Itt és most

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
kiolvastam: 2010. július 10.

Különös dolog az idő. Illékony és megfoghatatlan, mégis érezzük, hogy létezik, tudjuk, hogy múlnia kell. Nemcsak a Nap járásából, az évszakok váltakozásából látjuk ezt, hanem a jeleket saját magunkon is észrevesszük. Kezdetben hihetetlen boldogságot érzünk, ahogy hónapról hónapra, évről évre hány centivel leszünk magasabbak, ahogy egyre többet tudunk magunkról és a minket körülvevő világról, s rájövünk mennyi mindent megtapasztalhatunk: egyre jobban úgy érezzük mienk a világ. Ám mindenkinek az életében van egy fordulópont. Egy pont, ahol a világ nem tágul tovább számunkra, hanem egyre zsugorodik, egyre keservesebb lesz minden egyes felkelés reggelente, ráncaink végigszántják arcunkat, mozgásunk lassú lesz és nehézkes, s előbb-utóbb az idő végez velünk. Ez a sorsunk.

Henry DeTamble, Niffenegger regényének főhőse, mindnyájunknál szorosabb kapcsolatban van az idővel: nagyobb szerepet játszik az életében, mint bárkinek. Henry időutazó. Itt persze gondolhatnánk egy furcsa és kicsit hibbant, kócos hajú feltalálóra aki egy fura szerkezetet tervezett, ami a fénysebességnél gyorsabban képes száguldani, s így képes túllépni az idő korlátait. Izgalmas lenne, de ezt már megfilmesítették mások. Henry esetében nem ez van: az időutazás számára nem lenyűgöző dolog, hanem nyűg. Egy genetikai betegség eredménye, minek következtében az időutazás számára kontrollálhatatlan: nem tudja mikor és hova fog kilyukadni. S az egész dolog egyik nagy kellemetlensége: az időutazás során nem tud semmit magával vinni, még ruhát sem.

Egy biztos, hogy az élete érzelmi csomópontjai szolgáltatják számára az időutazások színhelyeit: ez jó dolog, de ugyanakkor nagyon fájdalmas is. Találkozhat az általa szeretett emberekkel, de újraélheti élete borzalmait is, és semmit se tud tenni, hogy megakadályozza. Hiszen Niffenegger regénye szerint az embernek nincs lehetősége megváltoztatni a múltat, az mindenféleképp úgy fog alakulni, ahogy alakulnia kell. Nincs kiút.

Míg az átlag emberek mindig a múlt után vágyakoznak, s próbálnak hozzá vissza-visszatérni, de azok fénylő homokszemként peregnek le ujjaikról, s nincs lehetőségük a megtartására, addig Henry a jelen, az itt és most meghatározhatatlan, számára illékony homokjában igyekszik megkapaszkodni, de az folyton kifolyik a markából. Számára a jelen csak annyiban különbözik a többi idősíktól, hogy bármennyire is szeretne mindig és teljes egészében ott létezni, mégse képes rá.

Az egyetlen biztospont, akihez mindig visszatér (hol a múltban, hol a jelenben, hol a jövőben) az Clare, a felesége. A lány hatévesen pillantotta meg először férjét, aki a jövőből jött. A közös jövőjükből, amely boldogsággal és csalódásokkal egyaránt tele van, de igyekeznek normális családként élni mindennapjaikat.

A regény Clare és Henry nézőpontjából mondja el kettejük nem éppen kronológikus történetét. Ez talán az elején kicsit zavaró lehet, de hamar hozzászokik az ember az időbeli ugrásokhoz, és a regény atmoszférája előbb-utóbb körüllengi, nem ereszti. Tetszett benne, hogy nem egy csöpögős, nyáltól fröcskölős szerelmi történetet olvastam, amit zsebkendővel kell felitatni, de mégse veszített semmit abból a tulajdonságából, amely képes megérinteni az ember lelkét. A nyelvezetének vulgaritására sokan panaszkodtak, s ez engem is olykor zavart, néha nem éreztem odaillőnek, de volt hogy csak átsiklottam ezen. Inkább a fordításnak a hibái ütköztek ki nálam (vagy ez inkább a lektorálás hiánya lett volna? Nem tudom.), volt hogy szívesen áthúztam volna a mondatot, úgy ahogy van.

De összességében tetszett a történet, ezért végül 8 pontot adok neki. A filmre is kíváncsi vagyok most már, szóval a napokban meg is fogom nézni. Vajon hogy sikerült ezt a nem mindennapi történetet átültetni a filmvászonra?

Fülszöveg:

Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb.
Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen.

„Azoknak, akik azt mondják, nincsenek igazán új történetek, szívből ajánlom Az időutazó feleségét, ezt az elragadó regényt, amely irodalmilag kiváló, szédítően fantáziadús, és észbontóan romantikus.”
Scott Turow