Már több mint egy éve annyira szerencsés vagyok, hogy öt percnyi sétára lakom egy óriási erdőtől, amiben napokon keresztül bolyonghatnék anélkül, hogy emberlakta településbe botlanék. Túraútvonalak sűrű hálózata szövi be, számtalan sétát tehetek benne úgy, hogy mindig tudok beletenni újdonságot, olyan kitérőt, amin még nem jártam. Pedig rendszeres látogatója vagyok, kevés olyan hét van, amikor ne bóklásznék benne akár kisebb vagy sokórás időtartamra. 

És gondolhatjátok, hogy mennyivel másabb életérzés ez nekem, pusztákkal körülvett alföldi lánynak, akinek a legközelebbi nagyerdő is legalább 3 órás autóútra volt. Pedig istenbizony, én már gyerekkorom óta imádtam az erdőt, amit mindig is valami misztikus, titkokkal teli helynek éreztem és érzek ma is. Talán Tolkien entjeivel való első találkozásom óta vettem észre máshogy a fákat. Mert persze, sok mindent tanul az ember a suliban biológiaórán, ám Tolkien mégis más megvilágításba helyezte őket számomra. Így amikor Peter Wohlleben neve feltűnt a radaromon Esztinek hála, nem is volt kérdés, hogy a fákkal foglalkozó kötetét biztosan be fogom szerezni magamnak. 

Wohlleben erdőgazdálkodást tanult, és húsz éven keresztül dolgozott a németországi tartományi erdőfelügyelőségnek, jelenleg pedig egy saját erdőgazdaságot vezet saját ökológiai elképzelései szerint. S hogy mik is ezek? Hát laikus szavakkal elbeszélve az, hogy meghagyja az erdőt a maga létezésében, nem ritkít, hogy a fiatalabb fák több fény kapjanak, nem avatkozik bele az életébe munkagépekkel, hogy néhány évente a fák 10%át kivágja. Az erdőnek ugyanis megvannak a miértjei, és ezek nagy része még a mai napig is rejtettek a tudósok, erdészek előtt is. Például egy ausztrál kutató, bizonyos dr. Monica Gagliano mimózákkal kísérletezve arra jutott, hogy a növények képesek emlékezni és tanulni. Ám hogy pontosan hogyan is raktározzák el ezt a tudást, arra még nem tudtak fényt deríteni. A kutatók egy része úgy véli, hogy információtárolásra a gyökérzet lenne a legalkalmasabb, hiszen az a növény legstrapabíróbb, legtovábbélő része.

Wohlleben egyébként könyvében gyakran használ olyan kifejezéseket a fákkal kapcsolatban, mint hogy képesek gyászolni, aszociálisan viselkedni vagy éppen gondolkodni. Ezek a fogalmak első hallásra meredeknek tűnhetnek, és mivel nem vagyok képzett természettudós, nyilván igazán mélyreható rálátásom nincs a dolgokra. De mindenesetre én ezeket a fogalmakat nem úgy képzelem el a fáknál, mint egy ember vagy állat esetében tenném - de a folyamatokat, amik Wohlleben szerint végbemennek a fákban talán így lehet a legjobban megérteni nekünk laikusoknak, ha valamiképp az általunk ismert érzésekhez, viselkedési módozatokhoz hasonlítjuk. 

Nagyon érdekesek voltak még a falültetéssel kapcsolatos meglátásai is, ahol a városokban lehelyezett fákat az utcagyerekekhez hasonlította, akik anya és tágabb rokonság nélkül kénytelenek boldogulni az idegen földben, és többek között ezért igen kevesen, szinte elenyészően kevesen élik meg a fák által számított valódi felnőttkort. S ráadásul a faiskolai előkezelések, amelyek keményen megnyirbálják a gyökérzetet a könnyebb kezelhetőség érdekében, olyan mintha vakká és süket-némákká tennék őket. Hiszen a fák a gyökérzetük segítségével tájékozódnak és létesítenek kapcsolatot a szomszédos fákkal. Persze, mindemellett még ott van az is, hogy a városi környezet mennyire nem fáknak való vidék. A keménnyé döngölt földben mennyire nehezen lélegzik az a pici gyökérzet is, és a fák metszése pedig mennyire gyakori az ilyen helyeken. A metszés sok esetben csupán szépészeti célokat szolgál, ám annál nagyobb károkat okozhat a fáknak. Wohlleben nagyon megindítóan ír ezekről a fákról, akiket a városi szürkeségünk kis zöld szigetei miatt telepítenek a mi otthonainkhoz. Érzékletesen és igen meggyőzően rávilágít arra, hogy mennyire idegen ezeknek a növényeknek a mi városunk, mennyire barátságtalan környezetet biztosítunk nekik. Hiába vágyjuk a természetet ilyen természetellenes helyekre, nem sokat teszünk érte, hogy ők tényleg jól érezhessék magukat ott is. 

Wohlleben nézetei talán egy igazi természettudós számára kicsit (vagy éppen nagyon) elrugaszkodottnak tűnhetnek. És nem mondom azt, hogy bizonyos szempontból nem azok, viszont szeretek én is úgy gondolni a természet élőlényeire, hogy azok mindannyian érző, gondolkodó lények - mégha ezek a fogalmak nem is teljesen az általunk ismertekként és tapasztaltakként léteznek bennük. Szóval Wohlleben könyve úgy érzem, megszólított, és sok érdekességet tett hozzá az erdei kirándulásaimhoz. Azóta kicsit más szemmel járom az erdőket, és gyakran eszembe jut egy-egy megfigyelése vagy elmélete. Fogok még olvasni tőle mindenképpen, szeretnék még jobban nyitottabb szemmel járni odakint. 

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Das geheime Leben der Baume

Fordította: Balázs István

Park Könyvkiadó

216 oldal

Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt

Ha azt mondom, hogy gyerekkorom óta hangyás vagyok azt úgy kell érteni, hogy amióta csak az eszemet tudom, imádtam a hangyákat nézegetni, követni, megfigyelni, akár órákon keresztül is. És a mai napig is képes vagyok rá, bár erre azért manapság hosszú óráim nincsenek, de azért a Fiatalúr is meglehetősen kapható a hangya-megfigyelésekre. Ez azt hiszem, egy olyan fun fact az életemről, amire amúgy itt a blogon sose derült volna fény, ha a Park Könyvkiadó gondozásában nem jelent volna meg Susanne Foitzik és Olaf Fritsche közös könyve, ami kizárólag a hangyákkal foglalkozik. Aminek köszönhetően megtudtam, hogy amúgy léteznek hangyakutatók  - és hát már miért ne léteznének, hiszen mindent is lehet kutatni és kell is ebben a világban, csak hát sose gondoltam bele ebbe se - , akiket amúgy mürmekológusnak hívnak. És ha ezt hamarabb tudtam volna, akkor lehet, más foglalkozást választottam volna.

Persze, miután elolvastam a könyvet, rájöttem, hogy valószínűleg úgyse lettem volna mürmekológus - ami azóta egyébként az egyik kedvenc szavam lett, keresem az alkalmakat, amikor használhatom, úgyhogy ebben a bejegyzésben is még biztos fel fog bukkanni párszor - , mert hogy az van, hogy nem szívesen utaznék azért a világ távoli tájaira azért, hogy aztán esténként, koromsötétben csússzak-másszak egy-egy esőerdő talaján, és aztán jól összecsipkedjenek a hangyák. Vagy ki tudja mik. Mondjuk első gondolatra a ki-tudja-miktől jobban tartanék, de aztán eszembe jutna a puskagolyó hangya, ami akár négy centiméter hosszúra is meg tud nőni, és harapása a Schmidt-indexen az idáig lejegyzett legnagyobb fájdalmú rovarcsípésként van számontartva, ami ráadásul 24 órán keresztül tart. Szóval, lehet a ki-tudja-mivel mégis jobban járna az ember. 

Na meg a könyvet olvasva arra is gondoltam még, hogy ahhoz hogy mürmekológus legyen az ember, tényleg átvitt értelemben is kicsit hangyásnak is kell lenni, mert hát ki más gondolna olyasmire egyébként, hogy kiásson egy teljes kolóniát a föld alól, hogy aztán a hűtőszekrényében tárolja egy kis keksz és tonhal társaságában?

Mindenesetre sok érdekességet megtudtam a mürmekológus lét mellett a hangyák társadalmának felépítéséről: arról, hogyan születik egy kolónia vagy egyáltalán a hangyák fajtáiról. Vagy arról, hogy egyes királynők kezdetben saját kertet gondoznak maguk körül. Na és persze a zombivá változtató gombákról ne is beszéljünk, akik képesek benőni a hangya izomzatát és annak akaratától függetlenül mozgatják őket, és a végén - mikor a gombának megfelelő helyre elirányította a gazdatestet - pedig öngyilkosságra kényszeríti.  

Szóval rájöttem, hogy a hangyák még sokkal, de sokkal érdekesebb lények, mint eddig gondoltam. És nagy szerencsére ez a könyv pedig aztán tényleg nagyon olvasmányosan van megírva. Valamennyire tudományos persze, de alapvetően mégis csak szórakoztató, sőt olykor még humoros is. Pont olyan, mint amilyennek reméltem. Már csak jó memória kéne ehhez, hogy a hangya-megfigyeléseink alatt tudjam szórni gyermekem felé az érdekességeket. 

Susanne Foitzik - Olaf Fristche: Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt

Weltmacht auf sechs Beinen

Fordította: Fodor Zsuzsa

Park Könyvkiadó

299 oldal

Az éjszaka fénye

 

 

Erről a könyvről, tudom, az álmatlan éjszakáim fognak eszembe jutni. Amikor hajnali háromkor kipattant mindig a szemem, szinte percre pontosan és az előttem álló unalmas órákat elűzve ezt a kötetet olvastam az éjjeli lámpa fényénél, és arra gondoltam mindig, hogy most pont arról olvasok, ami lehetővé tette azt, hogy csak ilyen kényelmesen, mindenféle tűzveszély és pislákoló, szemet rontó fény nélkül élvezhessem az olvasmányaimat miután leszállt az est. Graham Moore történelmi ügyvédes sztorija jó unaloműzőként szolgált egyébként számomra. Korrektül összerakott kompakt kis történet, amiről igazából csak ennyit lehet elmondani. 

Nem mintha akadtak volna vele problémáim, mert jól esett olvasni, ugyanakkor ha elérhető közelségben lett volna számomra egy könyvtár, akkor valószínűleg onnan vettem volna ki, és jól megveregettem volna a vállamat, hogy milyen jól is tettem ezt. Ez egy tipikusan egyszerolvasós könyv számomra, ami adott egy élményt, izgalmas is volt meg minden, de nagy valószínűséggel a mellettem eltöltendő hátralevő éveiben csak polcporoláskor fogom levenni. Szerintem egy meglehetősen korrekt iparosmunka: jó a felépítése, a fejezetek rövidsége folytán valahogy repülnek az oldalak, jól adagolja az információkat és úgy mutatja be a kort valamint a kapcsolódó személyeket, hogy az áramháborúval kapcsolatban tényleg több dolog is megmarad az emberben, mint egy fél délutánnyi wikipédiázás után. Néha valóban azon kaptam magam, hogy bizonyos szereplőknek olvasok utána éppen az interneten, amikor nem volt kedvem éa regénybe beletemetkezni. Képeket keresgéltem, hogy arcokat társítsak az oldalon felbukkanó nevekhez, random mód ellenőriztem bizonyos eseményeket Moore történetéből, szóval az iparosmunka fogalmát jelen esetben nem kell feltétlenül negatív előjellel gondolni. Meglehetősen érdekes ez a kor, és az áramháború eseményei is, különösképpen így, hogy nem sokat tudtam erről előzetesen, gimis tanulmányaimból csupán annyit tudtam, hogy Edison találta fel a villanykörtét és pont. Nos, a regénynek köszönhetően ezt is megtudtam, hogy azért ezt sem ilyen egyszerű kijelenteni. 

S persze, a regény mellett szólva még azt is mindenféleképpen el kell mondanom, hogy nem is akar több lenni ez szerintem, mint egy egyszeri remek kikapcsolódást nyújtó könyv. Nem próbál az élet nagy kérdéseiről lamentálni, nem akar mély egzisztencializmust belevinni a történetbe, ahogy a szerelmi szál is csak úgy benne van, mert az is valahogy így történt, de különösebben nem romantikázik oldalakat. A hangsúly az áramháborún van és azokon a feltalálókon, akik harcoltak az elsőbbségért egy olyan világ kialakulásának kezdetén, ami az akkori ésszel talán felfoghatatlanul más. Ma már az elektromosság annyira körülvesz minket, olyan szinten része az életünknek, hogy kétségkívül megbénulnánk nélküle. Alappillére a civilizációnknak. És ez pontosan itt kezdődött, itt alakultunk át - talán még maguk a feltalálók se sejtették, hogy micsoda világnak ágyaznak meg ezzel a találmánnyal; azzal, hogy megszelíditik az elektromosságot. 

 

Aki az elektromosságot uralja, az a nap felett fog uralkodni.

 

Ezeket az eseményeket egy fiatal ügyvéd, Paul Cravath szemén keresztül követhetjük nyomon, aki szintén valós személy, akárcsak a könyvben felbukkanó további alakok. Ez a frissen végzett, tapasztalatlan ügyvéd meglehetősen váratlanul kerül a történelmi események középpontjába, méghozzá azzal, hogy George Westinghouse őt bízza meg, hogy képviselje az Edisonnal szemben folytatott per során. A tét egymillió dollár, a kérdés pedig az, hogy ki találta fel az izzólámpát. 

Edison meglehetősen nehéz ellenfél még a tapasztalt ügyvédek számára is, hiszen szinte egész New York a zsebében van, saját kémhálózatot működtet, és a pereskedésben is meglehetősen nagy gyakorlatra tett szert az évek során. 

 

Szerintem aki szereti a történelmi regényeket, odáig van az ügyvédes sorozatokért, az bátran vágjon bele ebbe a kötetbe, mert nem fog csalódást okozni. Nincsenek benne ugyan emlékezetes karakterek vagy gondolatok, ez csak az eseményeket szórakoztató módon elmesélni hivatott történet, ami tökéletesen tisztában is van ezzel. Bármennyire is egyszerolvasós, azért mégis csak örülök, hogy megismerkedtem vele, mert a történelemnek egy olyan szeletébe nyertem így betekintést, amit magamtól nem biztos, hogy felkutattam volna. 

Graham Moore: Az éjszaka fénye

The Last Days of Night

Fordította: Orosz Anna

Agave Könyvek

415 oldal