Ha túl hangos a csend

Már lassan féléve olvastam ezt a könyvet, szóval mondhatjuk úgy is, hogy jól elhúztam a beszámoló írását. Igazából azért volt ez, mert nem tudtam mit is írhatnék róla: most törekedjek arra, hogy azt írjam le, hogy általánosságban véve hogy tetszett nekem, vagy inkább koncentráljak arra, hogy akkor és ott mit adott, mit jelentett számomra. Mert bár gyakran egyezik ez a két dolog, de megesik, hogy nem annyira. Például most.

Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, mikor elkezdtem olvasni. Hogy is felejthetném el? Már vagy egy napja feküdtem az ágyban, teljesen magamra húztam azt a jó vastag, puha takarót, és igyekeztem nem tudomást venni arról a tényről, hogy ott kint, az ablakon túl megy tovább az élet. Én inkább csak tocsogtam az önsajnálat mocsarában, és úgy gondoltam, nincs az a pénz, hogy kibújjak a takaró alól. De a Borzalmas Napok másodikján egyre inkább elfogott az az érzés, hogy szükségem van valamire. Valami könnyűre, valami megnyugtatóra... tudjátok, valamire. Cecelia Ahern jutott eszembe először, nem tudom miért. Egyszerűen, ahogy megfogalmazódott bennem, hogy mit is szeretnék, rögtön az ő neve ugrott be.

"Egy júniusi péntek reggelen lettem Luke legjobb barátja. Éppen 9.15-kor. Azért tudom ilyen pontosan, mert ránéztem az órámra. Nem is tudom, miért, mert sehová nem készültem időre. De hiszem, hogy mindennek oka van, és talán azért pillantottam az órámra akkor, hogy a történetet pontosan mondhassam el. A részletek pedig fontosak a történetekben, nem igaz?"

Ez a bekezdés akkor hihetetlenül jól esett, mintha egy válasz lett volna a fel nem tett kérdésemre. Mindennek oka van. S általában visszatekintve az eddig történt eseményekre, mintha ez tényleg igaz lenne. Mintha nem random módra vágna hozzánk az élet ezt meg azt, hanem az idő múlásával felfedezhetjük az események közötti ok-okozati láncot: mintha egy jól megkomponált történet szereplői lennénk. Semmi sem céltalan.
S aztán ez a párbeszéd köztem és a könyv között egészen a legutolsó oldalig folytatódott - no, nem mintha épp' egy láthatatlan barátommal akadtak volna problémáim. Hanem csupán annyi, hogy néhány mondat, bekezdés rám talált. Ott és akkor.
Tudom különben, hogy vannak ennél sokkal szebben megírt, eredetibb gondolatokkal teletűzdelt történetek, és azt is tudom, hogy Ahern sokszor abszolút nyilvánvaló vagy kissé elcsépelt gondolatokat mond ki, de hé, azért vannak ezek az időszakok - legalábbis nálam biztosan - amikor pont ezekre a nyilvánvaló dolgokra van szükségem. Mert amikor az ember ennyire maga alatt van, hajlamos rá, hogy elfelejtse. S jó, ha van valami, ami emlékezteti ezekre.

Maga a történet - az Ahol a szivárvány véget ér -nél - egy kedves, bájos romantikus vígjátékra emlékeztetett. A főszereplő, Elizabeth egy kissé merev, végtelenül precíz nő, aki egyedül neveli húga kisfiát. S váratlanul betoppan az életébe egy Ivan nevezetű titokzatos férfi, aki hamar megmutatja számára, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.


Szóval, mondom: a történet kicsit hollywood-i - ez gondolom, most nektek is leesett. Lehet, sőt egészen elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem egy olyan időszakomban futunk össze csupán egy kellemes, de felejthető élmény lett volna. Így viszont annál jóval több lett: egy teljesen saját bőrön megtapasztalt példa arra, hogy a könyvek tényleg vigaszt tudnak nyújtani. És tudom, ez most tök nyálas gondolat, de ez van. nem hiába halogattam ezt a bejegyzést, mert éreztem, hogy ez lesz
És köszönet érte Amadeának, jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen szép ajándék.

u.i.: imádom ezeket az ír kisvárosokat!

Cecelia Ahern: Bárcsak láthatnál
Eredeti cím: If You Could See Me Now
Fordító: Dávid Anna
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 280
Eredeti ár:


(kép forrása: girlscene.nl)