Ha azt mondom, hogy gyerekkorom óta hangyás vagyok azt úgy kell érteni, hogy amióta csak az eszemet tudom, imádtam a hangyákat nézegetni, követni, megfigyelni, akár órákon keresztül is. És a mai napig is képes vagyok rá, bár erre azért manapság hosszú óráim nincsenek, de azért a Fiatalúr is meglehetősen kapható a hangya-megfigyelésekre. Ez azt hiszem, egy olyan fun fact az életemről, amire amúgy itt a blogon sose derült volna fény, ha a Park Könyvkiadó gondozásában nem jelent volna meg Susanne Foitzik és Olaf Fritsche közös könyve, ami kizárólag a hangyákkal foglalkozik. Aminek köszönhetően megtudtam, hogy amúgy léteznek hangyakutatók  - és hát már miért ne léteznének, hiszen mindent is lehet kutatni és kell is ebben a világban, csak hát sose gondoltam bele ebbe se - , akiket amúgy mürmekológusnak hívnak. És ha ezt hamarabb tudtam volna, akkor lehet, más foglalkozást választottam volna.

Persze, miután elolvastam a könyvet, rájöttem, hogy valószínűleg úgyse lettem volna mürmekológus - ami azóta egyébként az egyik kedvenc szavam lett, keresem az alkalmakat, amikor használhatom, úgyhogy ebben a bejegyzésben is még biztos fel fog bukkanni párszor - , mert hogy az van, hogy nem szívesen utaznék azért a világ távoli tájaira azért, hogy aztán esténként, koromsötétben csússzak-másszak egy-egy esőerdő talaján, és aztán jól összecsipkedjenek a hangyák. Vagy ki tudja mik. Mondjuk első gondolatra a ki-tudja-miktől jobban tartanék, de aztán eszembe jutna a puskagolyó hangya, ami akár négy centiméter hosszúra is meg tud nőni, és harapása a Schmidt-indexen az idáig lejegyzett legnagyobb fájdalmú rovarcsípésként van számontartva, ami ráadásul 24 órán keresztül tart. Szóval, lehet a ki-tudja-mivel mégis jobban járna az ember. 

Na meg a könyvet olvasva arra is gondoltam még, hogy ahhoz hogy mürmekológus legyen az ember, tényleg átvitt értelemben is kicsit hangyásnak is kell lenni, mert hát ki más gondolna olyasmire egyébként, hogy kiásson egy teljes kolóniát a föld alól, hogy aztán a hűtőszekrényében tárolja egy kis keksz és tonhal társaságában?

Mindenesetre sok érdekességet megtudtam a mürmekológus lét mellett a hangyák társadalmának felépítéséről: arról, hogyan születik egy kolónia vagy egyáltalán a hangyák fajtáiról. Vagy arról, hogy egyes királynők kezdetben saját kertet gondoznak maguk körül. Na és persze a zombivá változtató gombákról ne is beszéljünk, akik képesek benőni a hangya izomzatát és annak akaratától függetlenül mozgatják őket, és a végén - mikor a gombának megfelelő helyre elirányította a gazdatestet - pedig öngyilkosságra kényszeríti.  

Szóval rájöttem, hogy a hangyák még sokkal, de sokkal érdekesebb lények, mint eddig gondoltam. És nagy szerencsére ez a könyv pedig aztán tényleg nagyon olvasmányosan van megírva. Valamennyire tudományos persze, de alapvetően mégis csak szórakoztató, sőt olykor még humoros is. Pont olyan, mint amilyennek reméltem. Már csak jó memória kéne ehhez, hogy a hangya-megfigyeléseink alatt tudjam szórni gyermekem felé az érdekességeket. 

Susanne Foitzik - Olaf Fristche: Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt

Weltmacht auf sechs Beinen

Fordította: Fodor Zsuzsa

Park Könyvkiadó

299 oldal

Betolakodók

Hogy a szélsőséges eszmék miképpen törnek utat maguknak az emberek körében, igazi talány azok számára, akik mélységesen elzárkóznak előlük. Miképpen jöhet el az a pont, ahol valaki felvállalja, hogy ő szélsőséges? Vagy soha nincs is ennek tudatában? És egyáltalán: milyen út vezethet valakit egyénileg az ilyen eszmékhez? 

Biztosan naiv kérdéseknek tűnnek ezek, de véleményem szerint igenis érdekes az emögött megbúvó pszichológia. És hogy valójában mennyire is, erre Daniel Höra regénye a bizonyíték.

Bütenow, ez a fiktív, isten háta mögötti kis német település valahol a lengyel határ környékén fekszik, és talán ez a legtöbb, amit el lehet róla mondani, ugyanis soha semmi izgalom nem történik ott. Mindenki éli a saját kis életét, csendesen - itt, ahol pénz és munka is alig akad. 

Történetünk főhőse Benjamin, a tizenöt éves árva fiú, aki nagynénjével és annak családjával él ebben az egyhangúságban. Egy nap azonban új lakók érkeznek a település egy régóta elhagyatott udvarházába. A közösség tagjai eleinte gyanakodva szemlélik őket, hogy mégis kik azok, akik önként jönnek lakni pont erre a vidékre. Ám az új lakók hamarosan nemcsak az udvarházat újítják fel, hanem a település közösségi életét is egyre jobban felpezsdítik: táncházakat és különféle eseményeket szerveznek a helyieknek, akik boldogan csatlakoznak ehhez a pezsgéshez, és élvezik a közösségépítő dolgokat.

Benjamin össze is barátkozik hamarosan az új lakókkal. A két ikerfiúval egyre több szabadidejét tölti, míg Reinholddal, a társaság középkorú vezetőjével érdekesebbnél érdekesebb eszmecseréket folytatnak, és Reinhold érezhetően törődik vele és a gondolatait is érdekesnek találja - nagynénjével ellentétben. Ám ahogy egyre szorosabbá válik a kapcsolata az új lakókkal, elkezd Benjaminban motoszkálni egy érzés... hogy valami nagyon nincsen rendben velük. Ezt egyszerre látja és nem akarja látni, ám amire tudatára ébred, már lehet, túl késő...

A regény egy üldözési jelenettel indul: Benjamin az életéért fut, mert valami szörnyű dolog történt, és őt el akarják hallgattatni. Ez a kezdőhelyzet, és a fiú visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy miképpen is jutott a történet idáig. Ez a fenyegetettség, hogy valami borzasztó dolog majd történni fog, és Benjaminnak hamarosan az életéért kell futnia egy este a település mellett található erdőkben, szóval ez végig ott érezhető már a kezdet kezdetétől, és gyanakodva figyeljük, ahogy ezek az ártalmatlannak tűnő lakók befészkelik magukat Bütenowba és Benjamin  bizalmába.

A történet tűpontosan adagolva meséli el azokat az állomásokat és a közöttük vezető utat, amiknek a segítségével végül teljesen behálózzák Benjamint. Hogy mit jelent egy bizonytalan családi háttérrel rendelkező, meg nem értett tinédzsernek az, ha valaki teljes figyelmét neki szenteli és azt mondja, megérti min megy keresztül. És miután kialakul valamiféle bizalmi kapcsolat, hogyan lehet átkattintani az agyában azt, ahogy a világra és a benne élő emberekre tekint. Hogy nem azonnal zúdítják az emberre azt a sok radikalizmust, hanem apró lépésenként, mindig tágítva és tágítva velük az ingerküszöböt, egészen addig, amíg egy mező közepén találja magát egy olyan társaságban, akik két lengyel egyetemista tarkójának szegezik a fegyvereiket.
Hiszen a gyűlölet nem maradhat csak eszme. Manifesztálódni fog előbb vagy utóbb szavakban, tettekben, és csak az a kérdés, hogy mikor van erőnk azt mondani, hogy állj? Hiszen gyűlölni mindig könnyebb.
A regény legfélelmetesebb részei egyébként szerintem azok a mondatok voltak, amelyeket az ember valóban hallhat a környezetében ilyen-olyan helyzetekben. Amik már annyira hétköznapiaknak tekinthetőek, hogy akár könnyedén el is feledkezhetünk kirekesztő, hovatovább gyűlöletkeltő élükről. A regényben a betolakodók pont az ilyen mondatokat használták Benjamin és a falusiak esetében arra, hogy egyre inkább tágítsák és tágítsák az ingerküszöbüket.

Örülök, hogy Höra ifjúsági regényként írta meg ezt a történetet. Hiszen fontos lenne beszélnünk erről a fiatalokkal rengeteget, sőt annál is többet. Hogy hova vezethetnek az ilyen mondatok, gondolatok. Rettentően fontos könyvnek gondolom, ami teljesen aktuális a mai Magyarországon is. Sajnos. Én azonban nemcsak tinédzserek figyelmébe ajánlom ezt feszes tempójú, letehetetlen regényt.
Én pedig a Scolar Kiadó Yound Adult sorozatát mindenképpen keresni fogom ezután, mert ez a kötet igazán felkeltette az érdeklődésemet a sorozat többi tagja iránt. 

Daniel Höra. Betolakodók
Braune Erde
Fordította: Bán Zoltán András
Scolar Kiadó
320 oldal

Egy lecsúszott alkesz emlékiratai

Charles Bukowski: Tótumfaktum

kiolvastam: 2009. október 10.

" A Los Angeles-i Yellow Taxi cég a Harmadik utcában van. A cég udvarán szoros rendben parkolnak a sárga taxik a napon. Az épülettől nem messze van az Amerikai Rákellenes Egyesület. Egyszer jártam ott, mert úgy tudtam, hogy ingyenes a vizsgálat. Az egész testemen puklik voltak, szédültem, vért köptem, de amiko odamentem csak három héttel későbbre adtak időpontot. Na, most mint minden rendes amerikai férfiú, én is úgy tudtam, az a jó, ha a rákot idejében felfedezik. Aztán elmegy az ember egy kivizsgálásra, hogy időben felfedezhessék, és három hetet kell várnia. Hát ez a különbség aközött, amit papolnak, meg ami a valóság.
Amikor három hét múlva visszamentem, azt mondták, van egy pár teszt, amit ingyen is meg tudnak csinálni, de attól, hogy azoknak az eredményei negatívak, még nem lehetünk biztosak abban, hogy nincs rákom. Ellenben ha fizetek huszonöt dollárt, és úgy negatívak a teszteredményeim, akkor már majdnem biztos lehetek, hogy nincs rákom. De hogy teljesen bizonyos lehessek benne, a huszonöt dolláros vizsgálat után el kellene végeztetnem egy hetvenöt dolláros vizsgálatot, s ha így is negatív, akkor minden oké. Vagyis akkor kiderül, hogy az alkoholizmusom, az idegrendszerem vagy a lapostetvek okozzák a gondot. Nagyon szépen, tisztán beszélnek ott az Amerikai Rákellenes Egyesület fehér köpenyes cicái, de azért összefoglaltam nekik a kérdést:
- Akkor száz dolcsi, ugye?
- Ühümm - válaszolták, mire én sarkon fordultam, és otthagytam őket, és felírtam magamnak egy háromnapos ivókúrát, amitől az összes pukli eltűnt, megszűnt a szédülés meg a vérköpködés."
Fülszöveg:

Charles Bukowski "kilóg" kissé a XX. század amerikai irodalmából. Versei alapján a beatköltők közé sorolták, ám ő, amazokkal ellentétben sohasem kereste a konfrontációt. Önéletrajzi ihletésű regényeiben - főszereplőjük az író alteregója, Henry Chinaski - nagyrészt az amerikai társadalom lecsúszott figuráiról írt, nyersen, őszintén, metsző humorral és sajátos bölcsességgel. Alkoholista volt, egyik napról a másikra élt, a kompromisszumot pedig hírből sem ismerte. Emiatt sokan rajongtak (és ma is rajonganak) érte, ő maga azonban nem kért e bálványozásból. Lehetőleg inkább kerülte rajongóit (kivéve, ha azok nők voltak), általában az embereket, de leginkább az írókat.

Értékelés:

Charles Bukowskiról, legalábbis itt Magyarországon, kevés mindent hallani. Ki volt ő? Eszik vagy isszák? Egyébként amerikában is csak a hetvenes évek végén futott be, addig amolyan underground író volt. Na, de azóta egy csomóan utánozzák a stílusát. És milyen a stílusa? Hát, amolyan kocsmábanülős, atomrészegigleivós, hányós, munkakerülős, nőketfelszedős aztán a vécébenmegd.gós... hát valami ilyesmi.

A Tótumfaktum (ami egyébként munkára alkalmatlan embert jelent) Henry Chinaski kalandjairól szól: hogyan keres munkát (ami valójában sosem neki való), hogyan akar író lenni (de sose jön össze igazából), hogyan tud minden nap atomrészeg lenni, és milyen kocsmáshaverokkal hozza össze a sors... és persze milyen nőkkel. A mű egyébként 87 "fejezet" (?) ből áll, amik valamilyen szinten összefüggnek, de külön is olvashatóak. Olyasmi, mint amikor a részeg embernek kiesnek részek az életéből/estéjéből, s aztán hirtelen megint tudatára ébred... Na, mintha az ember valami ilyesmit olvasna a Tótumfaktum esetében.

A regény főhőse egy lecsúszott alkoholista, akinek semmi nem számít, csak mindig legyen pia a közelében. Próbál munkát találni, ami sikerül is, de azokat valahogy mindig elveszíti (vagy a piálás vagy a késések vagy csak a személye miatt). Egyik napról a másikra él, és semmiféle emberi kapcsolatai nincsenek. Mondjuk, utálja is az embereket... Vannak néha nők, de azok csak arra kellenek (nem mintha a nőket félteni kéne, mer nekik ezzel semmi gondjuk nincs. Ők is hasonló jelleműek általában) . A műben végig érezni a kiüresedettséget, a kapcsolatok feleslegességét, a sehová tartozást, az egyik napról a másikra élést, a sztoikus hozzállást. Nincs semmi küzdés, semmi előrébbjutás, semmi közeledés. És semmi se számít.

Összegzés:

Érdekes mű volt, habár a főhőssel kapcsolatban egyszer se tudtam együttérezni. Nem értettem, miért kell mindenhez így hozzáállni és ha nincs pénze miért megy le a kocsmába sörözni, ahelyett, hogy azt kajára költené... no, és persze az ambíció teljes hiánya. Én annyira, de annyira szöges ellentéte vagyok ennek a főszereplőnek, hogy egyszerűen fájt ezt az egészet olvasni! De persze, közben rávilágított jópár társadalmi fonákságra, nemegyszer szarkasztikusan, amiken nagyon jókat tudtam szórakozni. Hát, annyit mondhatok, hogy akinek tetszett Bret Easton Ellis, annak ez is tetszeni fog. (meg aki szeret ilyen lecsúszott figurákról olvasni). Bennem kettősérzések maradtak ezzel a könyvvel kapcsolatban: egyrészt maga a "történet" nem tetszett, de a szarkazmusa nagyon szórakoztatott és igen komoly társadalmi problémákra világít rá... az értékelésemben 4 pontot kap.