Testvérnek lenni

Jodi Picoult: A nővérem húga


kiolvastam: 2010. július 27.

Szeretem az olyan témájú regényeket, amik az élet nagy ellentmondásait boncolgatják vagy olyan problémákat vesznek górcső alá, amelyek bár egyedi esetek, mégis megmozgatnak az emberben valamit. Ha mást nem is, legalább félórára -órára az ember leül, és járatja magában azokat a kérdéseket, amik a regényben előfordultak. Na, Picoult regénye pont ilyen!


"Szerintem vannak az életben olyan útkereszteződések, amikor nagy horderejű döntéseket hozunk, miközben nem is vagyunk ennek tudatában. Mintha az újság címlapját tanulmányozva kissé lemaradnánk, mikor a piros lámpa zöldre vált, s ezért megússzuk, hogy belénk rohanjon a tűzpiros kisteherautó, amely veszélyes előzésben kiugrott a sorból, s helyettünk más valakivel karambolozott. Vagy bemegyünk egy kávézóba, s ott találkozunk jövendőbelinkkel, aki éppen apró után kutat a zsebében a kasszánál"


A nővérem húga arról szól, hogy hogyan képes beárnyékolni egy súlyos betegség egy boldog, majdnem tökéletes család mindennapjait. Mert Fritzgerald -ék azok lehettek volna, ha Kate nem betegszik meg. Ők lehettek volna az a tipikus amerikai álomcsalád a kertvárosban, két gyönyörű gyerekkel, boldog és szerető szülőkkel. Mennyivel másként alakulhatott volna mindannyiuk sorsa! De viszont akkor Anna sem született volna meg, akit szülei azért hívtak életre, hogy tökéletes donorja legyen beteg kislányuknak.

Na, ez a rész már problémásabb, ugye? Persze, az ember szívesen ad a testvérének bármit, s bárki megmentené a sajátját, ha lenne rá lehetősége. De az megint egy másik dolog, hogy valaki csak azért jön a világra, hogy megmentse a testvérét, s soha sem kérdezik meg tőle, hogy akarja-e. Ezt kell csinálnia, ezért él. Ki kell állni a kellemetlenségeket a kórházban, a kezelések mellékhatásait, s ezért még egy köszönöm se jár, mert ez a dolga, s ez így természetes.

Anna legnagyobb problémája azonban mégsem ez. Épp a tinédzserkor küszöbén van, az identitáskeresés fázisában, ám ez számára még bonyolultabb dolog, mint a legtöbb kamasznak, hiszen ő csupán a nővére által meghatározható: a születésének oka, az élete eseményei, az egészségének megtartása mind-mind nővérével, Kate-tel van kapcsolatban. S Anna pont ezen szeretne túllépni: szeretné megtalálni azt az énjét, amelyikben Kate nem játszik ekkora szerepet, azt az ént, amely egyedi és szuverén dolog, amit meg kell találnia mindenkinek ebben az életszakaszában.

"Mikor Kate született, gyakran elképzeltem, milyen szép lesz majd az esküvője napján. Attól a naptól fogva, hogy megállapították nála a leukémiát, esküvő helyett középiskolásként vetítettem őt magam elé, amint az érettségi felé tart. Amikor visszaesett az állapota, mindez köddé vált – s csupán az ötödik születésnapjára rendezett bulira gondoltam. Mostanában már nem képzelek el semmit, így mindig mindent felül tud múlni."


De talán, annak a gyereknek a legrosszabb, aki alkalmatlan volt erre a szerepre. Aki nem lehetett megfelelő donor Kate számára, s így feleslegesnek és tehetetlennek érzi magát. Jesse, a báty pont így van ezzel, s ezért is lépett a problémás, bajkeverő fiatalkorúak dimbes-dombos útjára. A szülei szerint kezelhetetlen, pedig valójában csak egy kis figyelmet akar – mint oly' sok gyerek.

Az anyuka iránt, hogy mit érzek, sokszor nem volt tiszta. Egyfelől haragudtam rá azért, mert így elhanyagolja a másik két gyermekét, s Kate pedig szinte mindig elsőbbséget élvez. Senkit nem kérdez semmiről, ő csak azon van, hogy Kate túlélhesse ezt a napot és a következőt is. Bár, nekem még nincs gyermekem, de ennek ellenére, hogy nem tetszett a viselkedése a többi gyerekével szemben, azt azért meg kell hagyni, hogy Kate-nek viszont nagyon jó anyukája volt. S valószínű én is, vagy bárki így tett volna a helyében. Ha van egy beteg gyereked, aki bármikor meghalhat, akkor az ő túlélésére fogsz koncentrálni, nem legyinthetsz, hogy ennek már úgyis mindegy. Küzdened kell, és remélni, mert különben életed végéig bánni fogod, hogy elmulasztottál valamit vele kapcsolatban. S csodáltam az anyukát, hogy nem roppant össze ennek a hatalmas tehernek a súlya alatt: tudta, hogy nem engedheti meg magának ezt. Csak a kislánya számított, és semmi más. Az ötletessége Kate felvidításával kapcsolatban sokszor meghatott, és az, hogy az élet hétköznapi dolgaiból nem akarta kihagyni a betegsége ellenére, mindig megindított.

"Ha az embernek van egy testvére, s az meghal, akkor az ember nem mondja többé, hogy van testvérem? Vagy akkor is testvérek maradunk, amikor az egyenlet egyik felét leradírozzák?"

Picoult -t egyébként sok éve már, hogy halogattam. Nem a témája miatt, hanem azért, mert nagyon féltem attól, hogy olyan mélyen depresszív lesz a hangulata, hogy megfojt. De nem így lett! Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem lebeg a fejünk felett a téma komolysága, de nem kerültem tőle mély depresszióba, s a sírás is csak a legutolsó oldalon kapott el. Picoult stílusa könnyed, nem telepedik rá az emberre, sőt olykor még a bájos jelző is kifejezetten illik rá. Tetszett az is, hogy az összes szereplő narrátor ebben a regényben. Mindenki elmeséli, hogy ő hogyan élte meg az adott helyzetet, vagy úgy magát az életet. Minden szereplő tette, gondolata értelmet nyer ezáltal, s az olvasó egyiket se tudja elítélni, bármit is csinált vagy mondott az illető. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ott is folyton narrátorok nyüzsögnének a fejünk felett, s akkor talán jobban megértenénk a többi embert is...

"A gyerekek úgy gondolkoznak, hogy tárva-nyitva vannak a világra, és szerintem akkor lesznek felnőttek, amikor lassan becsukódnak."

Picoult regénye szerintem olyan, mint a való élet. Itt sincs egyetemes és egyszerűen megállapítható igazság. Itt is, akárcsak olykor az életben, nem lehet abszolút jó döntést hozni, mert mindig lesz olyan, aki sérülni fog, aki veszít ezzel valamit. Itt a világ nem fekete vagy fehér, mint ahogy azt sok mű állítja: nincs jó vagy rossz oldal. A célok mások.

Szerintem jó regény volt, és érzem hogy adott valami pluszt is, nemcsak kellemes elfoglaltságot egy-egy unalmas délutánon. Elgondolkodtatott, s a végén sikeresen átéltem a katarzist. Az egyetlen dolog ami olykor zavart, a sok időbeli ugrás, amiket nem mindig tudtam rögtön hova tenni: volt, hogy vissza kellett lapozzak, hogy megtudjam mikor is játszódott ez az esemény. De lehet, hogy csak simán figyelmetlen voltam. A másik dolog, amit szerintem jobban is meg lehetett volna oldani az az, hogy a narrátorok között stílusbeli különbségek is legyenek: hogy az ember ne csak a felirat miatt, hanem magától érezze, hogy most éppen ki beszél.

Picoult regényét így 9 pontosra értékelem.