Majdnem eltelt az év úgy, hogy nem volt az idei olvasmányaim között Angela Marsons krimi. Ami alapvetően nem ejtett volna letargiába teljesen, de amióta felfedeztem magamnak Kim Stone nyomozót, amondó vagyok, hogy azért érdemes beiktatni legalább egy kötet évente. Marsons már eddig kétszer kihúzott engem egy-egy roppant makacs olvasási válságból, ezért általában nyárra szoktam időzíteni az újbóli találkozást. Kivéve idén, amikor - mint említettem - majdnem elmaradt a dolog, de így lett belőle egy kis tél eleji nyomozás és izgulás. És meg kell hagyni, ez az évszak is egészen jól állt ennek a történetnek. 

– Gondolod, hogy egy ember képes volt egymaga felráncigálni azon a füves parton, Főnök?
– Valahogy odavitték, Bryant, és az biztos, hogy nem a Királyi Posta volt.

A sorozat legújabb részében Kim és csapata egy ártatlannak indult látogatást tesznek Westerley-re, ahol a kutatók az emberi test bomlásának folyamatait tanulmányozzák különféle körülmények között, hogy a rendőrség munkájában minél hatékonyabb segítséget tudjanak nyújtani a halott áldozatokkal kapcsolatban. A látogatásuk során azonban hamar munkává válik, mert egy nem odavaló holttestre bukkannak. A nőt brutális kegyetlenséggel ölték meg, szájában nagy mennyiségű földet találtak, arcát pedig a felismerhetetlenségig szétzúzták. Azonban ahogy kezdetét veszi a nyomozás, egy újabb áldozat bukkan fel. Ugyanott, ugyanolyan körülmények között - azonban ez a nő életben maradt, mert nagyon úgy tűnik, hogy az éjjeliőr megzavarta az elkövetőt. Kimék most már tudják, egy sorozatgyilkossal van dolguk, aki újból le fog csapni. Megkezdődik tehát a versenyfutás az idővel, és ahogy Kim egyre inkább beleássa magát az ügybe, egyre fontosabb lesz számára, hogy elkapja az elkövetőt.

Ez a kötet most a gyerekkori traumákra helyezi a főhangsúlyt: mivé tesznek minket azok a dolgok és események, amelyekkel gyerekként találkozunk? Hogyan hat a személyiségünkre a kiközösítés vagy az, ha a szüleink nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk? Többféle válaszút is kibontakozik előttünk egy-egy karakter életén keresztül, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy markáns személyiségváltozáshoz vezetnek a megélt és fel nem dolgozott traumák. A sok negatív múltbeli élmény mellett, mintegy ellenpontozásként, megismerhetjük Kimnek azokat a gyerekkori éveit is, amit szeretett nevelőszüleinél töltött, az egyetlen olyan helyen eddigi élete során, ahol valóban otthon érezte magát, a szó minden puhaságával és szeretetével.
Érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy anyaként már mennyire máshogy érintenek bizonyos dolgok az olvasmányaimban. Ebben a részben voltak olyan szálak, pontosabban leginkább a gyilkos gyerekkorával kapcsolatos dolgok, amiket elképesztő iszonyattal olvastam. Persze, tudom, hogy egy vagy két évvel ezelőtt is megrökönyödtem volna rajta, de most leírhatatlan iszonyatot éreztem. Egyik kolléganőm mondta, hogy ő a gyerekei születése után teljesen felhagyott a krimik és a thrillerek olvasásával, mert nem tudta elviselni a borzalmakat. Akkor nem igazán értettem ezt a dolgot, de most már kezdem kapisgálni, mire gondolhatott.

A bűncselekmények utáni nyomozás nem olyan, mint a bowling. Egy ügy megoldása nem borítja a többit.

Szeretem, hogy Kimet minden részben egyre jobban és jobban megismerjük, hogy pontosan mi történt vele, miért is lett ennyire zárkózott és elutasító az emberekkel. Nem igazán értek egyet azokkal, akik Kim indokolatlan személyiségfejlődését hozzák fel mint negatívumot, mert szerintem alapvetően az van, hogy nem igazán van szó itt személyiségfejlődésről. Inkább a mi szemünkben árnyalódik az alakja, ahogy egyre jobban beleássuk magunkat a múltjába. Kim szerintem ugyanolyan mint az első könyvben. Maximum bizonyos új szereplők, új események felvillantanak egy-egy új szeletet a személyiségéből, de ettől ő még ugyanaz a magának való nő, mint korábban, aki nem igazán szereti a felnőttekkel való kommunikációt.
Maximum néha már tud köszönni az embereknek.

Viszont ezzel a résszel kapcsolatban azért nekem is lettek fenntartásaim. Bár nagyon izgalmas volt és a megszokott pörgést hozta magával a szöveg, de a gyilkosság körül bizonyos elemek túl könnyen kitalálhatóak voltak. És egy bizonyos résznél olyan butaságok voltak benne, hogy nem is értem, ezek miért így kerültek bele.  Például hát nem az az alap, ha felbukkan egy ismeretlen valaki egy majdnem meggyilkolt kómás nő ágyánál, hogy utánanézünk a rendszerben ki is ő? Illetve a férfi csak szeretőként hivatkozott magára, hogy engedhették oda a kórházban, mikor mindig azzal szoktak jönni, hogy csak közeli hozzátartozók tartózkodhatnak ott a betegágynál? Az amnéziás áldozat kórházas részei szerintem több szempontból is problémásak voltak.

Mindenesetre jó volt visszatérni ehhez a sorozathoz, az apró hibái ellenére. Igazán kár lett volna, ha ez az év Kim Stone nélkül marad. Izgalmas, pörgős és érdekes olvasmány volt újfent, ahol a sok borzasztó dolgot remekül ellensúlyozta Kim és a kollégái humora, ami pont olyan mennyiségben volt jelen, hogy a regény ne legyen annyira megterhelő, de azért a hangsúlyt és a hangulatot nem vitte el a regény fő témájáról. Ha egy igényes, thrilleres beütésű krimisorozatot kerestek akkor Angela Marsons könyveit továbbra is ajánlom.

 

Angela Marsons: Halálos játék
Play Dead
Fordította: Seregi Márton
General Press Kiadó
336 oldal

Kirké

Iszonyatosan tudnak vonzani a klasszikus történetek újraértelmezései szinte bármilyen médiumban, de a könyvekben különösen. Még jobban érdekel a sztori, ha mondjuk az eredeti műben marginális szerepben levő karakterek válnak főszereplővé. A női sorsokról szóló könyvek meg úgy általánosságban a gyengéim. Hát kérdés volt ezután bárkinek is, hogy a Kirkét elolvasom-e valaha is? 

Mert nekem egy percig sem. 

Ugyanis ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy Kirké alakja volt - tudomásommal - az első boszorkány a nyugati irodalom világában, akkor ez így aztán tényleg sokszorosan vonzó könyv volt számomra. 

Madeline Miller regénye tehát az Odüsszeiában egy epizódszerep erejéig feltűnő varázslónő, Kirké életét meséli el, aki Helios napisten és egy vízi nimfa gyermekeként született. Az egyes szám első személyben mesélt memoárból megtudhatjuk, milyen volt az élete Aiaiéra kerülése előtt, miért került végül a szigetre, mi történt vele az Odüsszeusszal való találkozása előtt, alatt és persze utána. Egy évszázadokon, vagy inkább évezredeken átívelő élettörténet, amelyet az istenek, héroszok és halandók játszmái fonnak körbe. 

S hogy miért pont Kirké? Miller egyik interjújában azt mondta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a varázslónő alakja, mert egy egyedül élő, hatalmas varázserejű nőről van szó, akivel senki se mer ujjat húzni. Továbbá az Odüsszeiában számára a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon milyen indíttatásból változtatja a szigetére térő férfiakat disznóvá? Regényében erre is megkísérel egy lehetséges választ adni.

Általánosan ismert mondás, hogy a nők finom teremtmények, akár a virágok, a tojás vagy bármi, amit egy pillanatnyi hanyagsággal tönkre lehet tenni. Ha eddig igaznak is gondoltam ezt, ezután már biztosan nem.

Azonban Kirké története nem csupán egy mitológiai alakról szól, hanem egyben egy nő története is, akinél olyan egyetemes és időtlen problémák, dilemmák és helyzetek bukkannak fel, amivel egy modern kori nő is azonosulni tud. Ami leginkább megérintett engem az a Télegonosz felnevelése közben érzett édes-kesernyés, igazán valóságszagú érzelemmasszája. Kirké egyedülálló nőként néz szembe a gyereknevelés nehézségeivel és csodáival egyaránt, és félisten létére igazán emberien viseli ezt a közel sem könnyű helyzetet. 

De helyet kap még benne az apjának való folytonos megfelelni akarás is, a mellőzöttség érzése, amely aztán szinte minden későbbi kapcsolatára rávetül. 

Úgy vélem, azonban mindentől fontosabb témája a regénynek az önmagunkra találás. Kirké tulajdonképpen egész végig, hosszú évezredeken keresztül önmagát keresi, hogy ki is ő valójában. Minden helyzet, minden egyes találkozás így vagy úgy, de arra az útra tereli őt, ahol végül rátalál igazi önmagára. Kirkének ebben az "utazásban" talán az igazi nehézség az volt, hogy nem volt számára kijelölt út, a lehetőségek végtelensége állt előtte. "Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok." - így vezeti be olvasóját életének történetébe. Kirké nem volt igazi istennő, se nimfa - nem volt számára előre megírt élet, amit élnie kellett volna. Erre saját magának kellett rátalálnia, és ez még egy erős közös pont közte és köztünk, modern kori nők között, akik folyton önmagunkat keressük. 

Kirké bár sokban különbözik a szívtelen, intrikákat kergető és okozó istenségektől, ugyanakkor ő is elkövette élete során a maga hibáit, ám később a bűntudat nagyon hosszú ideig elkísérte, emésztette, felfalta őt magányos napjain. A varázslónő története arra is rávilágít, hogy a múlttal egyszer muszáj mindannyiunknak szembenéznünk, hiszen csak így kaphatunk magunktól igazán feloldozást a bűneink alól, így vagyunk képesek valóban továbblépni, megtalálni önmagunk, és így tudunk egy valóban boldog életet felépíteni magunknak. 

Ismerd meg önmagad! Ez van az orákulumok ajtói fölé vésve. De én saját magam számára is idegen voltam, aki kővé dermedt, de nem tudta megmondani miért.

Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy Kirké énkeresése korántsem egy statikus én megtalálásáról szól. A történet folyamán tanúi lehetünk annak, ahogy személyisége fejlődik, átalakul, életének bizonyos történései nyomot hagynak rajta. Nagyon szépen felépített fejlődéstörténet ez, ahol minden egyes megjelenített történés nagyon fontos építőeleme a nagy egésznek. Tetszett benne nagyon, hogy Kirké mindenért megdolgozik, mindent tanul és nem fél energiát belefektetni a számára fontos dolgokba - nem az ölébe csöppennek a képességek tehát, mint ahogy az isteneknél szokás. Kirké mágiája kitartásának és tanulásvágyának köszönhető. Saját magától lett korának legnagyobb varázslója - nem így született, nem így teremtették. Önmagát teremtette azzá. 

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. 

A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. 

Madeline Miller: Kirké

Circe
Fordította: Frei-Kovács Judit
GeneralPress Kiadó
424 oldal

Egy élet ára

Azt hiszem, most már érdemes megjegyeznem, hogy az eddig megjelent három Kim Stone kötetből ez volt a második, amely kirángatott egy makacsul húzódó olvasási válságból. Szintén megjegyzendő, hogy az a kötet, amely nem tartozik ebbe a halmazba, csak azért nem, mert éppen nem szenvedtem olvasási válságban az olvasása alatt. 

Szóval, Kim Stone nem csupán a bűnözők fülön csípésében zseniális, hanem könyvmoly életeket is képes megmenteni. Lassan a saját szuperhősömmé avanzsálom. 

Igazából azt szeretem Angela Marsons sorozatában, hogy az izgalmas bűntények mellett komoly témákról is szó esik bennük: mint a nemi erőszak vagy éppen gyermekmolesztálás. Emellett a pszichológia mint alkalmazott tudomány is nagy hangsúlyt kap a második és harmadik regényében, amit nem csak etikusan lehet felhasználni. Szeretem, hogy van mersze belemenni ezekbe a témákba, nem csak a felszínt kapargatja a történettel. Mert ezekről is beszélni kell, még ha kínosak vagy fájdalmasak is. Valamint ugyan kissé marginálisan, de szerepet kap még a lelki abúzus, a családon belüli erőszak vagy az állami gondozásban levő gyerekek lelki világa. Szeretem ezt a szerteágazóságát, és szinte biztos vagyok benne, hogy emiatt is elbírja az újraolvasásokat. Erősen gondolkodóba estem a saját példányok beszerzésén.

Plusz a komoly témák mellett azt is meg tudta oldani, hogy valamiképpen enyhítsen a sötét hangulaton Briant és Stone párosával. Szeretem a humoros sziporkáikat, amik mindig pont jó helyen és éppen megfelelő mennyiségben fordulnak elő a történet folyamán, hogy ne telepedjen ránk teljesen a sok szégyenteljes dolog, de ne is vigye el róluk a figyelmünket, hogy megmaradhassanak fókuszban. És ez baromi nehéz dolog egyébként, de Marsonsnak sikerült megtalálnia ezt a kényes egyensúlyt. Nem úgy, mint az általam örökké emlegetett negatív példának, Camilla Lackbergnek, aki a női főszereplő picsogásával random helyeken ("jaj-nem-vagyok-kisminkelve" vagy "jaj-már-megint-híztam" és hasonlóan érdektelen társai) totálisan elvitte a figyelmet az értékesebb témákról. 

Kim Stone felügyelő alakja pedig egyre inkább árnyalódik kötetről kötetre: a kezdetben magamban csak Lisbeth Salander hasonmásaként emlegetett nő ugyanis túllépett a szememben Larsson feledhetetlen főhősnőjének árnyékán. Stone most már több számomra egy Lisbeth-pótléknál. Egyre jobban érdekel a háttértörténete, illetve az is, ahogy szépen-lassan ő is képes megnyílni a világban bizonyos személyeknek - vagy éppen kutyának. Hihetetlenül erős női karakter, akinek megvannak a jól titkolt gyengeségei is. Zárkózottsága ellenére igazi vezetői alkat, aki a csapatáért képes lenne tűzbe tenni a kezét. Munkaholista, de nem az előmenetel miatt, hanem a hit és a tenni akarás miatt: hogy ne legyenek áldozatok. Ne fizessenek olyanok az életükkel, akiknek csupán annyi volt a bűne, hogy rosszkor voltak rossz helyen.  Ne szenvedjenek az ártatlanok. Stone már csak azért is túllépett Lisbeth árnyékán, mert ő képes átérezni - és az olvasóknak megmutatni - az emberi tényezőket az izgalmas bűnesetek mögött. Nem csak egy megoldanivaló feladvány lesz számunkra sem így a hajsza, hanem látjuk és érezzük, mit élnek át az áldozatok hozzátartozói, mi zajlik a nyomozás során az otthonok ajtajai mögött. 

Láthatóan sok minden van itt, amit szeretek, de akár azt is írhatnám, hogy a harmadik rész is zseniális lett, ez eddig a második kedvencem a sorozatból. És ha megint olvasási válságom lesz, akkor tudom már, hogy kit kell hívni segítségül.

Angela Marsons: Egy élet ára
Lost Girls
Fordította: Őri Péter
General Press Kiadó
399 oldal

Ördögi játszmák

Angela Marsons számomra az igazi kozmopolita krimiíró; hiszen brit származása ellenére mégis sikerül némi skandináv krimiséget belecsempésznie az amerikai zsarus filmekre hajazó történeteibe. Oké, tudom. Ez az egész szörnyen közel áll a "jajnemár"-kategóriához, de szerencsére Marsons annyira jól lavíroz, hogy a végeredmény ismét egy tisztességes, élvezhető, egyszer olvasható krimi. Csak úgy mint az Elfojtott sikoly esetében. 

Na, jó... Annyira azért mégsem. Az első rész szerintem egy picit sokkal jobban sikerült: érdekesebb és összetettebb volt maga a bűnügy és a gyilkos karaktere is, továbbá a szerintem minden tisztességesen megírt kriminél kihagyhatatlan "jééézusom" és az "eztnemmondod?????" -fajta mondatok is sokkal, de sokkal többször hagyták el a számat az első kötetnél. Talán azért, mert számomra izgalmasabb volt az a klasszikus felépítés, hogy együtt nyomozhatunk Kim Stone-nal a gyilkos kiléte után - ezzel szemben ebben a részben szinte mindennel tisztában vagyunk: ki a gyilkos, mi az indíték. Itt a maximum amiért izgulhatunk, hogy a nyomozó vajon képes-e szembenézni gyermekkora démonaival vagy sem. 

"Azt hiszem, Einstein mondott valami olyasmit, hogy a világ veszedelmes hely az életre; nem azért, mert az emberek gonoszak, de azok miatt, akik nem tesznek ez ellen semmit."

S persze, ez tényleg egy jogos izgulni való. Már az előző kötetből kiderült, hogy bizony ez a brit nyomozó megtépázott lelkivilág kérdésében nemigen marad el skandináv kollégáitól. S igazából itt a második kötetnél rezgett igazán a léc Marsonsnál, és itt rontotta el egy picit: egyszerűen nem engedte nyomozóját meghemperegni a múltjának mocskában, mert nem merte felvállalni ezt a jóval komolyabb vonalat. (Legalábbis gondolom még nem.) Nem lett amúgy ettől rossz krimi, csak maradt egy kis hiányérzetem, amit sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak. Kicsit egyszerű és suta vége lett, amiért szerintem kár.

Őszintén örültem viszont annak, hogy az előző részhez képest jóval kevesebb lett a vígjáték-elemek aránya, már nincsenek random vicces beszólások meg jópofizások egy gyerekgyilkosság helyszínelésének közepén meg hasonlók, amiket amúgy se tudtam olyankor hova tenni. Na, mindegy.

Mindent összevetve, eléggé bírom ezt a LisbethSalander-utánérzésű Kim Stone felügyelőt, meg Angela Marsons stílusa is alapvetően bejön. Szóval vevő leszek a harmadik részre is, és nagyon remélem, hogy ott is megmarad annak, ami eddig volt számomra: egy tisztességes, élvezhető igazi brit skandinávkrimi olykor felbukkanó amcsisággal. 

Angela Marsons: Ördögi játszmák

Evil Games

Fordította: Imre Balázs

Kiadó: General Press Kiadó

Oldalszám:  368 oldal

Akhilleusz dala

Backman könyve után, nem irigyeltem az elkövetkezőket. Sokszor nehéz egy újabb hűha-élményt produkálni, ha egy korábbi olvasmány annyira bevackolta magát a gondolataimba, mint A nagymamám azt üzeni, bocs - és közben mégis ott az érzés, hogy tovább kéne már lépni, de közben mégsem tudok teljesen. A Leányrablás Budapesten pontosan ennek lett az áldozata, így igyekeztem valami komolyabb könyv felé tendálni, ami azért mégse olyan komoly, hogy kisüsse a dolgos hétköznapokban újra munkába állított agytekervényeimet. 

Az Akhilleusz dala eleinte úgy tűnt, hogy Böszörményi regényének a sorsára jut, és olyan egynek-elmegy történet lesz, dacára az írónő gyönyörű stílusának. Ám végül, mégis magával ragadott attól a ponttól, ahogy elindultunk Trója falaihoz.

"Olyanok voltunk, mint az istenek a világ születésének hajnalán, és örömünk olyan ragyogással vett körül minket, hogy egymáson kívül egyebet nem láttunk."

 Madeline Miller ebben a regényében újrameséli a Homérosz által megénekelt gyorslábú Akhilleusz történetét, gyermekkorától kezdve egészen haláláig. Ám a történeten csavar egy picit: ugyanis hűséges társa Patroklosz nem csupán legjobb barátként követi őt Trója falaihoz, hanem szerelmeként. Persze, ez a vélekedés nem egészen újkeletű: páran pedzegették már a két görög hős kapcsolatának milyenségét - bár szerintem Homérosz történetét tekintve ez mindegy is, mindenesetre elmondható, hogy Miller ezzel a nézőponttal egy egészen friss történetet kreált a mindenki által ismert Iliászhoz, hiszen sok, Homérosz által elmesélt dolog másként csapódik itt le, másként magyarázza az ott leírt dolgokat - de mindezt úgy, hogy mégis hű marad az Iliász világához.


A címmel ellentétben azonban nem Akhilleusz a legfőbb szereplő, hanem Patroklosz: az ő szemén keresztül látjuk ezt az ókori görög világot, illetve rajta keresztül ismerjük meg, hogyan teljesedett be a jóslat, és hogyan lett Akhilleuszból a mindenki által emlegetett aristos Achaion, vagyis a legnagyobb görög - ám mindemellett ez a történet leginkább kettejük szerelmének krónikája.
Bevallom, a könyv első felét kifejezetten untam sajnos: igazából a szexuális vonzódáson kívül nem nagyon éreztem, hogy ez a két ember miért is ragaszkodik ennyire egymás társaságához. Persze szép ívet adott ennek is, de kettejük kapcsolatát a könyv majdnem közepéig üresnek éreztem, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Féltem, hogy ez az egész egy szép borítóba csomagolt Tiffany-füzet lesz. Aztán Trójánál történt valami: a karakterek árnyalódtak, mélyültek és a korábbiakban felvázolt skiccek helyett már teljes pompájukban vezettek végig engem az oldalakon. Kapcsolatuk is végre megtelt igazi tartalommal, és ez már tényleg nagyon illett Miller prózájához. Egy hihetetlenül gyönyörű szerelmi történet bontakozott ki fejezetről fejezetre, amelyekben bár akadtak ugyan nehézségek és sok árnyék rávetült, de ettől független mégis csak a legigazabb szerelem volt ez, amit Trója falai láttak.


Amikor elolvastam az utolsó oldalakat, tényleg úgy éreztem, hogy jó volt visszatérni ebbe a világba, és örültem, hogy Miller regényét választottam eszközömül. Hogy őszinte legyek, elég erősen elkezdtem gondolkodni egy Iliász újraolvasáson is, mert már sok minden kiesett - meg igazából kíváncsi vagyok arra is, hogy ezután a regény után vajon hogy értelmezném újra Homérosz énekét.

Madeline Miller: Akhilleusz dala
Song of Achilles
Fordította: Szigeti Judit
General Press Kiadó
336 oldal

Elfojtott sikoly

Kicsit sötét hangulatú, körömrágósan izgalmas, ugyanakkor furmányos is - jól hangzik, nem? Angela Marsons debütáló regénye, az Elfojtott sikoly pont ilyen. Szóval ha esetleg valami ilyesmire ácsingóznál mostanában vagy a későbbiek folyamán, meg ha egyébként szereted a kicsit thrilleres beütésű krimiket, akkor ezt a könyvet fokozott mértékben ajánlom. 

Lehet, hogy Mignon cica bealudt rajta, de te garantáltan nem fogsz.

2004. telén egy gyermekotthon udvarában öt ember áll egy frissen ásott sír fölött. Mindannyian tudják, hogy egy ártatlan életet vettek el. Remélik, hogy a testtel együtt ez a szörnyű titok is örökre a föld alatt lesz.

Évekkel később Teresa Wyattet, egy magán-fiúiskola köztiszteletben álló igazgatóját holtan találják lakásában. Belefulladt a levendula illatú habfürdőjébe - vélhetően nem magától. Kim Stone nyomozó és csapata kapja az ügyet némi klisés, nyomozók közötti kakasviadal után , s már a nyomozás kezdetén egy érdekes nyomra bukkannak: Teresa Wyatt, amíg élt, mindenféleképp meg akarta akadályozni egy régészcsoport ásatását a crestwood-i gyermekotthon körül. Vajon miért? És ki ölte meg Teresát? És vajon kit rejthet az a bizonyos sírgödör? És most miért teszek fel nektek ennyi kérdést?

Először is hadd írjam le nektek ki úrinőhöz illő megdöbbenéseimet, amik olvasás közben megfogalmazódtak bennem rendkívül szofisztikált módon, úgymint a jéééézusistenazégben meg a hogymiiiiiiiiiii? és ne felejtsük ki innen a szimplának tűnő, ám mindent összefoglaló nööööööeeeeeeee-t sem. És számomra még a mai napig hihetetlen és meglepő, hogy mindezt a szerző debütáló könyve váltotta ki belőlem. Nagyon jól lavíroz a thrilleres beütésű krimi vonalán, és a nyomokkal is nagyon jól bánik - talán, csak egy dologra jöttem rá idő előtt, de igazából azt is csak sejtettem, szóval ez így eléggé megbocsátható. 

Tudom, hogy minden kriminél elmondom szinte, de nem győzöm hangsúlyozni eléggé, hogy számomra a nyomozó személye legalább ugyanannyira fontos, mint maga a rejtély. Mert valahogy ő adja meg a sztorinak az igazi savát-borsát, nem? Ha jellegtelen a nyomozó, akkor olyan lesz a történet is - ez az én tapasztalatom. Azonban Kim Stone felügyelő a legkevésbé sem nevezhető jellegtelennek szerencsére: kissé szarkasztikus, önfejű és enyhén antiszociális, és mindezek mellett szerethető. Tetszett, hogy már-már talán kissé klisés módon nem egyszerű múlttal rendelkezik: sok trauma érte gyerekkorában, köztük hajmeresztőbbnél hajmeresztőbbek, és jó volt mármint nem olyan betegesen jó, értitek... megismerni a történet előrehaladtával az ő múltját is, és így már valahol érthető volt, hogy miért ragaszkodott szinte már-már rögeszmésen az ügy megoldásához. Kicsit olyan lisbethsalanderes karakter lenne ő szerintem, csak lightosabb kiadásban. Az ügy és Kim Stone megrázó múltját némiképp egyébként enyhítik a kollégáktól jövő humoros riposztok és beszólások, amik az elején elég furák voltak nekem, hogy ott vannak meg ekkora mennyiségben, de aztán később megszoktam, és olykor meglehetősen groteszk látványt nyújthattam, ahogy olvastam az Elfojtott sikoly című könyvet és közben fel-felröhögtem.

Külön tetszett egyébként még az is, hogy olykor a gyilkos maga is belépett az elbeszélő szerepébe - hátborzongatóan hitelesen írta le a pszichopaták gondolkodásmódját, illetve mesélte el azt a hosszú utat, ami idáig vezetett nála. Komolyan, szabályosan borsódzott a hátam olyankor olvasás közben és lélegzetvisszafojtva olvastam a kegyetlenkedéseit. De ahogy Angela Marsons mondaná: "Az emberi természet már csak ilyen: szeretünk meglesni olyasmiket, amitől utána rémálmok gyötörnek minket…" És ez valahol tényleg így van. 

Kim Stone felügyelő további eseteit garantáltan el fogom olvasni, ha megjelennek magyarul. Nem mondom, hogy új kedvenc krimisorozatot avattam, mert az túlzás lenne egyelőre, de megvan rá az esélye. Mindent összevetve tényleg nagyon szuper könyv, komoly témákkal a lapjai között - és egyébként Camilla Lackbergtől anno valami ilyesmi krimit vártam volna, helyette viszont a brit Angela Marsons írta ezt meg, amit most már nem is bánok, mert rátaláltam.

 

Angela Marsons: Elfojtott sikoly 

Silent Scream

Szieberth Ádám

General Press Kiadó

357 oldal

A titokzatos birtok

... és már megint odajutottam, hogy mérhetetlen lustaságomból fakadóan addig húztam-halogattam a bejegyzésírást, hogy szinte már egy hónap is eltelt a könyv olvasása óta. És mivel a rossz memóriám lassan hetedhétországon híres, ezért ej... most kicsit bajban vagyok. Öhm, azt tudom, hogy határozottan tetszett ez a könyv: hihetetlen jó atmoszférája volt az ódon háznak, a padláson rejtőzködő poros tárgyaknak, a felvillanó halovány, vagy éppen nagyon is berögzült emlékeknek. Arra is emlékszem, hogy akárhányszor kinyitottam a könyvet, hangosan recsegett a gerince, mintha valami régi parkettán lépdeltem volna.

A két testvér Erica és Beth egy hideg téli napon visszatértek nagyanyjuk hatalmas házába, amit halála után örökségül hagyott rájuk. Rengeteg gyerekkori emlék fűzi őket ehhez a helyhez, hiszen elég sok nyarat töltöttek itt. Szinte minden egyes tárgy, poros levegőjű szoba, a kert egy-egy gyomokkal benőtt része a múlt pillanatait idézi fel. Erica térben és időben egyaránt bejárja az ódon házat és környékét, s ezáltal szépen, lassan megismerjük gyermekkoruk boldog és tragikus pillanatait, köztük azt a tragikus napot is, amely Beth későbbi életére rányomta bélyegét...
Eközben a másik szálon az idős korára megkeseredett nagyanyjuk történetét követhetjük nyomon. Az ő története tulajdonképpen nem is vele kezdődik, hanem édesanyjával - Erica és Beth dédnagymamájával - , aki a századforduló környékén még a messzi Amerikában élt egy poros farmon, majd hirtelen Angliába költözött - nem tudni miért. Erica a régi kacatok között keresi erre a választ, mert bizonyos benne, hogy emögött a történet mögött is valami fájdalmas és mélységes titok lappang.

Igazából minden megvolt ebben a könyvben ahhoz, hogy kellemesen kikapcsolódjak. Egy jó kis könnyed, limonádé szürcsölgetős olvasmány, ami annyira lekötött, hogy teljesen elfeledtette velem a kibírhatatlan nyári kánikulát. Imádom az ilyen a múltban kutakodós történeteket, megsárgult leveleket olvasgatni a szereplőkkel, nyikorgós ládákat nyitogatni a padláson... és ha még ehhez azt is hozzáveszem, hogy a regény egy része az amerikai Délen játszódik (ah, ezt imádtam a legjobban!), hát azt hiszem, tényleg nem is kell ecsetelnem tovább, hogy mennyire beszippantott szinte az első fejezetektől kezdve.

Bár sajna a szereplőket nem igazán sikerült megkedvelnem, mert vagy érthetetlenek voltak számomra, mint például Erica, akit egyáltalán nem tudtam hova tenni, vagy csak simán nem voltak szimpatikusak, mint például Beth. Bár ha azt veszem, az ő személyük végül is elhanyagolható volt, hiszen tényleg nem ők voltak a lényegesek, hanem maga a múlt. De ah, ennek ellenére mégis utáltam azokat a részeket, mikor az ő picsogásukat kellett hallgatnom, és alig vártam, hogy menjünk vissza a poros kacatok közé, vagy csak ugorjunk az időben, mert hidegen hagyott Beth depressziója meg a rossz házassága, ahogy Erica idiótaságai is. S amin a legjobban kiakadtam, hogy SPOILER! mi a frászkarikának kellett bele a végén az a szerelmi szálszerű izé? jajmár, komolyan... enélkül nem lett volna teljes a történet? Ah, mindegy SPOILER VÉGE

No, de ezt a két fura díszmadarat leszámítva abszolút bejött ez a regény. Jó időben, jó helyen kapott el - bár nem hiszem, hogy lett volna olyan pillanat az életemben, amikor ezt nem élveztem volna. Tiszta szégyen, de most csak ennyit tudok erről a könyvről írni... Jó volt. Meg az is biztos, aki hozzám hasonlóan odavan a családi titkokért, az amerikai Délért vagy az ódon angol kúriákért, annak is el fogja nyerni a tetszését. Persze, nem szabad nagy dolgokat meg borgesi mélységeket várni ettől a könyvtől, ez csak amolyan kikapcsolódós olvasmány, amit jól esik olvasni a nagy melegben (vagy éppen hidegben), anélkül hogy pusztítaná az agysejtjeinket.
Mellé - évszaktól függően - egy jó hideg limonádé vagy forró tea javallott.

Katherine Webb: Az örökség
Fordította: Tóth Bernadett
Eredeti cím: The Legacy
Kiadó: General Press
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3800 Ft

A bejegyzésben található kép forrása: http://h4nging-tree.tumblr.com/post/14347740884

A titokzatos mosolyú hölgy

Rita A. Scotti: Az elveszett Mona Lisa

kiolvastam: 2010. június 25.

Mona Lisa mosolyát mindenki ismeri. Nincs olyan ember a világon, aki értetlenül állna a Louvre-ban da Vinci eme képe előtt, s a kép alatt található kiskártyáról olvasná el a címét. Mona Lisa beivódott a köztudatba, kultúrális ikonná vált.

De vajon ez a széleskörű ismertség valóban pozitív dolog? Valóban jót tesz egy festménynek vagy egyáltalán bármi másnak, hogy ekkora figyelmet kap? Vajon egy olyan festészeti mérföldkő, mint a Mona Lisa, megérdemli azt, hogy párnára hímezzék, vagy egy zokniról mosolyogjon vissza, vagy egy esernyőt illetve bögrét díszítsen? Vagy ne adj' Isten egy óvszernek szolgáljon ékül?

De ne szaladjunk ennyire előre! Maradjunk egy kicsit szigorúan ennél a képnél! Bár tudom, hogy nehéz dolog, de próbáljuk meg azt, hogy friss szemmel tekintünk rá: mintha most látnánk életünkben először. Da Vinci rengeteg újítást vitt ebbe a festménybe, ami a reneszánsz festészetben meglehetősen szokatlan volt: először is, maga a beállítás. A korábbi reneszánsz portrékra jellemző volt, hogy a modellt vagy teljesen szemből vagy oldalról ábrázolták. Ám da Vinci hölgye háromnegyedes fordulatba van beállítva. Ezt a beállítást ma már contrapposto néven emlegetjük. A másik újítása Leonardonak az ún. sfumato technika bevezetése, ami a különböző festékrétegek egybemosódását jelenti, s ez egyfajta bizonytalan látványt hoz létre. Nyilván rájöttetek, hogy ezt a technikát a festő leginkább a modell szeme és szája körül alkalmazta. Ezáltal jött létre Mona Lisa -nak az a titokzatos mosolya, amely oly' sokakat megihletett és fogva tartott az idők során. Persze, még említést érdemelne a piramiskompozíció tökéletesítése, illetve ez a képzeletbeli tájat ábrázoló háttér is, de ezekről inkább csak elég legyen annyit mondanom, hogy szintén a kép tökéletességét és különlegességét szolgálják.

Mona Lisa szépsége rengeteg embert vett le a lábáról a reneszánszban, még Giorgo Vasarit is, aki művében (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) jópár dícsérő mondatot szentelt ennek a festménynek, s kijelentette, hogy annak a festőnek, aki Leonardo fölé akar kerekedni, bizony jól fel kell kötnie a nadrágját, mert nem lesz egyszerű. Hát, úgy tűnt mégis sokan vették kihívásnak ezt a dolgot, mert számtalan Mona Lisa stílusú arckép kezdett születni ebben a korban -ezeknek együttes elnevezése lett Gioconda vagy Joconde- s fura módon Leonardo hölgye egyre jobban kezdett kimenni a divatból.

Aztán Mona Lisa-nak kalandos utat kellett bejárnia, míg magáénak mondhatott egy saját arcképével díszített zoknit. Része volt a Francia Királyi Gyűjteménynek, négy éven keresztül függött Napóleon hálószobájában, majd elfoglalta a helyét a Louvre egyik termében. Eljött a Romantika kora, s Mona Lisa megint felkapott hölgy lett, akihez rengeteg szerelmes levelet és szonettet írtak - számos rajongója akadt. De a hölgy csak nézte, nézte ezeket a szerelmes ifjúkat, s csak egy titokzatos mosolyt engedett feléjük.

Majd elérkezett a sokszorosítás kora: minél olcsóbban, minél több emberhez eljuttatni a művészetet. Leonardo da Vinci és még számos más művész mesterműve pár garasért megkapható lett a sarki boltban. Már nem váltott ki akkora lázat, mint ötven évvel ezelőtt, de azért rajongói még mindig akadtak.

S ezzel el is érkeztünk Rita A. Scotti könyvéhez, illetve annak témájához (remélem, még bírjátok szusszal! ) : a Mona Lisa elrablása. Ez volt a lehető legtökéletesebb reklám a szép hölgy számára! Elrablásának ténye, hogy egy idegen kabátja alatt kisétált a Louvre kapuján, minden eddiginél nagyobb Mona Lisa-lázat robbantott ki. Képe ott díszelgett az összes párizsi lap címlapján, hűlt helye a Louvre -ban pedig valóságos zarándokhellyé vált -az emberek tolongtak azért, hogy megnézhessék honnan tűnt el a Mona Lisa. Mindenki igazi tragédiaként élte meg ezt a helyzetet, bár jóllehet voltak olyanok is, akik korábban a létezéséről se tudtak. Az eladók persze kapva kaptak az alkalmon: igyekeztek minél nagyobb üzletet csinálni ebből a hisztériából. Így számtalan képeslap és reprodukció látott napvilágot Leonardo hölgyéről.

Rita A. Scotti könyve, amit szeretnék egyértelművé tenni mindenki számára, hogy nem regényről van szó, hanem ismeretterjesztő munkáról, lebilincselően érdekes stílusban és igazi aprólékossággal mutatja be Mona Lisa eltűnésének hiteles történetét, miközben jobban megismerjük a századelő közegét is. Hallhatunk összeesküvés elméletekről, találgatásokról, melyek a festmény eltűnése kapcsán felmerültek a rendőrségben vagy a közvéleményben.

A szerző a Mona Lisa elvesztésétől egészen a megkerüléséig kíséri figyelemmel az eseményeket. Korabeli sajtócikkek színesítik az amúgy is érdekes munkát, számba veszi a gyanúsítottak listáját, s egy-két érdekességet is megtudhatunk a festmény kapcsán: mint például, hogy egy férfi annyira szerelmes volt Leonardo hölgyébe, hogy kétségbeesésében fejbelőtte magát a festmény előtt.

Természetesen, két év múlva visszatért otthonába ez a csavargó hölgy, s az emberek megbocsájtottak neki nagy megkönnyebbülésükben. Jó szívvel fogadta mindenki, s csodájára járnak azóta is. A Mona Lisa -láz nem csökkent, úton, útfélen belebotlott az ember ebbe az arcba, s titokzatos mosolyába. A rablás következményeként Mona Lisa passzív tárgyból egy érzésekkel bíró lénnyé vált. Bár ezt a kérdést később Nat King Cole azért feltette a hölgy számára egy csodálatos dalban, melyet ő ihletett : "Are you warm, are you real, Mona Lisa?/ Or just a cold and lonely lovely work of art?"

Persze, a hírnévnek mindig ára van! Mona Lisa népszerűségének növekedésével egyenesen arányosan szaporodtak a festményhez kapcsolódó paródiák: úgymint Duchamp vagy a Dalí által készített. Andy Warhol-t, a popart neves képviselőjét, is megihlette: "Harminc jobb, mint egy" című fotomechanikus módon elkészített Mona Lisa sorozatával arra akart rávilágítani, hogy a festmény már nem csupán a magaskultúrához tartozik: kultúrális ikonná vált. Nem mesterműként, s nem is istenségként ábrázolja, hanem csak egy, a technika által végtelenül sokszorosítható, egyszerű képmásként. Warhol ezzel rámutatott, hogy a kép mechanikus, szenvtelen ismétlésével a néző látásmódját eltompítja, s így a kép elveszíti valódi értékeit. Ehhez a képhez hasonlatos Fernand Léger: A kulcsos Joconde című festménye is, melyben kulcscsomóval és más, egyéb hétköznapi tárgyakkal ábrázolta a Mona Lisát, arra utalva, hogy ez a festmény már épp olyan jelentéktelen tárgy, mint azok.

Összegzés:
A posztomban kicsit eltértem a könyvtől és annak értékelésétől, sőt ahogy most visszaolvasom, látom hogy alig pár bekezdést szenteltem neki. Ne haragudjatok érte, de a Mona Lisa és annak utóélete a szívem csücske, fél évig volt szerencsém foglalkozni ezzel, egy egyetemi "kutatáson" belül, s azóta is megdobban a szívem, ha ránézek erre a képre. Szóval, ezzel kapcsolatban hajlamos vagyok a szófosásra :-) De a könyv tényleg jó és érdekes, csak ajánlani tudom! (Bár nekem jobban tetszett Donald Sasoon könyve, ami a Mona Lisa sztori címet viseli) Így az értékelésemben 9 pontot ért el!

Egy kurtizán szerelme

Kathleen Winsor: Amber

kiolvastam: 2010. április 18.

Hirtelen nem is tudom mit kéne most írnom erről a könyvről, vagy egyáltalán hol kezdjem? Tegnap késő este tettem le a kezemből, de még mindig nem tudom mit gondoljak. Annyi biztos, hogy nagyon tetszett, az első oldalak olvasása közben már rögtön beszippantott magába, úton-útfélen magammal hurcibáltam, minden lopott percemet ezzel a könyvvel töltöttem.

A regény a XVII. századi Angliában játszódik, s főhősnőnk Amber St. Claire, a történet kezdetén egy alig tizenhat éves falusi kislány, aki egy szép napon találkozik a végzetével: egy jóképű, vonzó férfival, Bruce Carltonnal. A lány rögtön beleszeret, és kérve kéri, hogy vigye magával Londonba, a csillogó nagyvárosba, végül Bruce a lány szépsége miatt enged neki, s teljesíti kérését. Magához veszi, de előre tudatja vele, hogy nem sokára el fog hajózni Amerikába, s Ambert nem kívánja magával vinni, s egyedül kell maradnia Londonban. Amber kemény leckék árán beletanul a nagyvárosi életbe, jópárszor kap hatalmas pofonokat az élettől, de szívós lány, s mindig van elég ereje ahhoz, hogy újra kezdje a dolgokat, s így szépen lassan börtönfogságból a király ágyasának szerepéig küzdi fel magát alig pár év alatt, s a hercegnői címet is megkapja.

Amber -ben becsültem a kitartását, a szívósságát, az akaraterejét, s hogy az élet ilyen területein mindent elért, amit csak szeretett volna. De személyét valahol mégis szánalmasnak éreztem olykor, főleg Bruce Carltonhoz fűződő viszonya miatt. Akárhányszor felbukkant újra ez a férfi az életében, mindent eldobott magától, szinte megbolondult, s csak az volt számára a fontos, hogy a férfival legyen, aki már az elején nyíltan megmondta neki, hogy a szerető szerepkörén kívül többet nem akar tőle. Amber folyamatosan reménykedik, hogy Bruce -t hátha képes meggyőzni arról, hogy mégis komolyan vegye, s legfőképpen ezért küzdi fel magát a társadalmi ranglétrán. Hátha a rangjának, vagyonának már a férfi nem mond ellent...

Amber a szemünk láttára alakul át igazi nagyvilági nővé, aki csak a saját boldogulását tartja szem előtt, s az én rokonszenvemet így vesztette el egyre jobban. A végén már abszolút nem cselekszik reálisan, s olyan tetteket követ el, amik már tényleg embertelennek mondhatók. Persze, nem mondom hogy elítélem őt, mert nem. S szerintem az írónő nagyon jól megoldotta, hogy teremtett egy kevésbé szimpatikus főszereplőt, akit az ember nem tud végig gyűlölni a regény során, sokszor sajnáltam, drukkoltam neki, izgultam érte. De azért mégis szomorú volt látni, hogy valakit hogy ronthat el így a nagyváros kétszínűsége, intrikája, látszat-világa.

Fülszöveg:

Minden idők egyik leghíresebb románca Amber St. Clare életét meséli el, aki a 17. századi Anglia polgárháborús zűrzavarában nemesek törvénytelen gyermekeként születik, és egy parasztcsalád neveli föl. A gyönyörű nővé cseperedő Amber mit sem sejt előkelő származásáról, de úgy érzi, többre hivatott annál, hogy egy falusi gazda feleségének egyhangú életét élje. Egy napon katonák érkeznek Marygreenbe, s a tizenhat éves lány rögtön beleszeret az egyikbe, a fiatal és jóképű Lord Carltonba. Londonba szökik vele, ám néhány együtt töltött, mámoros hónap után állapotosán, pénztelenül az utcára kerül. A saját kárán tanulja meg, hogyan boldogulhat ebben a csalókkal és képmutatókkal teli városban, és mivel nem lehet a szeretett férfi felesége, elhatározza, hogy ravaszsága, bátorsága és főként szépsége révén bármi áron, de kiharcolja magának a legnagyobb kiváltságot, amelyet a kor Angliájában egy nő megszerezhetett: II. Károly király kedvenc ágyasa lesz. Kathleen Winsor ma már klasszikusnak számító regénye megjelenésekor azonnal óriási sikert aratott. Tizenhat országban lett bestseller, huszonhárom nyelvre fordították le, és film is készült belőle.

Összegzés:

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy sokszor egyszerűen rühelltem a főszereplőnőt és idiótának tartottam, mégis nagyon, de nagyon megszerettem a könyvet. Rabul ejtett az 1600-as évekbeli London képe: a maszkok, a bálok, a kastélyok, a szép ruhák, a titkos találkák világa. Tanúja lehettem a nagy pestis járványnak, a londoni tűzvésznek, s a város újjáépítésének is. Olvasás közben egyszer sem unatkoztam, gyorsan pörögtek az események, és elég sok izgalomban volt részem. A könyvet nagyon, de nagyon szépen köszönöm Amadeának, aki nélkül nem biztos, hogy megismertem volna ezt a fantasztikus történetet! Hajszál híjján majdnem kedvencet avattam, igazán nem sok kellett hozzá. Talán a vége miatt van egy kis hiányérzetem, valahogy határozottabban kellett volna lezárni. De lehet, hogy mégis így volt a jó... nem tudom! Mindenesetre, számomra ez egy 9 pontos regény!