Tudtad, hogy a rómaiak korában a pizzán eredetileg csak olívaolaj, különféle fűszerek és méz volt csupán? És azt, hogy a sült krumplit állítólag belga halászok alkották meg? Na és azt, hogy a szendvics a létezését annak köszönheti, hogy Sandwich grófja szenvedélyes kártyajátékos volt? 

Kalas Györgyi rövidke kis könyvében nagyon érdekes ételtörténeteket mutat be, amikkel még tuti több hónapig fogok brillírozni mások előtt. 

Hogy mikor és hol is jött velem szembe, már nem is igazán emlékszem, de azt már a fülszöveg elolvasása után tudtam, hogy erre a könyvre nekem, mint megrögzött érdekességgyűjtögető, szükségem van. Persze, konkrétan a vajas kenyérnek mint olyannak a történetét nem fogjuk sajnos megismerni belőle (én sem hiszem, hogy létezne erről lejegyzett forrás), de azért magának a kenyérnek is van legalább annyira érdekes története, amit viszont egészen alaposan - de cseppet sem unalmasan - mutat be a kötet, Horváth Ildi pazar illusztrációival kísérve. 

Tizenöt étel története kerül bemutatásra Kalas Györgyi által, amik valóban sokunk kedvencei: például a sült krumpli, a pizza, a palacsinta, a pattogatott kukorica vagy éppen a müzli. A kötet ételtípusok szerint csoportosítva vezeti végig az olvasót a változatos és igencsak érdekes történetek között, amelyben nemcsak maguknak az ételeknek a története kerül kitárgyalásra, hanem bizonyos hozzávalóik eredetéről is ugyanúgy szó esik, ahogy mondjuk az elkészítésükről is. 

Nagyon érdekes volt az angolok délutáni teázásának eredetéről olvasni, de arról is, hogy az imádott Earl Greyem ki után és miért kapta a nevét. És bár a krumpli a legkevésbé kedvelt ételeim közé tartozik, mégiscsak lenyűgöző, hogy az inkák mennyire szerették. Becslések szerint legalább ötvenféle krumplifajtát termesztettek, sőt a vallásuknak is fontos része volt Axomamma, a burgonya istennőjének személye. 

Szóval mondom én, tele van érdekességgel, amiket valóban élvezet olvasni. Szívesebben beleástam volna jobban magam a csupán említés szintjén helyet kapott ételek történetébe is. Például a töltött káposztának, dobostortának vagy a pogácsának is biztos van izgalmas története. ( persze, aztán lehet mégsem) Jó lett volna, ha a magyar ételes rész kicsit jobban ki lett volna bontva a szimpla ételleírások helyett. Leginkább azért, mert míg a nemzetközileg ismert ételekről azért tudtam ezt vagy azt, addig a magyar ételek történetéről vajmi keveset, és ez a könyv elolvasása után sem sokat változott.  Persze, nem mintha tett volna bármiféle ígéretet is erről, hiszen csak a népszerű kedvenc ételeink történetét ígérte, de így, hogy pár oldalon keresztül belobogtatta a magyar konyha bizonyos népszerű ételeinek a leírásait, eszembe juttatta, hogy ezek elmesélése tényleg jó volna még. 

Mindezek ellenére nagyon megszerettem a kötetet, és Horváth Ildi illusztrációi is nagy szerepet játszottak benne. Kicsit olyan egrimónikás vonalat képvisel számomra, aki szintén óriási kedvencem a hazai illusztrátorok között. 

Kíváncsi kisiskolásoknak, érdekességekre éhes felnőtteknek egyaránt remek olvasmány a Sandwich grófja, és én pedig nagyon örülök, hogy ismeretlen módon ráakadtam. 

Kalas Györgyi: Sandwich grófja és a nápolyi pizza

Horváth Ildi rajzaival

Pagony Kiadó

88 oldal

Városi Eső Sanyarú Tél

Mostanában kicsit kezdek elkalandozni a gyerekkönyvek világába, mert ez (is) egy olyan szelete az irodalomnak, amivel kapcsolatban elmondhatom, hogy nem állok éppen a helyzet magaslatán. Sőt, hogy úgy mondjam, sehogy se. A gyerekirodalom terén én megrekedtem a nyolcvanas évek végefelé. Amivel éppen semmi gond nincs, mert a láthatáron sincs olyan esemény, ami miatt áptudétnek kéne lennem, de ahogy egyre inkább szembejönnek velem a csodásabbnál csodásabb kivitelezésű, tarkabarka kötetek, előtör belőlem a kíváncsiság. Itt is van példának okáért a Pipogya-sorozat, amire elsősorban a meleg színeket használó illusztrációi miatt figyeltem fel, melyek igazán szemet gyönyörködtető harmóniát árasztanak magukból, és nem mellékesen Gyöngyösi Adrienn munkáit dicsérik. Meg hát persze, maga a Pipogya név mint olyan, szintén beindította nálam a szemező-reflexet, mert ezt már kimondani is gyönyörűséget okoz.

"Az emberek (...) borzonganak a különleges csodáktól. Persze csak otthon, a fotelban ülve. Ha a csodák bejönnek a lakásba, és mondjuk úgy néznek ki, mint egy szemüveges oroszlán, például Géza névvel, és a huszadik századi orosz realizmus karakterteremtő erejéről kezdenek el szónokolni, akkor azt már enyhén szólva nem szeretik."

Szóval, a sorozat első kötete a Pipogya, a budapesti medve címet viseli, és azt hiszem, nem okozok vele fergeteges meglepetést senkinek, ha azt mondom, hogy a főszereplője egy Budapesten élő medve, aki a Pipogya névre hallgat. Igen ám, csakhogy ez a medve láthatatlan - na, ezt viszont nem gondoltad volna, mi? - és nemcsak ő, még sok más vadállat él a városokban szerteszét, az emberek közvetlen közelében láthatatlanként. Az állatok sok-sok évvel ezelőtt ugyanis az emberek kegyetlenkedései miatt háromféle döntést hoztak: voltak, akik úgy döntöttek, behódolnak az embernek és háziállatokká válnak; voltak, akik azt mondták, hogy a szabadban vívják meg az emberekkel a maguk harcait; és voltak, akik a láthatatlanság mellett döntöttek, mert biztos védelmet nyújt és a szabadságuk is az övék marad.
Ezek a városban lakó, láthatatlan állatok az évek során végül kellően antropomorfizálódtak: lakásokban, házakban élnek, a felnőttek dolgoznak, míg a csemeték iskolába járnak. A ruhákról meg már ne is beszéljünk. Igen ám, csakhogy ennek a boldog láthatatlanságnak egyszer csak vége szakadt, mikor Pipogyát, aki éppen az utcán békésen bandukolt, a vele szembejövő kisgyerek kikerülte. Vajon mi történhetett? Pipogya és barátai nyomába erednek a rejtélynek...

Ahogy olvasni kezdtem, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csupán az illusztrációk fantasztikusak, hanem a szöveg a stílusa is: vicces, a szókincse választékos, és ami a legfontosabb: csöppet sem bugyuta. A történetek nem csupán az állatok szeretetére tanítanak, hanem a másság elfogadására is, s mindezt közel sem annyira didaktikusan teszik, mint ahogy én erre előzetesen számoltam. S persze, a mondanivaló kicsit feltűnőbb és pont ezért egyértelműbb, mint egy felnőtteknek írt regénynél (s persze, a gyerekkönyveknél erre szükség is van. Hm, különben milyen érdekes ez az író által vezetett értelmezés lazulása az olvasmányoknál a kor előrehaladtával.... hm!), de mégsem fárasztóan szájbarágós, szóval idősebbek számára is abszolút fogyasztható szerintem.

(A könyv egyik illusztrációja. Gyöngyösi Adrienn munkája)

A cselekmény elég lendületes és klasszikus értelemben, jól kivehetően követi a dráma szerkezetét, ám mintha a cselekmény kibontakozása kicsit hosszadalmasra nyúlt volna. Bevallom, már a tetőponthoz közelítve kicsit lankadt az érdeklődésem, de a tortacsata végül mindenért kárpótolt. A sorozat második része már nem lett ennyire túlnyújtva, ott pont a megfelelő ritmusban pattogtak elő a különböző történések, csavarok - sokkal gördülékenyebbnek éreztem ezt a kötetet.

A karakterek terén két rész alatt nem történtek nagy változások, sőt: hogy úgy mondjam egyáltalán nem is. De mivel a könyvek lényege egyáltalán nem erről szól, ezért ezt nem is lehetne felróni nekik. Meg hát szerencsére mindegyik szereplő, egytől egyig igazán szórakoztató és első pillantásra szerethető (kivéve a tündér. Ő valahogy nem lett szimpi a két kötet alatt sem), hogy őszinte legyek nem is tudnék kedvenc szereplőt választani Pipogya, Oroszlán Géza és Tigris Oszkár közül. Az embergyerekek háza táján éreztem némi hiányosságokat - ha már elméletileg ugye ők is a "banda" tagjai - , hiszen nem igazán hordoznak magukon markáns karakterjegyeket, szinte elhalványodnak állatbarátaik mellett. Ők olyan semmilyenre sikerültek, ami számomra zavaró volt. Viszont egy gyerekolvasó szemével ez nem feltétlenül tűnhet hiányosságnak - most hogy jobban belegondolok, és próbálok más olvasóvá átvedleni. Bár így utólag ugye nem biztos, hogy sikerül - , hiszen így biztosan könnyebb beleképzelniük magukat Tomi, Anna vagy Eszter helyébe, és ezáltal átélhetőbbé válik a történet.

Mindenesetre apróbb hibái ellenére - amik talán nem is hibák, hanem a műfaj sajátosságai. Hiszen mint mondtam, nem vagyok még otthon a gyerekirodalomban - , ez egy igazán bűbájos sorozat tele kalanddal és izgalommal, és igazán jó humorral. Különben most az egyszer sajnáltam picit (de csak egy icipicit, és igazán átmenetileg), hogy nem vagyok budapesti. Poén lett volna ezt a két könyvet ott valahol egy téren vagy egy parkban olvasni, s közben fel-felkémlelni a lapok közül, hátha megpillantom én is Pipogyát, ahogy végigcammog az utcán Oroszlán Gézával az oldalán. Mert akkor biztosan elkezdtem volna nagy hévvel kalimpálni felé, és kiabálni teli torokból, hogy Sziaaaa Pipogyaaaaa!
Szegeden is feltűnhet azért vajon?

Bátky András: Pipogya, a budapesti medve; Pipogya és a Városvédő Szent
Illusztrátor: Gyöngyösi Adrienn
Kiadó: Pagony
Oldalszám: 88 oldal; 95 oldal