2011. június 13., hétfő

Egyedül a világban...




Delphine de Vigan: No és én

elolvastam: 2011. június 12.

Nem szokványos ifjúsági regény, a Vörös Pöttyös könyvek között pedig elég furcsa helyet foglal el - valami ilyesmi gondolatok jártak a fejemben, amikor elolvastam az első fejezetet. Legalábbis nekem ha azt mondjátok Vörös Pöttyös, én azt mondom: vérfarkasok, vámpírok, árnyvadászok meg miegyéb. De itt nem. Egy fia természetfeletti lény nincs, se mindent elsöprő szerelem, csak egy kislány, aki kiselőadásának témájául a hajléktalanok életének bemutatását választotta. És No, aki hajléktalan, aki még túl fiatal, aki fekete koszrétege alatt bújik meg a világ szeme elöl, aki napról napra él, aki az utcákat rója a hidegben, maga után húzva a kopott kis kerekesbőröndöt, amiben az életét cipeli... néhány fénykép, pár levél, koszos-kopott ruhák...

Eszembe jut a szabadság, egyenlőség, testvériség, meg az összes többi maszlag, amit az iskolában tanulunk, és ami nem létezik. Nem lenne szabad elhitetni az emberekkel, hogy egyenlők lehetnek itt, vagy másutt.


Lou, a regény egyik főszereplője - tudjátok, a kislány, aki kiselőadást tart - legyen akármennyire is visszahúzódó az osztálytársai, szülei előtt, de előttünk, olvasók előtt azért mégis megnyílik - hiszen ő a regény elbeszélője. Ránk zúdítja az összes komplexusát, érzéseit, otthoni problémáit, No történetét és a vele való kapcsolatát - csak úgy hömpölyög ez az egész, s mi csak hallgatunk megértően, bólogatunk, ha kell, miközben furcsa kesernyés ízt érzünk a szánkban, s olykor, ha már túl sok, igyekszünk megnyugtatni magunkat, hogy ez csupán fikció. Lou csak egy elképzelt mesélő, ahogyan No is az. Igen ám, csak aztán befurakszanak a fejünkbe azok a képek, amiket nap, mint nap látunk a vasútállomásokon, a hidak eldugott szegleteiben, a forgalmas tereken. Képek azokról az emberekről, akikről nem szívesen veszünk tudomást általában. Akik lerongyolódott ruhákban téblábolnak az utcákon vagy csak ülnek a lépcső alján vagy egy padon, meredten bámulnak a semmibe, s talán nem akarják elhinni, hogy tényleg idejutottak. Nem, ez már sajnos nem fikció.

Ez Lou története és persze No-é. És Lucas-é, aki bár nem hajléktalan, sőt elég tehetős szülők gyermeke - de mit ér a pénz, ha a szülők éppen most próbálnak adni egy második esélyt az életüknek, és Lucas-nak ebből ki kell maradnia? Valóban: semmit. Lucas is otthontalan, akárcsak No - csupán annyi különbséggel, hogy neki nem kell küzdenie a hideggel, az utcán való kiszolgáltatottsággal, hiszen van fedél a feje felett. De igazi otthona neki sincs.

Az életben egyedül vagyunk a jelmezünkkel, és nem számít, ha már egészen elrongyolódott



Tudom, most valami olyasmi járhat a fejetekben, hogy ez iszonyatosan nyomasztó könyv - és igen, tényleg az, bár nem mondanám, hogy egy csepp napsugár sincs benne, mert ez hazugság lenne - barátságok köttetnek, vannak dolgok, amik jóra fordulnak, és a hit mindig ott lobog Lou lelkében. A hit, hogy a világ megváltoztatható. Lou egyébként nagyon jó mesélő - komor és szomorú dolgokról beszél ugyan, de valahogy olyan stílusban adja elő, hogy mégis szívesen hallgatod (bocs: olvasod) tovább és tovább. Viszont azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy néhol a magyar fordítás kicsit összecsapottnak tűnt, a nézőpontváltások egynémely helyen egészen érdekesen voltak megoldva (igen, itt az "érdekes" szót kéretik pejoratív értelemben érteni), és nem mindig volt világos, hogy most a szereplők az adott gondolatot hangosan kimondják vagy csak a fejükben. Ezek zavaróak voltak számomra.

Persze, voltak azért dolgok, amikkel nem értettem egyet vagy valamennyire dühítettek a szereplőkkel kapcsolatban, néha az volt az érzésem, hogy csak kenegetik, kenegetik jó vastagon a rózsaszín cukormázat és tejszínhabot a problémák rohadó, penészedő tortájára, örömködnek egy sort, hogy milyen csodálatosan is fest, de enni már köszönik szépen nem kérnek belőle. Ez persze dühítő, de ha belegondolunk tényleg ez az élet. Folyton csak szépítgetjük a problémáinkat (nem csupán a személyesekre gondolok, hanem a társadalmiakra is), esetleg néha megerőltetjük magunkat, és csinálunk valami látszat dolgot, ami fúú, de csodálatos, kapunk is érte pár hátba veregetést, egy-két elismerő pillantást, gondoljuk, hogy most aztán milyen nagyszerű emberek voltunk, de a probléma nem változott. Ugyanott maradt. Sokkal több mindent kéne feláldozni azért, hogy ténylegesen történjen is valami. De valószínű, erre képtelenek vagyunk...

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: No and Me
Fordította: Burján Mónika
Oldalszám: 212
Eredeti ár: 2499 Ft






Képek forrása:
1. http://giovannafn.tumblr.com/page/4
2. http://favim.com/image/78199/

Vélemények:

4 hozzászólás:

Diamant írta...

Már meg is vettem!:D

Heloise írta...

Ó, de jó! Remélem, tetszeni fog :-)

Elliot írta...

Tetszenek az idézetek és a képek is. Jó a poszt:)

Heloise írta...

Elliot, köszönöm szépen :-)

Related Posts with Thumbnails