A véletlen és a Bookline 25%os e-könyves akciója fújta elém ezt a könyvet, ami gyönyörűen folytatta a Guernsey-n megkezdett utamat. Hiszen a történet hátteréül itt is a II. világháború szolgál, azonban itt nem egy könyvklub, hanem a párizsi The American Library az, amely megszemélyesíti az emberségességet az embertelen időkben. Érdekesség, hogy a regény több vonatkozásában is igaz történet. Ezek a könyvtárosok valóban heroikusan őrizték a kultúrát, és Párizs náci megszállása alatt  - többek között - a könyvtárból kitiltott zsidó előfizetőknek titokban házhoz vitték a kölcsönzött könyveket. És az igazgatónő, Dorothy Reeder, pedig saját épségének veszélyeztetése mellett igyekezett minél több könyvritkaságot megmenteni az elkobzástól és a megsemmisítéstől. Végig kitartottak amellett, hogy ez a könyvtár nem zárhat be, bármi is történjék körülöttük. Ahogy a francia nagykövet, Henri Bonnet mondta, "ez a könyvtár volt az ablak a szabad világra." 

 "A könyvtár könyvekből emel hidat a kultúrák között."

1939-et ​írunk, és Odile Souchet, a fiatal párizsi lány nem is lehetne boldogabb: felveszik könyvtárosnak az impozáns Amerikai Könyvtárba, és a jóképű Paul személyében a szerelem is rátalál. A náci csapatok bevonulása azonban egy csapásra véget vet az idillnek, és Odile világa összeomlani látszik. Hogy megmentse mindazt, ami fontos a számára, munkatársaival csatlakozik az ellenálláshoz, és úgy harcol, ahogy lehetőségei engedik: a könyvek segítségével. Heroikus küzdelmük ellenére Odile-nek hamarosan szembe kell néznie a szörnyű igazsággal: valaki elárulta.

1983: Lily, a Montanában élő magányos kamasz lány felfigyel idős szomszédjukra, Mrs. Gustafsonra, akit a helyiek csak úgy hívnak, „a háborús menyasszony”. Ki ez a rejtélyes nő, és miért költözött a kisvárosba, ahová látszólag semmi sem köti? Lily kutatni kezd az öreg hölgy múltja után, és egyre több közös vonást vél felfedezni kettejük között. Egy nap sötét titokra bukkan, amely az egész addigi életüket megváltoztathatja…

"A lelki társak terén szkeptikus voltam, de a könyvtársakban hittem, mert őket az olvasás szenvedélye köti össze."

Janet Skeslien Charles nem ír rosszul, sőt néha kifejezetten hatásos a stílusa, de a könyv valódi ereje szerintem mégis csak az a tény, hogy egy igaz történetet vett alapul.  A párizsos részek olvasása közepes élményként maradt meg bennem, és egészen addig nem is csigázott fel túlságosan, amíg utána nem kezdtem olvasni a megtörtént eseményeknek. A fényképek nézegetése, cikkek olvasgatása és a szerző utóiratának fényében azonban aztán mégis rabul ejtett minden. Lehet, szerencsésebb lett volna non-fictionként megírni ezt a történetet, és akkor sokkal elégedettebb lettem volna. Valószínűleg Odile alakja volt az, ami megakadályozta, hogy igazán belefeledkezhessek ebbe a korba és az amerikai könyvtár világába. 

Az évekkel később játszódó amerikai szál is nagyon érdekes volt, más aspektusból persze. Itt inkább a poros kisvárosi háttér érdekelt leginkább, és az itt élő karakterek. A zárt közösség kimondatlan - és külső szemlélőnek érthetetlen - szabályrendszere, a nők ottani helyzete és az, hogy vajon mit adhat ez a kiszámítható háttér az embernek útravalóul. Sajnos azonban erre a szálra is igaz volt nekem, hogy a főhős alakja kevésbé volt érdekes a háttérben meghúzódó mellékszereplők mellett. Bár Lilyt sokkal inkább élőnek éreztem, mint Odile-t, kevésbé éreztem őt "megcsináltnak", de például Eleanor alakja sokkal izgalmasabbnak bizonyult, és többször kaptam rajta magam, hogy szívesebben olvasok róla, mintsem Lilyről. 

Szóval A párizsi könyvtár önmagában kicsit vegyes érzéseket okozott, de az tagadhatatlan, hogy egy nagyon érdekes, nagyon izgalmas, a történelem egy kevésbé ismert szeletét mutatja be, amiért viszont nem lehetek elég hálás, hogy megismerhettem. Hogy voltak emberek akiknek a könyvek, a kultúra védelme dobogós helyen állt akkor is, amikor a napi betevő falat megszerzése is komoly problémát jelentett számukra, nem beszélve az egyéb veszteségekről. Jó érzés arra gondolni és hinni abban, hogy a kultúrát mindig őrizni fogja valaki, akármennyire is kifordul a világ önnön sarkaiból. 

"Úgy döntöttem, hogy a szavakért érdemes küzdeni, mert megérik a kockázatot."

Jane Skeslien Charles: A párizsi könyvtár

The Paris Library

Fordította: Csáki Judit

Libri Kiadó

Sophie és a tetőjárók

Katherine Rundell könyve már a magyar megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, mert a fülszövegéből ítélve egy nagyon különleges ifjúsági regénynek tűnt. És hát egyébként is bírom a kissé bogaras, habókos tudósokról szóló történeteket, úgyhogy a kiadó Díjnyertes Könyvek - sorozatában való megjelenés csak ráerősített arra az érzésre, hogy nekem ezt feltétlenül el kell olvasnom. 

És a szimatom valóban nem csalt, mert egy valóban fontos és érdekes témájú regényről beszélhetünk a Sophie és a tetőjárók kapcsán annak ellenére, hogy a kivitelezés messze elmarad minőségben ettől. 

Az árvaságra jutott Sophie-t egyéves korában vette magához Charles, a kissé bogaras, ám nagyon is szeretnivaló tudós, akinek igen sajátos elképzelései vannak a gyermeknek nyújtandó otthonról. Sophie tizenkét éves korára ugyan nem tudja megmondani mi a különbség az ing és a blúz között, képtelen felmondani a katekizmust, de számtalan Shakespeare drámát fúj kívülről és csellón játszik. Szereti Charlesot és az életet, amit mellette él. Mert az otthonuk legalább annyira fura és szórakozott mint Charles maga. Ám a Gyermekfelügyelőségi Hivatal nem igazán úgy látja, hogy ez az élet megfelelne egy fiatal hölgy számára. Egy nap levelet kapnak egy kisebb kivizsgálás után, hogy Charles alkalmatlan gyámnak, és Sophie-nek árvaházba kell mennie. 

Charles és Sophie Párizsba szöknek, mert a kislány meggyőződése, hogy vérszerinti anyja életben van, méghozzá a francia fővárosban. Itt hamarosan megismerkedik Matteoval, az árva fiúval, aki a tetőkön él. Matteo feltárja Sophie előtt a tetők világát, és talán tud segíteni abban is, hogy megtalálja a lány édesanyját. 

"... senki sem tökéletes. Shakespeare óta senki." 

Charles elképesztően szerethető karakter, ezt mindjárt itt az elején le kell szögeznem. Imádnivalóan furcsa és habókos, és mindemellett hatalmas szíve van. Kreatívan megalkotott figura, aki a legüdébb színfoltja az egész történetnek. Bár sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy egyedül ő viszi hátán a sztorit. Mellette mindenki más színtelennek és unalmasnak tűnik, és ez sajnos Sophie-ra is nagyon igaz. Sophie kissé túl egyszerű Charles mellett, és olykor idegesítően egyszerű. Ha kicsit több energiát fektetett volna bele, szuperjó lehetett volna.

És sajnos, ez az egész regényre igaz. A cselekmény összecsapott, sok minden légből kapottnak tűnik. Mint például mégis hogyan emlékezhet Sophie egyéves kora előttről pontos részletekre édesanyja kinézetével kapcsolatban? Honnan és miért jön hirtelen az a bizonyosság, hogy édesanyja életben van? Miért pont tizenkét év után kapják az ellenőrzést a felügyelőségtől, mikor az ellenőr, aki minden nap járt hozzájuk, kezdettől fogva nem volt megelégedve Charles-szal? A dolgok, amik fordítanak a cselekményen, mind-mind kidolgozatlanul egyszercsak felbukkannak, minden magyarázat nélkül, és bizonyos jelenetek pedig feleslegesen  túlírtak.  Mintha ezzel nem akart volna igazán dolgozni a szerző, mintha csak a vázlatpontok lebegtek volna a szeme előtt. Teljesen eltolódtak a hangsúlyok. És a vége pedig abszolút dühítően le lett csapva. Még legalább két-három fejezet kellett volna, hogy minden rendeződjön, de ehelyett ott hagyja az olvasót, akiben ezután még több a kérdés, mint a feloldás. Mi lesz ezután Charles-szal? Mi lesz az árvaházzal? És Matteoval? Ezután is a tetőn fog élni? Csupa-csupa fontos kérdés, aminek a válaszaira még csak nem is következtethetünk, mert semmi korábbi utalás nem volt ezekre. 

Amiért végigolvastam és amiért megértem, miért zsebelhetett be díjakat ez a Pán Péter-szerű történet, az a hajléktalansággal foglalkozó témája. Ami egészen merész és szokatlan egy middle-grade regényhez képest, de mégis fontos és jó, ha beszélhetünk a kiskamaszokkal erről (is). Matteo ugyanis - bármennyire is kalandos tetőjáró volta - hajléktalan. Árván és egyedül él a tetőkön hidegben, esőben, szélben, fagyban és forróságban. Galambokra vadászik, esővizet iszik, és bizony vannak olyan hetek, amikor csak két-három naponta jut ételhez. Testét sebek és zúzódások borítják, és egy galambtollakkal bevont sátorponyva alatt él. Matteo világa kegyetlen, ínséges és veszélyes. 

Párizsban törvény tiltja, hogy valaki életvitelszerűen az utcán éljen. Sokan, különösen a gyerekek, hogy ne kerüljenek a siralmas árvaházakba, a fenti életet választották. Tetőkön, fákon élnek - nem az utcán. Ez a fent egy külön világ, aminek megvannak az íratlan szabályai; ami életet és otthont biztosít ezeknek a gyerekeknek, akik ilyen fiatalon kénytelenek megtapasztalni azt, hogy milyen a magány és a nélkülözés. Milyen úgy élni, hogy ki vagy szolgáltatva az időjárásnak. 

A tetőjárók világa érdekes, izgalmas, és szerintem még több lehetőség rejlett bennük. Kár volt Sophie klisés és vértelen történetét megtenni központi témának, szerintem Matteo élete sokkal többet adhatott volna. 

Katherine Rundell regénye számomra az elhibázott lehetőségek története volt. Túl sok lett az olvasói élményemben a volna, és ez teljesen elkeserített a végére, mert nagy kár érte. Mindenesetre Matteo világa miatt mégis azt mondom, hogy érdemes vele megismertetni a kiskamaszokat, mert egy jó beszélgetés elindítója lehet.  És hát persze, ki tudja, lehet hogy a célközönség az általam vélt hiányosságokról teljesen másképp gondolkodna. Érdemes azért egy próbát tenni vele, mert a stílusa viszont elképesztően bájos és Charles-ot pedig mindenkinek meg kell ismernie.

Katherine Rundell: Sophie és a tetőjárók

The Rooftoppers

Fordította: Abrudán Katalin

Manó Könyvek

328 oldal