Katherine Rundell könyve már a magyar megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, mert a fülszövegéből ítélve egy nagyon különleges ifjúsági regénynek tűnt. És hát egyébként is bírom a kissé bogaras, habókos tudósokról szóló történeteket, úgyhogy a kiadó Díjnyertes Könyvek - sorozatában való megjelenés csak ráerősített arra az érzésre, hogy nekem ezt feltétlenül el kell olvasnom. 

És a szimatom valóban nem csalt, mert egy valóban fontos és érdekes témájú regényről beszélhetünk a Sophie és a tetőjárók kapcsán annak ellenére, hogy a kivitelezés messze elmarad minőségben ettől. 

Az árvaságra jutott Sophie-t egyéves korában vette magához Charles, a kissé bogaras, ám nagyon is szeretnivaló tudós, akinek igen sajátos elképzelései vannak a gyermeknek nyújtandó otthonról. Sophie tizenkét éves korára ugyan nem tudja megmondani mi a különbség az ing és a blúz között, képtelen felmondani a katekizmust, de számtalan Shakespeare drámát fúj kívülről és csellón játszik. Szereti Charlesot és az életet, amit mellette él. Mert az otthonuk legalább annyira fura és szórakozott mint Charles maga. Ám a Gyermekfelügyelőségi Hivatal nem igazán úgy látja, hogy ez az élet megfelelne egy fiatal hölgy számára. Egy nap levelet kapnak egy kisebb kivizsgálás után, hogy Charles alkalmatlan gyámnak, és Sophie-nek árvaházba kell mennie. 

Charles és Sophie Párizsba szöknek, mert a kislány meggyőződése, hogy vérszerinti anyja életben van, méghozzá a francia fővárosban. Itt hamarosan megismerkedik Matteoval, az árva fiúval, aki a tetőkön él. Matteo feltárja Sophie előtt a tetők világát, és talán tud segíteni abban is, hogy megtalálja a lány édesanyját. 

"... senki sem tökéletes. Shakespeare óta senki." 

Charles elképesztően szerethető karakter, ezt mindjárt itt az elején le kell szögeznem. Imádnivalóan furcsa és habókos, és mindemellett hatalmas szíve van. Kreatívan megalkotott figura, aki a legüdébb színfoltja az egész történetnek. Bár sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy egyedül ő viszi hátán a sztorit. Mellette mindenki más színtelennek és unalmasnak tűnik, és ez sajnos Sophie-ra is nagyon igaz. Sophie kissé túl egyszerű Charles mellett, és olykor idegesítően egyszerű. Ha kicsit több energiát fektetett volna bele, szuperjó lehetett volna.

És sajnos, ez az egész regényre igaz. A cselekmény összecsapott, sok minden légből kapottnak tűnik. Mint például mégis hogyan emlékezhet Sophie egyéves kora előttről pontos részletekre édesanyja kinézetével kapcsolatban? Honnan és miért jön hirtelen az a bizonyosság, hogy édesanyja életben van? Miért pont tizenkét év után kapják az ellenőrzést a felügyelőségtől, mikor az ellenőr, aki minden nap járt hozzájuk, kezdettől fogva nem volt megelégedve Charles-szal? A dolgok, amik fordítanak a cselekményen, mind-mind kidolgozatlanul egyszercsak felbukkannak, minden magyarázat nélkül, és bizonyos jelenetek pedig feleslegesen  túlírtak.  Mintha ezzel nem akart volna igazán dolgozni a szerző, mintha csak a vázlatpontok lebegtek volna a szeme előtt. Teljesen eltolódtak a hangsúlyok. És a vége pedig abszolút dühítően le lett csapva. Még legalább két-három fejezet kellett volna, hogy minden rendeződjön, de ehelyett ott hagyja az olvasót, akiben ezután még több a kérdés, mint a feloldás. Mi lesz ezután Charles-szal? Mi lesz az árvaházzal? És Matteoval? Ezután is a tetőn fog élni? Csupa-csupa fontos kérdés, aminek a válaszaira még csak nem is következtethetünk, mert semmi korábbi utalás nem volt ezekre. 

Amiért végigolvastam és amiért megértem, miért zsebelhetett be díjakat ez a Pán Péter-szerű történet, az a hajléktalansággal foglalkozó témája. Ami egészen merész és szokatlan egy middle-grade regényhez képest, de mégis fontos és jó, ha beszélhetünk a kiskamaszokkal erről (is). Matteo ugyanis - bármennyire is kalandos tetőjáró volta - hajléktalan. Árván és egyedül él a tetőkön hidegben, esőben, szélben, fagyban és forróságban. Galambokra vadászik, esővizet iszik, és bizony vannak olyan hetek, amikor csak két-három naponta jut ételhez. Testét sebek és zúzódások borítják, és egy galambtollakkal bevont sátorponyva alatt él. Matteo világa kegyetlen, ínséges és veszélyes. 

Párizsban törvény tiltja, hogy valaki életvitelszerűen az utcán éljen. Sokan, különösen a gyerekek, hogy ne kerüljenek a siralmas árvaházakba, a fenti életet választották. Tetőkön, fákon élnek - nem az utcán. Ez a fent egy külön világ, aminek megvannak az íratlan szabályai; ami életet és otthont biztosít ezeknek a gyerekeknek, akik ilyen fiatalon kénytelenek megtapasztalni azt, hogy milyen a magány és a nélkülözés. Milyen úgy élni, hogy ki vagy szolgáltatva az időjárásnak. 

A tetőjárók világa érdekes, izgalmas, és szerintem még több lehetőség rejlett bennük. Kár volt Sophie klisés és vértelen történetét megtenni központi témának, szerintem Matteo élete sokkal többet adhatott volna. 

Katherine Rundell regénye számomra az elhibázott lehetőségek története volt. Túl sok lett az olvasói élményemben a volna, és ez teljesen elkeserített a végére, mert nagy kár érte. Mindenesetre Matteo világa miatt mégis azt mondom, hogy érdemes vele megismertetni a kiskamaszokat, mert egy jó beszélgetés elindítója lehet.  És hát persze, ki tudja, lehet hogy a célközönség az általam vélt hiányosságokról teljesen másképp gondolkodna. Érdemes azért egy próbát tenni vele, mert a stílusa viszont elképesztően bájos és Charles-ot pedig mindenkinek meg kell ismernie.

Katherine Rundell: Sophie és a tetőjárók

The Rooftoppers

Fordította: Abrudán Katalin

Manó Könyvek

328 oldal

A világítótorony legendája

Alapvetően rendkívül ritka, ám az utóbbi években legalább egyszer jellemzően előfordult, hogy ha egy új szerző annyira megtetszett nekem, képes voltam tőle több könyvet is elolvasni pár hónapon belül. Tavaly előtt ilyen volt Atwood, azelőtt Backman, idén meg Lucy Strange. Ez mindenféleképpen egy fontos fokmérő nálam, mert azért eléggé szeretem a változatosságot, így ha úgy döntök, hogy valakinek jobban meg szeretnék ismerkedni az életművével, azt szeretem beosztani. De van, akikkel kapcsolatban ez nem megy. Így A fülemüleerdő titka után éppen annyi szünetet hagytam, hogy még véletlenül se sikerüljön az idő távlatából összemosni magamban a két regényt. 

És ezt elég jól tettem, mert akadtak azért köztük hasonlóságok. 

Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen ugyanarról a történetről lenne szó. Csak eléggé úgy tűnik, hogy Strange-nek vannak állandó témái, tipikus  hősei, amiket így vagy úgy belecsempész az írásaiba. Akár azt is el tudom képzelni, hogy ezeknek a dolgoknak a megírása valamifajta terápia lehet részéről, mert annyira jellegzetesek nála és annyira hitelesek is, hogy nehéz nem összefüggéseket keresni a személyes élményei között. Vagyis hát nyilván akkor, ha hiszünk abban, hogy egy író élete és tapasztalatai elválaszthatatlanok az írások értelmezésétől. Számomra mondjuk nem igazán, de ilyen alkalmakkor azért csak eszembe jut vagy felvetül kérdésként úgy csendesen, hogy vajon mi okozhatta bizonyos témák rögzülését. Még akkor is, ha a válasz nem nekem mint olvasónak szól vagy jár, hanem sokkal inkább a szerzőnek. 

Szóval, A világítótorony legendája egy angliai apró szigeten játszódik, ahol Pet, ez a tizenkét éves lány egy világítótoronyban él a családjával. A francia partok olyan közel vannak, hogy tiszta időben szabadszemmel is lehet látni őket. Amikor a II. világháború ténye egyre jobban eléri ezt a kis békés kisvárost, Petet és családját egyre inkább kiközösítik a közösségből német származású édesanyja miatt. Idővel arra is fény derül, hogy valaki információkat szolgáltat ki a náciknak, akik olyan közel vannak már. Pet édesanyja bár ártatlan, mégis kézenfekvőnek tekinti a közösség, hogy rá terelje a gyanút. 

Lucy Strange regényében a családban előfordulő tabutémák itt is kiemelt jelentősséggel bírnak, és ezek azok, amelyek elszigetelik egymástól a családtagokat. A szülők korábbi életében valami sötét és fájdalmas titok lappang, amit a gyermekek éreznek, de nem merik megkérdezni szüleiket, inkább a hallgatást választják ők is. Ez a családi titok hasonlóan működik, mint A fülemüleerdő titka című regényben a családot körülölelő gyász, amelyet mindenki a saját vállán akart cipelni, félt megosztani a család többi tagjával, és ezért majdnem szét is szakadtak. A titok se viselkedik másképp: falakat emel, elválaszt, bekúszik az egymás előtti feszengés és kételkedés képében a hétköznapokba. Pont olyan időszakban, amikor nagy szükség van az összetartásra, a bizalomra, hiszen a külvilág félelme, kételye és borzalma dörömböl otthonuk ajtaján, minden nappal egyre erősebben, idő kérdése csak, mikor töri rájuk az ajtót. 

A családi élet és a világban való történések ebben a regényében is gyönyörűen párhuzamba állíthatóak, hiszen ahogy a közösségben, úgy a családban is felüti egy nap a bizalmatlanság egymás irányába, ami betör az eddigi idillinek hitt hétköznapokba.

Mindannyiunk életében vannak pillanatok, melyeket egész életünkben bánni fogunk. Elképzelésünk sincs, mit tesz velünk a félelem, míg csak a hatalmába nem kerít bennünket.

A háború kegyetlenségéről és borzalmairól egy - ifjúsági könyvhöz képest - teljesen új perspektívában beszél ez a könyv. Ennek az egész időszaknak egyik legborzalmasabb hozadéka talán, hogy képes kedves ismerősökből ellenséget kreálni. Az állandó gyanakvás belülről emészti fel a kis közösséget, és bomlasztja fel az idillt rövid időn belül. Egyik pillanatról a másikra ez a békés közösség szétforgácsolódik, és mindenütt belső ellenséget kezdenek látni. Ahogy az országban is. Ahogy Pet családjában is. 

Fontos téma itt emellett az idegenség is. A sok-sok évvel ezelőtt betelepült emberek, akik ennek az ország állampolgárai lettek, a háborúnak köszönhetően mégis gyanús elemekké váltak. Félelmetes belegondolni, hogy az addig otthonodnak tekintett országban csupán származásod miatt hirtelen lehetséges belső ellenségként aposztrofálnak. Eltűnik a biztonság érzése és fordul egyet a világ körülötted - erről is, illetve ennek a megéléséről is szól Lucy Strange regénye, amelynek világában mítoszok és legendák fonódnak össze a valósággal főhősnőnk, Pet szemén keresztül.

Nagyon szerettem ezt a könyvet is, és őszinte meggyőződéssel mondom, hogy Lucy Strange egy nagyon tehetséges és nagyon fontos szerző a kortárs middle-grade (nálunk csak ifjúsági) irodalomban. Mert úgy beszél a körülöttünk levő világról valamint a velünk élő családról, hogy van bátorsága belemenni a fontos vagy éppen kényes témákba is. Értően nyúl hozzájuk és mindemellett igazi szépirodalmi élményt nyújt olyan formában, ami kiskamaszként is élvezhető, sőt rajongva szerethető. 

Lucy Strange: A világítótorony legendája

Our Castle by The Sea

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

350 oldal

A fülemüleerdő titka

Ha van ifjúsági regény, amit legszívesebben átölelnék, az A fülemüleerdő titka lenne. Elképesztő, mennyire rám talált ez a történet, valahogy úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem lett volna írva. És ez olyan ritka, ám mégis jól eső érzés. Lucy Strange regénye jött, látott és győzött - és szem nem maradt szárazon az olvasása közben. 

 

A történet 1919-ben játszódik, amikor is Hen és családja a velük történt tragédia után vidékre költözik. Az édesanya altatókon él egy szobában elzártan, állandó orvosi kontroll alatt, az édesapa pedig szinte azonnal megragadja a külföldi munka lehetőségét, és magára hagyja beteg feleségét és két kislányát. Hen teljesen egyedül marad kedvenc könyveivel, és lassan felfedezi új házuk titkait, miközben próbálja újraegyesíteni széthullóban levő családját.

Lucy Strange regénye egy gyönyörű könyv a gyászról és annak feldolgozásáról. Utat mutat, merre lehet és hogy lehet tovább botorkálni a sötétségben, hogy aztán újra fényre léphessünk. A veszteség miatti darabokra szakadás, majd gyógyulás útján újraegyesülés több szinten is megjelenik a regényben. Az 1919-es dátum sem lehet véletlen, hiszen így a történet hátteréül szolgáló világ is mintha csak a gyászoló családok bánatát visszhangozná. A világháború miatti veszteségek, a világméretű kegyetlen harcok, a térképek újrarajzolása után ez a világ már nem ugyanaz mint volt. Szétesett, megváltozott. És most igyekszik újra magára találni ebben az új helyzetben, megtalálni az új, veszteségeket megélt önmagát. 

Hen és családja is hasonló lelkiállapotba érkezik a vidéki házba, Remény-lakba. Robert, a legidősebb gyermekük halála óriási törést okozott mindannyiuk életében. A gyász darabokra szabdalta az egyébként boldog családi egységet. Az összetartozás érzése megszűnt: mintha egy ház külön szobáiba zárkóztak volna veszteségükkel. Egy család, ám mégis falak emelkedtek közéjük. Az apa végül a problémák elől való menekülést választja a külföldi munkájával, míg az anya mély depresszióban, begyógyszerezve öntudatlanul fekszik Remény-lak egyik kulcsra zárt szobájában, ahova csak az orvosnak van bejárása. 

Ott voltunk mind – a mami, Jane méni, Malacka és én – egyazon tető alatt, de oly távol és magányosan, mint négy csillag az éjszakai égen. Mindannyian egymagunkban pislákoltunk a sötétben.

 

Hen az egyetlen, akinek feltűnnek ezek a falak, és minden erejével azon van, hogy összetartsa széthullóban levő családját. Mert amellett, hogy ő is mélyen gyászolja bátyját, szüksége van az otthon nyújtotta melegségre. Talán, most jobban is, mint máskor. Csodáltam Henben ezt az elszántságot és bátorságot, amivel védelmezte szeretteit. Talán nem is túlzok azzal, ha az egyik legbátrabb hősnőnek hívom őt, hiszen aki magától képes szembenézni ezzel a vad, szívet kitépő, megszelídíthetetlen gyásszal, az méltán megérdemli ezt a címet. 

A fák alatt hűvös volt, sötét és nyugtalanító. Forró volt a nyár, a lábam alatt a levelek és az ágak úgy ropogtak, mint a gyújtós. Elvadult ösvények szövevénye olvadt bele az erdő sűrűjébe. Megálltam és füleltem, de csak a saját szívverésem puha dobbanásait és Malacka lélegzetének surrogását hallottam.

Hiszen lelki egészségünk, későbbi életünk szempontjából nem mindegy, hogyan kezeljük magunkban ezt az érzést. Az ismeretlen, titkokkal teli vadon  mindig is a lélek rejtett bugyrait szimbolizálta az irodalomban. A történetben felbukkanó  fülemüleerdő itt maga a gyász, amihez három alapvető magatartásforma társul. Hen gyakran kóborol benne: eleinte retteg tőle, fél felfedezni, ám utána önszántából vissza-visszajár, és egyre kevésbé félelmetes a számára. Megbarátkozik a hellyel. Pille viszont saját tragédiája után odaköltözött, és nem hajlandó elhagyni az erdőt. A külvilág, a korábbi élete mind-mind megszűnt, érdektelen számára. Az erdőhöz vadult. Hen édesanyját, Mrs. Abbottot ezzel szemben mindenáron igyekeznek az erdőtől - vagyis a gyászától - távoltartani. Altatók és kulcsra zárt ajtók biztosítják, hogy a szobáját el ne hagyhassa.

A regény elsősorban a történetek erejében hisz, amik képesek visszavezetni a fényre a gyász sötétjében kuporgó lelkeket. Hen számtalan könyvvel állítja párhuzamba életét és a vele történteket. Hogy beburkolózzon olyan érzésekbe, amiket jelenlegi élete nem ad meg számára, pedig szüksége lenne rá. Hogy utat mutassanak neki hősei és hősnői, merre tovább. 

Hogy emlékezzen. 

Hogy merjen önmagáról is mesélni. 

Édesanyjának is titokban felolvasott meséken keresztül próbál segíteni feldolgozni a velük történt tragédiát. És ez hatásosabbnak bizonyul bármilyen csodagyógyszernél. A történetek kézen fognak, és segíthetnek megtalálni újra a fényt; a kulcsot a bezárt ajtóhoz. A történetek gyógyítanak. És Hen ezt nagyon bölcsen felismerte. Persze, ebben a regényben sem ilyen egyszerű a gyászmunka, ahogy a való életben sem úgy működik, hogy az ember meghallgat pár mesét és minden jó utána. Édesanyjának is még nagyon sok munkája lesz, hogy teljesen rendbe jöjjön. De Hen a meséin keresztül képes volt megfogni a kezét. 

Lucy Strange regénye egy elképesztően gyönyörű könyv a gyászról és a szeretetről, amely a régi, klasszikus ifjúsági regényeket idézi. Muszáj lesz elolvasnom A világítótorony legendáját is hamarosan, és most egy saját példányon is erősen gondolkodom. 

Hen pedig büszkén beléphet kedvenc hősnőim csarnokába, ahol bizonyára Anne Shirley és Judy Abbott is örömmel üdvözli őt. 

Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

The Secret of Nightingale Wood

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

320 oldal

Micisapka és Bolyhos Zokni

Alex T. Smith Claude-sorozata már csupán a borítók miatt is belopta magát a szívembe. Mert hát most őszintén, ki ne olvadozna egy micisapkás, csinos pulcsis, dundi kutya láttán? Akárhányszor a kezembe került - mert elég sokszor a kezembe került mintegy véletlen - , nem tudtam ellenállni annak, hogy legalább a fülszöveget el ne olvassam. Így amint adódott egy kis alkalom, gyorsan kölcsön is kértem, s még aznap délután rég nem látott mohósággal bele is vetettem magam Claude kalandjaiba. 

Sajnos a sorozat első része - Claude a városban - nem szerepelt a délutáni repertoáromban, de a veszteségemért azt hiszem, bőven kárpótolt a másik három rész, amire hát nincs jobb szó: úgy cukiságos, ahogy van. No meg - nem utolsó sorban -  vicces is, szóval szinte minden adott, hogy egy igazán jó gyerekolvasmány legyen. A történet minden részben hasonló felépítést követ: az első oldalakon megismerjük Claude -ot, aki a Csóválós sugárút 112-es szám alatt lakik jófej barátjával - és személyes kedvencemmel - Bolyhos Zoknival, és gazdáival: Suvikszcipő úrral és Suvikszcipő asszonysággal. 

Claude a micisapkájában és az igazán csodás pulcsijában

Claude gazdái mindennap magára hagyják a kutyust, s a legszebb ruhájukat magukra öltve dolgozni indulnak. Ám a micisapkás kutyát nem kell félteni, hiszen amint a Suviszkcipő házaspár elhagyja a házat, Claude és Bolyhos Zokni uraság számára kezdetét veszi a nagy kaland: hol nyaralni indulnak a tengerpartra, hol a cirkuszba tévednek be, hol pedig egy kis vidéki kiruccanást tesznek Tehénlepény asszonyság birtokára. S persze mindig adódnak kisebb-nagyobb kalamajkák és kalandok, ám számomra minden részben a humor vitte a prímet. Legalábbis elsőre. Aztán később képtelen voltam nem észrevenni azt, hogy Alex T. Smith - aki írója és illusztrátora a köteteknek - milyen jól összekapcsolta a szövegeket és képeket: ugyanis itt korántsem arról van szó, hogy a szöveg az uralkodó, és ahhoz mintegy mellékesen oda van csapva pár illusztráció. Nem. A képek szerves részei a szövegnek: hol csupán szemléltetés gyanánt  vannak jelen, hol a szövegben le nem írt dolgokat ábrázolják, s ezzel valami pluszt adnak hozzá, s van olyan is, hogy a szöveg magyarázza a képet (pl. hogy a Suvikszcipő házaspárnak miért csak a lábaik vannak ábrázolva). S persze az is nagyon érdekes, ahogy a képek elhelyezésével és a szöveg tagolásával egyfajta kellemes ritmust ad az olvasásnak. Maga a képi világ minden kötetben egységes: az uralkodó szín végig a fehér-piros-rózsaszín-szürke-fekete kombinációja, amely kellemes, kicsit olyan retros hangulatot áraszt magából.

A három könyv közül nekem a Claude nyaral tetszett legjobban, itt szerintem az író tényleg sziporkázott a humoros leírásokban, és a képek és szöveg közötti összhang is itt működött a legjobban - ellentétben a cirkuszos résszel, ami ugyan továbbra is cuki volt, de csak egy vagy két helyen tudtam rajta elmosolyodni. Claude történetei egyszerűek és bájosak, szerintem a célcsoportot (kb. 6-9 éves korosztály) gond nélkül leköti, hiszen az elbeszélés amellett, hogy könnyen követhető, rettentő szórakoztató is. A nagybetűk, a széles sorközök és az egyszerű mondatok pedig tényleg ideális első olvasmánnyá is teszik. 

Alex T. Smith: Claude nyaral, Claude a cirkuszban, Claude vidéken
Eredeti cím: Claude on Holiday, Claude at the Circus, Claude in the Country
Fordító: Totth Benedek
Kiadó: Manó Könyvek
Ára: 1290 Ft körül