Los angeles-i komédiás

Isabel Allende: Zorro

kiolvastam: 2010. július 15.

Zorro nevét kislánykorom óta ismerem, hiszen akkoriban nagy rajongója voltam a Disney által készített sorozatnak. Minden egyes vasárnap délután ott izgultam a tévé előtt, s vártam mikor tűnik fel ez az álarcos megmentő.

Aztán ahogy levették az adásról, valahogy bennem is elmúlt a Zorro-láz, s más dolog után néztem, amiért rajonghatok. Mert én kicsinek ilyen voltam. Aztán a napokban nemrég megpillantottam a könyvtár egyik polcán Allende regényét, aminek a borítóján ott díszelgett Antonio Banderas teljes Zorro-felszerelésben. Hát jó, miért is ne? - gondoltam. Kivettem.

Allendétől ez az első könyvem, így nem támasztottam a regénnyel szemben semmilyen elvárásokat. Inkább kíváncsi voltam mit tud az írónő. Ahogy fellapoztam az első oldalt, magam elé képzeltem egy kedves, öreg nénikét akit a hintaszékében hátradőlve elragad a mesék és kalandok világa. S csak mesél és mesél. S én ott ülök a lábainál, felhúzott térddel és hallgatom. Mintha csak azt kértem volna: "Mesélj Zorro-ról!" S ő belekezdett.

A regény narrátora, mint ahogy a fent említett impressziómból is kiderül, nagyon tud mesélni. Olyan jól forgatja a szavakat, akárcsak hőse a kardot. Bár, meg kell mondjam, hogy nagyon furcsa volt ez a kevés párbeszéd: Allende tényleg ritkán szólaltatta meg a szereplőit. Ők inkább meghúzódtak a háttérben, s a szavakat teljesen a mesélőre bízták.

A történet Zorro vagyis Diego de la Vega ifjúkoráról szól: így a borító kicsit megtévesztő lehet azok számára, akik a Banderas-os történet valamilyen formáját sejtik a lapokon. Az elején még csak egy egyszerű, ám kivételes bátorságú fiúcskával találkozhatunk, akit mindig ott kísér hűséges barátja, fogadott testvére az indián származású Bernardo. Olyan kalandoknak lehetünk szemtanúi, amelyek nagy szerepet játszottak a későbbi Zorro jellemformálódásában. Megismerjük minden egyes ruhakellékének, fegyverének a történetét: milyen megfontolásból és hogyan került hozzá. Allende jó oviskislány módjára öltözteti fel szépen lassan, fejezetről fejezetre ezt a jól ismert alakot, aminek az eredménye lesz az ostoros-kardforgató-kalapos-maszkos-Tornádó gazda, bátor hős, akit mi már a gyengék és elesettek védelmezőjeként ismerünk.

Rengeteg kalandot élünk meg az ifjú Diego oldalán, s talán mikor letesszük a könyvet a kezünkből, mi is átalakulunk egy kicsit. Mi is szeretnénk lóra pattanni és vágtatni a végtelen mezőkön, maszkot húzni, hogy azt tehessük végre amit a szívünk diktál és ne kelljen megfelelnünk a társadalom rólunk kialakított képének,s mi is szeretnénk hőssé lenni. Talán.

Allende regénye még olyan szempontból is jó volt, hogy nem csupán szórakoztatott, hanem igen komoly kérdéseket állított a középpontba, amiken érdemes elgondolkodni, kicsit belemerülni. Magunkba nézni.

Úgy képzeltem, hogy ez egy könnyed, kikapcsoló olvasmány lesz, de ehelyett egy olyan regényt kaptam, ami a kaland mellett szolgál jópár mondanivalóval az indiánok-telepesek helyzetéről, a felsőbbrendűség kérdéséről, a kirekesztettség társadalmi vonatkozásairól, az igazság védelméről, a beteljesületlen szerelemről és a folytonos sóvárgásról és még sok mindenről. Tetszett a könyv, bár ebben a melegben kicsit türelmetlenebb voltam, mint kellett volna. Így a regény 6 pontot kap nálam.

Fülszöveg: Ki ne ismerné a mozikból Zorro kalandjait? A hőst, aki nyaktörő mutatványaival a legreménytelenebb helyzetekből is mindig megmenekül? Isabel Allende a legendás Diego De La Vega ifjúkorát meséli el, hogyan lett a jómódú kaliforniai fiúból az igazság bajnoka, a szegények oltalmazója. Kalandjain keresztül betekintést nyerünk a 19. századi Spanyolországnak és amerikai gyarmatának sokszínű világába, társadalmi szokásaiba. Mindenekelőtt azonban élvezhetjük a furfangos ifjú hajmeresztő hőstetteit. S hogy figyelmünk egy percre se lankadjon, az írónő megalkotta az írónő két segédjének figuráját, így aztán már nem egy, hanem három álarcos lovag kápráztatja el leleményeivel az olvasót.