol máshol, ő a családi kalapboltban marad, hogy élete végéig kalapokat készítsen a városbelieknek. S talán így is történt volna, ha a rettegett Puszták Boszorkánya (Witch of Waste) egy napon fel nem tűnik az üzletben és öregasszonnyá nem változtatja Sophie-t.

Sophie attól való félelmében, hogy szeretett testvérei nem fognak ráismerni a legközelebbi látogatáskor, otthagyja az üzletet és nyakába szedi a világot. Végül a rettegett Howl varázsló vándorló palotájában köt ki, és úgy határoz, hogy beáll hozzá házvezetőnőnek. Itt alkut köt a varázsló tűzdémonával, Calciferrel, hogy amennyiben képes őt megszabadítani a Howllal kötött egyezségtől, visszaváltoztatja őt fiatal lánnyá.

"I'm dying of boredom," Howl said pathetically. "Or maybe just dying.” 

A vándorló palota minden mulatságos részletével együtt egy nagyon szép történet a bátorságról, a végzetről és az önmagunk elfogadásáról. Sophie a regény elején egyáltalán nem volt megelégedve önmagával és azzal a szereppel, amiről úgy gondolta, hogy meghatározza a végzetét. Úgy érezte magát, mint aki csapdába került. Akinek mintha nem szánt volna egyebeket a sors, minthogy élete végéig csak kalapokat készítsen és fenntartsa mostohaanyjával a családi üzletet. A Puszták Boszorkánya által rámért átok azonban kimozdítja ebből a szerepből: Sophie hátrahagyja ezt az életet és valami más, valami új felé veszi az irányt, megváltoztatva ezzel azt a végzetet, amit előtte úgy gondolt, hogy a sajátja. 

Az átokból így válik a történet során inkább áldás, hiszen olyan dolgokat mozgat meg Sophie-ban, amiről úgy gondolta, hogy nem az ő életébe való. Sophie öregasszonyként sokkal inkább képes lesz elfogadni önmagát, hiszen olyan történetet él ebben a testben, amire mindig is vágyott a kalapüzlet szürkeségében és magányában. 

Howl sorsa se sokban különbözhet ettől. Hiszen a hétköznapi, varázstalan Wales-ből érkezett erre a mesebeli helyre, ahol a vidék legnagyobb varázslójaként éli életét az emberek csodálatának és rettegésének árnyékában. Howl szintén menekült a saját valósága elől, akárcsak Sophie - ám Howl nemcsak a valóságot, hanem önmagát sem képes elfogadni. Ezért terjeszt magáról rémhíreket és ezért igyekszik úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi önmagán kívül. Pedig ha figyelünk, akkor láthatjuk, hogy Howl  valójában egyáltalán nem ilyen.
Ez a két ember első pillantásra nem is különbözhetne jobban egymástól, ám valójában nagyon is egyfelől jönnek és miután találkoznak, ugyanarra tartanak. Nem feltétlen a fizikai utat értve ezalatt.

Dianne Wynne Jones regényének zsenialitása szerintem abban áll leginkább, hogy a tündérmesékből, ifjúsági regényekből ismert trópusokat és szokásos fordulatokat ugyan tényként adja elő az olvasónak, ám aztán mégis csavar egyet rajtuk. És ez fontos üzenet szerintem az olvasók számára. Hogy a jövőnk, a sorsunk nincs megírva sehol sem. Mégha nagyon is egyfelé mutatnak a csillagok állásai, akkor is lehet változtatni az életünk történetén.

Mindig lehet. Csak elhatározás kérdése, hogy végül hajlandóak vagyunk-e kilépni az ajtón. 

“You've no right to walk into people's castles and take their guitars.” 

Dianne Wynne Jones: Howl's Moving Castle
Harper Collins
301 oldal

Murder Most Unladylike

A Murder Most Unladylike egy kiskamaszoknak szóló krimisorozat első, igazán kedvcsináló része. Az egyik interjújában megkérdezték a szerzőt, hogy tervez-e felnőtteknek szóló regényt írni. Robin Stevens azt a választ adta, hogy bár tudja, hogy a sorozatának vannak idősebb olvasói is, de ő igazán a kiskamasz korosztálynak szeret írni, mert véleménye szerint ők a legokosabb és leglelkesebb olvasók. Azért szerettem volna a bejegyzésemet ezzel a gondolatával kezdeni, mert ez a hozzáállás abszolút érződik ezen a regényen. 

A Murder Most Unladylike nincs lebutítva, leegyszerűsítve a célközönség korára való tekintettel, sőt az izgalmas bűneset mellett fontos és komoly témákat is behoz a történetbe úgy, hogy felnőttként sem érezzük ezeket didaktikusnak, tanulságosnak vagy bármi hasonlónak. Nagyon finoman, utalások szintjén vannak jelen a történetben, finom mélységet adva ezzel ennek az igazán szerethető detektívregénynek. 

A történet a Deepdean Lánynevelő Intézetben játszódik az 1930-as évek Angliájában. Ebben a bentlakásos iskolában tanul Hazel Wong és Daisy Wells, akik egy nap úgy határoznak, hogy nyitnak közösen egy detektív irodát. Ám az intézetben igazán nehéz valódi bűnügyet találni (hacsak nem számoljuk ide Lavinia eltűnt nyakkendőjét. Ők ezt inkább nem teszik).

Aztán Hazel egy nap rátalál az egyik tanár, Miss Bell holttestére a tornateremben. Ráadásul amikor ő és Daisy öt perc múlva visszatér a helyszínre, a holttestnek nyoma vész. A két lánynak nem csupán egy gyilkosságot kell megoldania, hanem azt is bizonyítanuk kell, hogy Miss Bell halott. Megkezdődik hát a nyomozás, ahol bizonyítékokat keresnek, gyanúsítottak után kémkednek, és igyekeznek a logikájuk és megérzésük után menni. Vajon sikerül együtt megoldaniuk életük első valódi bűnügyét?

A regény elbeszélője Hazel, aki Sherlock Holmes Watsonjának mintájára feljegyzéseket vezet az ügy megoldásáról. S bár ugyan többször is hivatkozik magára Watsonként az elbeszélése során, mégis azt láthatjuk, hogy Hazel ugyanolyan mértékben vesz részt a nyomozásban, mint Daisy. Vannak meglátásai, elméletei, észrevételei, amelyek ugyanolyan arányban viszik előre a nyomozást, mint társa gondolatai. Tetszett, hogy mindkét lány csodálja egymás eszét, hogy mindketten partnernek tekintik a másikat. Még akkor is, ha a nyomozás folyamán nem értettek mindig egyet. 

A nyomozás iránti szenvedélyük mellett még az is közös bennük, hogy mindketten rájöttek, hogy jelentősen különböznek a többi iskolás társuktól. Kivételesen intelligensek. És ez a kivételes intelligencia, ha a vegyülésről van szó, egyáltalán nem előny. Nőként pedig aztán főleg nem. Így hát egymástól független, mindketten megtanulják hogyan kell elrejteni különleges képességüket. Valódi önmagukat csak egymás előtt tárják fel a közösen nyitott detektívirodájukban. A két lány ugyanis rögtön kiszúrta egymást már a kezdet kezdetén: felismerték egymásban önmagukat.

Hazel és Daisy két zseniális karakter, akiknél végig azt lehet érezni, hogy jóval több van bennük, mint amit az első kötet sejtet. Persze, azért itt sem maradunk érdekes karakterrajzok nélkül, amik fejezetről fejezetre bontakoznak ki előttünk szépen fokozatosan - de érezhető, hogy a következő könyvekben is lesz mit megmutatniuk a lányoknak személyiségüket tekintve. 

Tetszett, hogy Hazel karakterén keresztül a bevándorlás is bekúszott témaként. Hazel ugyanis Kínából érkezett. A lány kívülállósága végig érződik a regényen, és nagyon érdekes olvasni az általa tapasztalt kulturális különbségeket is, amiket Robin Stevens igazán érzékenyen és hozzáértőn jelenített meg a szövegben. 

Egy szó mint száz: elképesztő ez a sorozat. A bűnügy is amolyan agathachristie-sen csavaros, végig izgalmas és érdekes. A lányokkal valóban együtt nyomozunk nyomról nyomra, és a megoldás ugyanolyan meglepetésként ér minket, amikor a regényben végre fény derül mindenre. És ilyen az igazi jó kiskamasz regény, kérem. Hogy felnőttként is ugyanolyan élvezetet nyújt, mintha tizenhárom évesen olvasnánk. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike

Penguin Books Ltd.

352 oldal

Anne of Green Gables | Anne otthonra talál

Úgy vélem, minden kétséget kizáróan, Anne Shirley egyike a valaha volt legfontosabb női karaktereknek az irodalom világában. Intelligens, kedves, segítőkész, lelkes a világ dolgai iránt, lelkiismeretes és igazi, elkötelezett barátnő. És nem mellesleg valódi feminista ikon, aki van annyira intelligens, hogy felismerje, milyen eltérő megítélés alá esik a két nem és mennyire különböző lehetőségek állnak rendelkezésükre, és van annyira talpraesett és tehetséges, hogy mások szemében is félresöpörje ezeket. Anne, bár tele van szorongással önmagával szemben, mégis tiszteli annyira magát, hogy kiálljon az igazáért és ne hagyja szó nélkül, ha sérelem éri. Még ennyi idősen is bőven van mit tanulnom ettől a tizenkét éves kislánytól, aki egy szép tavaszi napon egy kopott bőrönddel várta a félénk Matthew Cuthbertet a vasútállomáson.

Merthogy a két testvér, Marilla és Matthew elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy kisfiút, aki segítség lesz Matthew számára a birtokon. Mindketten idősek, Matthew szíve is egyre nehezebben bírja a kemény munkát. Ám ugye a vasútállomáson a várva várt fiú helyett csak egy vézna, vörös hajú, csupa fecsegésből álló lány volt, akit az árvaházból küldtek Cuthbertéknek. A kezdeti ellenérzésük azonban hamar semmissé lesz, és ez a nagy szavakat használó, álmodozó kislány végül megnyeri a szívüket. Egy idő után már el sem tudják képzelni, milyen is volt az élet Anne nélkül itt, Avonlea-ben.

“Dear old world', she murmured, 'you are very lovely, and I am glad to be alive in you.” 

Az első pillantásra bájos, sokak szemében habos-babos lányregény sok fontos témával foglalkozik, és a hátterében olyan kimondatlan emberi tragédiák húzódnak meg, amik így a maguk kimondatlanságában számomra sokkal fájdalmasabbnak hatnak, mintha felszínre kerültek volna. Bár a mostani olvasásomban, hogy ennyire előtérbe kerültek számomra a regény sötét tónusai, nagy szerepe volt a Netflixes adaptációnak, ami hitelesen hozzátéve a történethez, túlmutat a Montgomery által leírtakon. Jobban beleláttam most a szövegbe azt a sok szörnyűséget, amit Anne-nek meg kellett tapasztalnia árvaként más családoknál vagy éppen az árvaházban. Hogy nem hiába menekült ő a képzelet világába. Nemcsak hogy fájdalmasan magányos volt, de a regényben is vannak arra utalások, hogy Anne korábbi életében csupa rossz dologgal találkozott.
Matthew és Marilla is sérült lelkek, ez világosan kiérződik. Matthew félénksége valamint Marilla túlzott gyakorlatiassága és távolságtartása is valami tragédiát vagy szomorú, fájdalmas emlékeket sejtet a háttérben, de erre nem igazán kapunk választ, hiszen a szöveg valahol mégis csak egyfajta gyermeki narrátorral dolgozik, aki nem igazán lát bele a felnőttek kusza világába.

Van valami megmagyarázhatatlan varázs Montgomery írásaiban, ami képes az ember lelki szürkeségébe egy kis napfényt és madárdalt vinni. Avonlea és a Prince Edward-sziget vidékét pedig olyan rajongással tudja megjeleníteni, hogy szerintem nincs olyan ember, aki a sorokat olvasva ne érezné a késztetést, hogy abban a pillanatban vegyen egy repülőjegyet Kanadába. A kisebb-nagyobb kalamajkák és személyes tragédiák ellenére van valami romlatlan édeni hangulata ennek a szigetnek, amit Anne is megérzett az első pillanattól fogva.

“But if you call me Anne, please call me Anne with an 'e'.” 

Olvasás közben egyébként végig az járt a fejemben, hogy mennyire megváltoztatta az olvasásélményemet a Netflix Anne-sorozata, ami nem kis meglepetésemre teljesen könyvhű egyébként. Minden, amit Montgomery leírt, ott van - sőt, még annál is több. Bizonyos jeleneteket olvasva folyton beugrottak képek a sorozatból, amit egyébként tavaly láttam és (még) csak egyszer. Annyira összeforrt a fejemben most ez a két médium, és úgy érzem, hogy abszolút hozzá(m)tett ez az összeolvadás. Pedig mielőtt belekezdtem az újraolvasásba, kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit is fog nekem adni Anne története ennyi év távlatából, képes lesz-e megint annyira megfogni magának a történet.
De úgy tűnik, Anne itt is örök. Ezt nem is lehet tovább ragozni.

L. M. Montgomery: Anne of Green Gables
Aladdin Publishing
440 oldal 

The Search for WondLa

Tony DiTerlizzi könyvével kapcsolatban már akkor éreztem, hogy nem mindennapi történettel lesz dolgom, amikor kiemeltem a Bookdepository karton borítékjából.  Hiszen már a kivitele is igazán különleges: a szerző részletgazdag, csodás illusztrációi egész oldalpárokat foglalnak el minden fejezet elején. Ráadásul ez az első olyan könyv, amivel találkoztam, hogy tök jól kihasználja a digitális világunk adottságait és a telefonunk kamerája segítségével interaktív térképre és egyéb elemekre bukkanhatunk olvasás közben.

Történetünk főszereplője Eva Nine, aki még sohasem járt a felszínen. Élete eddigi tizenkét évét egy óvóhelyen töltötte, és minden, amit  csak a kinti világról tud, azt egy robottól, Muthrtól tudja. Muthr feladata ugyanis, hogy felkészítse Evát a felszíni életre: különböző szituációs vizsgákkal méri Eva tudását és talpraesettségét, és ha végre felkészült a veszélyekre, amit a külvilág tartogat, Eva elhagyhatja az óvóhelyet. Eva egyedül Muthrt ismeri, még soha nem találkozott egy emberrel, sőt: egyetlen élőlénnyel sem. Ez a helyzet azonban hamarosan megváltozik, amikor támadás éri az eddigi békés otthonát, és azonnal menekülnie kell. A felszínre. Egyedül. 

Ám ahogy kilép a külvilágba, rá kell jönnie, hogy amit eddig tanult a felszíni életről, nagyon nincs összhangban a valósággal. Tölgyfák és vonuló őzcsorda helyett vándorló erdők és óriási méretű medveállatkák fogadják. Emberi lét nyoma pedig sehol. 

Mi történt a világgal? Miért nem tudta erre felkészíteni senki? És hova lettek az emberek?Eva szeme előtt ott lebeg egy plakát, amit az óvóhelyen talált, amin egy robot és egy kislány mosolyogva, egymás kezét fogva áll, felettük egy megkopott felirat, amiből ki lehet venni a Wond és a La szavakat. Eva érzi, hogy meg kell találnia ezt a helyet. És mindeközben, akik megtámadták az óvóhelyet, Evát keresik. Vadásznak rá.Vajon hogy boldogul egyedül Eva? Sikerül megtalálnia végül WondLat?

“The real question one should ask when presented with a puzzle is, 'Should I solve it? Do I really need to know the answer?' " -Rovender Kitt” 

DiTerlizzi fantáziadús és kalandos ifjúsági története szuper keveréke a sci-fi és fantasy műfajának, és a csomagolás alatt egy jól megkomponált felnövés történettel van dolgunk valójában. Az óvóhely tök jól szimbolizálja az otthont a védettségével és zárt közegével, ahol a gyereket szüleik felkészítik az életre. Ám valójában lexikális tudással nem lehet rá felkészülni. Hogy szülőként mindent jól csinál-e az ember, akkor derül ki igazán, amikor a gyerek kikerül a való életbe. Muthr neve is beszélő név, amellett persze, hogy a történet szerint egy mozaikszó a robot neve, mégsem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy eléggé hajaz a mother szóra. Erre a hasonlóságra aztán később maga a szöveg is utal.  

A felszíni lét pedig nagyon jól párhuzamba állítható a való élettel, hiszen az otthon viszonylag kontrollálható közege után egy teljesen más élmény az önállósodását próbálgató gyerek számára. Minden egyes lépésnél valami nem várt dologba lehet botlani, és nem igazán úgy működnek a dolgok, ahogy azt odahaza megszokta. Új szabályok, más törvények: mindent tanulnia kell, hiába próbálták felkészíteni arra, hogy mi várja őt, ha kilép a való életbe. Ám az ismeretlenség minden veszély és csalódás ellenére mégiscsak csodálatos és lenyűgöző.

Apafigurának talán leginkább Roove feleltethető meg, akivel Eva szinte először találkozott menekülése közben. Roove egy igen furcsa, ám valamilyen szinten humanoid vonásokkal bíró élőlény. Ő a szomszédos, emberek által régóta elhagyatott óvóhelyen él átmenetileg, de egyébként vándorol a világban. Evával egy közös kalandjuk során végül szövetséget kötnek, és Roove vállalja, hogy segít a kislánynak megtalálnia azt, amit keres, valamint segít túlélni ebben az Eva számára idegen világban. 

Elképesztően izgalmas történet volt, ami az igen gyakori fejezetvégi cliffhangereknek köszönhetően eléggé letehetetlennek bizonyult. Hihetetlenül érdekes ez a világ, ahogyan persze az is eléggé fúrja az oldalamat, hogy mi történhetett itt, és amúgy is: Eva mit keresett a föld alatt? Van pár elméletem, kíváncsi vagyok, mennyire járok közel a megoldáshoz - de ez úgyis csak a következő kötetekből derül ki. Nagyon igényes middle-grade történet ez, igazából olvasás közben folyton azon gondolkodtam, ha ilyesmikkel ismertetnék meg az általános iskolásokat, tutira nem lenne probléma az olvasóvá neveléssel. Mert pörgős, akciódús és érdekes történet, ami könnyen berántja az olvasóját a világába. És mindemellett annyira jól összeköti az egészet a modern technikával és az abban rejlő lehetőségekkel, hogy tényleg egy különleges élményt nyújt már a lapozgatása is. 

“Tiny-perhaps." Rovender kept his eyes fixed on the rings. "Insignificant-never, Eva Nine. No living thing is insignificant.” 

A folytatások tehát nem is kérdés, hogy kellenek-e. És szinte biztos vagyok benne, hogy hasonlóan minőségiek lesznek azok is, mert egy jól átgondolt és megkomponált történetnek tűnik. Ha egy jó middle-grade történetet keresel és az angol nyelv sem akadály, én azt mondom, te is indulj útnak és keresd WondLat Eva Nine-nal. Csodálatos utazásban lesz részed.

Tony DiTerlizzi: The Search for WondLa

Simon&Schuster

512 oldal

Six of Crows

A könyves világ jelenlegi nagy szupersztárja a Six of Crows (magyarul a Hat varjú címen jelent meg). Ez a könyv szembejön az emberrel szinte mindenütt, ahol olvasók megfordulnak, és mindenki megőrül érte. És ráadásul nemzetközi vizeken évek óta tartja ezt a státusát, és elég nagy esélye van rá, hogy ez a magyar piacon se legyen másként. Azt hiszem.
S bár a fantasy/urban fantasy vonalon mozgó young adult regények egyre kevésbé keltik fel az érdeklődésemet, Leigh Bardugonak ez a duológiájának mégis sikerült még a magyar megjelenés előtt, azon egyszerű oknál fogva, mert a fülszöveg elolvasása után Ocean's Eleven utánérzésem támadt. És mivel eléggé szeretem az ilyesfajta történeteket még Brad Pitt és George Clooney nélkül is, ezért a radaromon jó sokáig rajta volt.

„I'm a business man,” he'd told her. „No more, no less.”
„You're a thief, Kaz.”
„Isn't that what I just said?”

Kaz Brekker és bandája ugyan nem egy kaszinó kirablását vette a fejébe, csupán egy nagyon értékes és az egész világra veszélyes tudás birtokában levő ember kimenekítését a valaha volt legszigorúbban őrzött börtönből. Megbízója a lehető legnagyobb diszkréciót kérte tőle, és az akció sikeressége esetén pedig mesés gazdagságot ajánlott neki.
Kaz tisztában van vele, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, sőt: annak az esélye, hogy ép bőrrel megússzák, szinte a nullához konvergál. De mégis úgy dönt, hogy belevág, és ehhez megpróbálja a lehető legjobb csapatot összehozni az akcióhoz, mégha ez azt is jelenti, hogy nem csupán a külső veszélyektől kell tartaniuk, hanem a csapaton belüli feszültségek is problémát okozhatnak. 

Leigh Bardugo könyve zseniális. Ötletes. Izgalmas. És minden olyan tulajdonságot magán hordoz, ami egy könnyed, kalandos fantasy regénytől elvárható. Szóval, igen - én is csak megerősíteni tudom a rajongó olvasókat: a Six of Crows olyan könyv, ami megérdemli a figyelmet. A váltott nézőpontokon keresztül elmesélt történeten kívül amik igazán addiktívvá teszik ezt a könyvet, azok a főbb karakterek, akiknek háttértörténete fejezetről fejezetre rajzolódik ki előttünk, és kivétel nélkül elég érdekesek mindannyian ahhoz, hogy még többet akarjunk megtudni róluk.
Azonban kétségkívül Kaz Brekker alakja a legeredetibb és legmegragadóbb mind közül, aki valóban képes a könyörtelenségre és alapvetően semmiféle munkától nem riad vissza, ha az jól fizet - legyen az bármennyire is tisztességtelen. Ám Kaz csak a legutolsó esetben folyamodik saját maga a fizikai bántalmazáshoz. Ő sokkal inkább az emberek elméjével szeret játszadozni. Meggyőző képessége páratlan, ügyesen képes manipulálni bárkit. Jól tudja, hogy mindenkinek van egy gyenge pontja - csak ezt kell megtalálni, és bárki rávehető bármire. Ő a XXI. század (anti)hőse, aki nem fizikai főlényével, hanem az intellektusával kerül ki győztesen a csatából.

Kedveltem, hogy a young adult regényekben ritkán használt témák, problémafelvetések is helyet kaptak ebben a kalandos rablósztoriban. Ilyen volt például, hogy hősei közül nem mindenki volt fehérbőrű - Inej fekete hajával és olajbarna bőrével, karavánban élő családjával egy óriási hiátust tölt be főszereplőként a young adult irodalomban. Mert szerintem igenis fontos, hogy más népcsoportok is reprezentálva legyenek ezekben a regényekben, hiszen az olvasók se csupán a fehérbőrűek közül kerülnek ki.

“I’ve never sent a Grisha to the pyre. Grisha are given a fair trial—”
She turned on him, goggles up, tears frozen on her cheeks.
“Then why has a Grisha never been found innocent at the end of your supposedly fair trials?”
“I—”
“Because our crime is existing. Our crime is what we are.”

A különböző népcsoportoknál maradva a fajgyűlölet valamint az ezen való felülemelkedés is rettentően fontos szerepet kap Matthias és Nina kapcsolatában. Matthias ugyanis úgy élte le az életét fjerdai katonaként, hogy a grishák iránti mérhetetlen gyűlölet határozta meg alapvető érzéseit. Mert a grishák könyörtelenek. Félelmetesek. Mások. Kiirtásuk minden fjerdai érdeke. Aztán jött Nina, és a Matthiasba belenevelt előítéletek lassan kezdtek megkérdőjeleződni. Érdekes volt látni, ahogy a grishák Ninának köszönhetően egyre inkább arcot kaptak és megszemélyesültek Matthias előtt, hogy épült le benne a sok éven keresztül belétáplált harag. Hiszen a fajgyűlölet pontosan így működik: csak az arctalan, ismeretlen tömegeket lehet zsigeri módon utálni. Amint arcuk lesz és történetük, amint már nem csupán tömegként, hanem egyénként léteznek, meglátjuk bennük a hasonlóságot önmagunkkal, s így már képtelenek leszünk gyűlölni.

Leigh Bardugo regénye emellett persze még sok mindenről szól, úgymint a múltbeli tragédiák jelenre való hatásairól, a fogyatékossággal való együttélésről, és hat teljesen különböző ember közötti kapcsolati dinamikákról.  Igazi minőségi kikapcsolódást képes nyújtani, hiszen a remek karakterek, a fontos témák mellett rendkívül olvasmányosan megírt történet, amit képtelenség letenni és óhatatlanul is bevonja még a legszkeptikusabb olvasóját is a világába. Egyedüli kifogásom talán az volt, hogy nem is értem, miért kellett ezt a regényt young adultnak kikiáltani, hiszen bár a szereplők hivatalosan tinédzserek, de valójában nagyon nem úgy viselkednek, ahogy nem is olyan problémákkal szembesülnek a történet során, ami erre a korosztályra jellemző lenne. Mindannyian kiforrott személyiségek, akik nem igazán az önkereséssel vannak elfoglalva, sokkal inkább a múlt traumatikus élményeit próbálják túlélni, beépíteni a jelenükbe. Ezek pedig nem igazán tinédzser problémák. De a young adult irodalom kerülőknek ez bizonyára jó pontként aposztrofálódik.
S hogy kiknek ajánlanám ezt a duológiát? Az olyan könnyed fantasy fogyasztóknak, akik különösen szeretik a karakterközpontú történeteket, biztosan nem fog csalódást okozni.

Leigh Bardugo: Six of Crows
Orion Press
493 oldal

The Best We Could Do

Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő.  Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére. 

Thi Bui műve egyfajta énkeresés tehát a sok elhallgatott, el nem beszélt családtörténet között. 

I grew up with a terrified boy who became my father.

 A szerző igyekszik tudatosan közelíteni saját szülővé válásához. Nem szeretné elkövetni a szülei hibáját, vagyis azt, hogy a fel nem dolgozott, meg nem értett tragédiák vagy a múlt bármilyen negatív lenyomata visszaköszönjön fiával való kapcsolatában. Így hát nyomozásba kezd. Elkezdi kutatni szülei életét, mesélteti őket a vietnámi évekről és arról, hogyan élték meg ezeket a dolgokat. Ám nem csupán terápiás módszerként alkalmazza történetük megismerését - amely mindidáig rejtve maradt előtte -, hanem azért is, mert felismeri a múlt ismeretének szükségességét. Múlt nélkül ugyanis nincsen jövő. Bevándorlóként pedig többszörösen is hátrányos helyzetben van ebből a szempontból, hiszen hiába született Vietnámban, alig pár éves volt, amikor Amerikába került. 

A migráns történetekre jellemző gyökértelenség érzése erősen jelen van tehát itt is. Amikor a felnőttek hiába adják át gyermekeiknek régi országuk szokásait, viselkedésmódjait (ha átadják egyáltalán), azok ebben az új kontextusban - vagyis új országukban - egyszerűen értelmüket vesztik, nem adják ugyanazt az érzést, mint abban az országban, ahonnan származnak. És a felnőttek számára az új otthonuk szokásai sokszor érthetetlenek, idegenek: hogy adhatnák így át ezeket gyermekeiknek, ha ők sem értik pontosan? A folytonos kívülállóság érzése pedig tovább mélyíti a szakadékot köztük és új otthonuk között. Vajon hány generációnak kell eltelnie, hogy egy bevándorló magáénak mondhassa a választott országot? 

Fontos, hogy szüleit nem hibáztatni szeretné az általa megélt dolgokért, hanem megérteni. Megérteni, hogy miért tartották a távolságot gyermekeiktől, hogy miért nevelték őket annyira másként, mint amerikai társaikat. Ez a szándék és ezeknek a dolgoknak a megértése és elfogadása hozza meg számára az igazi felszabadulást a memoár végén. Amikor végre képes lesz egyesíteni magában mindenféle frusztráció nélkül az általa és a szülei által megélt múltat saját maga és gyermeke jelenével valamint jövőjével.

Alone with my son and feeling COMPETENT about it for the first time, I relaxed and started speak to him.
– Con oi, Me ne. (Child, it's Mother)
I could hear echoes of my mother's voice speaking to me in my own childhood… but I could feel the voice coming from my own throat.
As a child, I thought my mother's voice was beautiful. She hated it, but I loved its raspiness. (…) When my mother spoke to me, she spoke softly, the tones of Vietnamese giving it music – not high and reedy, but scratchy and bluesly. I always wished I had her voice.

 Ezen dolgok mellett még nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz.

Thi Bui memoárja azt hiszem, az idei év egyik legfontosabb olvasmánya lett számomra. Igazi művészi képregény, zseniális koncepcióval és kivitelezéssel. És még ha saját történetünk első pillantásra nagyon távolinak is tűnik ettől, ha kicsit jobban belegondolunk, rájövünk, hogy talán ez nem is igaz. Hiszen a szülővé válás, a szülő-gyermek kapcsolat olyan egyetemes vetületeiről is beszél, amit lehet, hogy máshogy és máskor, de talán mindenki megtapasztalt valamelyest. 

Ha most megkérdeznétek tőlem, hogy van-e olyan könyv, amit mindenkivel elolvastatnék, hát ez lenne az. 

Zseniális.

"Writing about my mother is harder for me - maybe because my image of her is too tied up with my opinion of myself."

Thi Bui: The Best We Could Do
 Harry N. Abrams
330 oldal

Holding Up the Universe | Veled teljes a világ

Holding Up the Universe comes from my heart, as well as from my own loss and fear and pain, and from real people who are dear to me. Those people - along with many others - help hold up my universe.

Jennifer Niven regényével kapcsolatban az az állítás jutott eszembe folyton olvasás közben, hogy a kevesebb néha több. Legalábbis valami ilyesmit kellett volna szerintem szem előtt tartania, és akkor szuper regény tudott volna lenni. Mármint voltak pillanatai, fejezetei, amikor szerintem tényleg szuper volt, de a regény összességére ezt mégsem tudom teljesen őszintén elmondani. Végig az volt az érzésem, hogy túl sok súlyos témát akart belesűríteni ebbe a történetbe, és ezzel nem mindig tudott mit kezdeni, és az az igazság, hogy én sem.

Libby Strout Amerika legkövérebb tinédzsereként vonult be korosztályának tudatába. Ő volt az a lány, akit pár évvel ezelőtt rengeteg ember szeme láttára mentettek ki a saját otthonából. Mert testsúlya miatt nem tudott már felkelni többet. Libby nem tudta kiheverni édesanyja váratlan halálát, ezért zárta rá magára otthonának ajtaját, talán örökre. Libby, a kimentése után pár évvel, sikeresen leadott pár kilót, így a mozgás már nem okoz problémát neki. Úgy döntött, hogy itt az ideje annak, hogy újra közösségbe lépjen, és folytassa középiskolai tanulmányait.
Jack elég menő srácnak számít. Mesterien műveli azt, hogy mindenki azt kapja tőle, amit szeretne. Hogy elfogadják, hogy befogadják. Amit azonban senki sem tud róla az az, hogy egy igen ritka betegségben szenved: képtelen az arcok felismerésére. Mindenki idegen számára: még a saját anyja is. Hosszú évek óta titkolja mindenki előtt, és még senki sem jött rá.
Aztán ők ketten egy nap találkoznak. Nem mondhatni, hogy kellemes körülmények között, ugyanis Jack baráti társasága Libbyt pécézte ki a legújabb heccelésükhöz. Jack és Libby szenvedi el végül ennek következményeit, hiszen együtt kell tölteniük iskolai büntetésüket: ez eleinte elég cikis, ám az idő múltával egyre kellemesebbé válik, hiszen ahogy kezdik megismerni egymást, egyre kevésbé érzik magukat egyedül a saját kis magányos világukban.

A Holding Up the Universe alapvetően jó ifjúsági regény amúgy, de volt pár téma, amit én inkább kihagytam volna. Például Jack betegsége egy ilyen rész volt. Libby gyásza, testsúlyával járó gondjai, valamint alapvetően az iskolai bullying témája bőven elég lett volna már egy történetnek vagy akár kettőnek is. Niven itt túl sokat szeretett volna markolni, inkább még ezek mellé keresett vagy egy másik tucat olyan témát, amikből szintén ki lehetett volna hozni egy másik szuper ifjúsági regényt. És akkor Jack betegségéről még nem is beszéltünk.
Ez nekem már egy tényleg beszuszakolós problémának tűnt (és már túlontúl extrémnek), ami ráadásul félre is vitte az egész Jack és Libby szerelmi viszonyt - amiben szerintem amúgy sem volt meg a kémia, de ez mindegy is. Tényleg nyugodtan eltekinthetünk ettől az egyéni megítélésemtől, hogy szerintem Jack és Libby között sokkal erősebb - és kevésbé klisés - dolog lett volna a barátság. Mert ez a kapcsolat, mármint a szerelmi kapcsolatuk, akkor sem volt képes megállni számomra kétlábon. Mármint.. Jack a betegsége ellenére egyedül Libbyt volt képes felismerni a tömegből, méghozzá igen hamar. Ez nyilván kötődéshez vezetett Jack részéről, hiszen ha valaki kvázi idegen arcok között éli az életét, akkor kötődni fog ahhoz az egyhez, akit felismer. És Jacknél igazából ebből állt a kapcsolatuk, még akkor is, ha az ellenkezőjét akarta folyton bizonygatni Libbynek is és saját magának is. És ez elég visszás érzéseket keltett bennem, ugyanis nekem azt az üzenetet közvetítette, hogy Libbybe - vagy tágabb értelemben véve a hasonló súlyproblémákkal küszködőkbe - csak akkor lehet beleszeretni, ha a másik félnek például egy ilyen betegsége van, mint Jacknek. És ez így, kérem szépen, nagyon nincs jól. Egy ifjúsági regényben meg aztán különösen nem.

De voltak dolgok, amiket kétségtelenül nagyon jól meg tudott fogni a könyv, mint például a gyász témáját. Jennifer Niven az utószóban egyébként elárulta, hogy ez lett életében az első könyv, amit édesanyja már soha nem olvashat el. Az írónő számára bizonyos szempontból gyászmunka is volt ennek a regénynek a megírása, hiszen Libby vesztesége az ő vesztesége is, és fájdalmasan igazan tudta bemutatni ezt a hatalmas ürességet, amit egy elvesztett személy, pontosabban egy anya hagyhat maga után a gyermeke életében.

 It's not moving on, Libbs. It's moving differently. That's all it is. Different life. Different world. Different rules. We don't ever leave that old world behind. We just create a new one.

Szerettem azt is, hogy Libby elfogadta magát olyannak amilyen, és ezt az üzenetet közvetítette mások felé is, hogy ezt ők is tegyék meg saját magukkal. Tetszett, ahogy egyre magabiztosabban kezdett el mozogni ebben a régen látott világban, hogy végül nem engedett az agresszoroknak. Libby nem hagyta, hogy a megalázott főhősnő legyen, és képes volt fellépni az őt támadókkal szemben. Egyébként szerintem még több ilyen YA-beli szereplő kéne, mint Libby: akiknek bár megvannak a maguk harcai, csalódásai és kétségei, mégis megtanulják elfogadni önmagukat.
Szóval, alapvetően szerintem jó történet volt ez, csak kellett volna még csiszolgatni meg talán aludni rá pár hónapot. De nagyon sok mindent értékeltem amúgy Niven szándékában, és számomra is hasznosítható értékes gondolatokat is bőven találtam. És ez szerintem már elég jó dolog.

Jennifer Niven: Holding Up the Universe
Penguin Books
424 oldal

A regény magyarul is megjelent Veled teljes a világ címen a Maxim Kiadó gondozásában.