"Ki látott engem?"

Baráth Katalin: A fekete zongora

kiolvastam: 2010. november 18.

S ki lát minket, magyarokat? Vagy egyáltalán: szeretne-e minket látni bárki a könyvlapokon vagy a filmvásznon? Nem jobb dolog egy olyan álombeli Amerikáról álmodozni, ahol kolbászból (bocsánat, sajtburgerből) van a kerítés, a szökőkutak Coca-Colát lövellnek fel a levegőbe, miközben az emberek mindennap megélik a Szex és New York egy-egy epizódját? Sokan úgy gondolják manapság, hogy könyvet, filmet vagy akármit nem lehet eladni az itthoniaknak, ha nincs benne egy kis (vagy nagy) amerikai ízvilág.

Baráth Katalin is nyugodtan írhatott volna Beverly -kről és Ken nevű férfiakról, vagy magyar nevet viselő, de mégis amerikai életformát élő emberekről. De nem tette, hál' Istennek! A fekete zongora úgy gondolom, hogy egy igazi hiánypótló mű a kortárs magyar szórakoztatóirodalom polcán. Számomra az eredetisége abban állt, hogy ezt a szórakoztatni hivatott regényt egy olyan történelmi korba helyezte, ami valamennyire távol áll jelenlegi világunktól - így megvan a varázs, hogy kizökkenünk olvasás közben a hétköznapokból- , de mégsem annyira, hogy képtelenek legyünk megérteni vagy elképzelni azt hosszabb magyarázatok nélkül. Így nyugodtan hátradőlhetünk fotelunkban, s odaképzelhetjük magunkat a boldog békeidők korába, élvezhetjük a szereplők csetlés-botlásait, találgathatunk hogy vajon ki is a rejtélyes sorozatgyilkos, aki Ókanizsa nyugodt polgárait rémületben tartja.

Sőt, a nagyvilág igazából semmit sem tudott Ókanizsáról, amit nem csupán a telefonhálózat, villanyvezetékek vagy aszfaltutak hiánya okozott, hanem a helybelieket kevéssé jellemző szenvedélyesség, ambíció és extravagancia. Iparkodni és takarékoskodni! – Ha az ókanizsaiaknak szükségük lett volna jelszavakra, bizonyára ezeket tűzték volna zászlajukra, megannyi korabeli mezővároshoz hasonlóan.

Persze, véletlenül se egy véres, rémes, borzongató gyilkolászós krimit képzeljünk el A fekete zongora kapcsán, mert akkor bizony nagyot csalódhatunk. Hamarabb találunk itt komikus helyzeteket, mint a hullák állapotának több oldalon keresztüli ecsetelését. S ez szerintem így van jól, hiszen így az olyan gyengeidegzetű olvasók, mint én, sem futamodnak meg a könyvtől. Érdekes volt számomra, hogy a krimiszál egyáltalán nem volt kizárólagos - persze, nyilván fontos volt, hiszen mégiscsak ez volt az apropója a könyvnek, de nekem olvasás közben valahogy mégse ez volt a lényeg. Jobban érdekeltek Veron magánéleti ügyei vagy az Ady felolvasóest. Bizony, Ady! Akik esetleg még nem olvasták, azoknak megsúgom, hogy egy rövid jelenet erejéig még a költő is felbukkan Szeged városában, s így a regényben is.

Igazán szerethető szereplőket vonultat fel az írónő, akikért ha a végtelenségig nem is voltam teljesen oda, de azt azért bátran mondhatom, hogy olvasás alatt örültem a felbukkanásaiknak, s ami fontos még velük kapcsolatban: egyáltalán nem éreztem őket papírszagúnak, szerintem igenis élethűek voltak.

Az a szerencsétlen zongorista ennyi idő alatt bizonyára megértette, hogy a mi kis városunkban ő immár erkölcsi hulla. Ami gyakorlatilag nem sokban különbözik a biológiai hullától.

S akármennyire is szórakoztatóirodalomról beszélünk A fekete zongora kapcsán, aminek a kereteit nem kívánja a mű meghaladni, azért mégiscsak felbukkannak komoly dolgok is, mint például az antiszemitizmus és az idegengyűlölet, vagy egy kicsit azért mégiscsak könnyedebb témaként az irodalmi művek lehetséges olvasatai is előkerülnek - igaz, nem ezeken van a hangsúly, de azt hiszem akkor már nem tartozna a könnyed olvasmányok kategóriájába.

Őt magát ugyan nem érdekelt sem a politika, sem a nemzetek egymás elleni acsarkodása, annyit most mégis meg kellett állapítania, hogy a mondatok és az indulatok mindenütt hajszálra egyformák. Épp csak más-más nyelven harsogják őket.

Nagyon jó könyv a kikapcsolódáshoz, könnyed olvasmány, de mégsem limonádé - a maga műfajában szerintem kiemelkedően jó. S amit még érdemesnek tartok megemlíteni a könyv kapcsán, az az, hogy ez volt az első könyv Magyarországon, amelyben nem hivatásos kritikusok ajánlói szerepeltek a címlapon vagy a hátoldalon, hanem könyvesbloggereké. Ezt jelenleg a Lybrum Kiadó is szorgalmazza, s őszintén remélem, egyre több kiadó fog hasonlóan tenni a valamikori közeljövőben. A könyv nálam 9 pontot ért el!

A fekete zongora blogját ITT elérhetitek

Kiadó: Agave Kiadó
Oldalszám: 303 oldal
Eredeti ár: 2980 Ft
ISBN: 9 789639 868816

A történet:
Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.