"Amelyben hősünk elképesztő tökéletességre viszi a nagyságot"

Henry Fielding: A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténete

kiolvastam: 2011. március 27.

Joanthan Wild nagy ember volt. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami az igazi nagy embereknél szokás: lopott, csalt, hazudott, ám nagy közmegbecsülésnek mégsem örvendett, mert nem volt se politikus, se hadvezér. Ő csak egy zsivány volt, még hozzá milyen! Henry Fielding regénye az ő élettörténetét meséli el egészen születésétől kezdve haláláig, kitérve minden olyan apró mozzanatra, amiben felcsillan Jonathan Wild nagysága, miközben erről-arról moralizál egy-egy kitérőben.

" Hősünkbe e hitványságból az emberileg lehető legkisebb adag szorult, ezért merészeltük őt NAGYságnak nevezni, és olvasóink, nem kételkedünk benne, történetének átolvasása után egyetért majd velünk abban, hogy őt erre a rangra érdemesnek ítéletük"

Fielding az egész történetet dokumentarista stílusban írta, legalábbis ennek a látszatát igyekszik kelteni: a regény elején felrajzolja Jonathan Wild családfáját, kiemelve belőlük az igazán nagy embereket egy-egy anekdota erejéig; bizonyos információkat úgy állít be, mintha valami nagyon fontos forrásból merített volna; néha megjegyzi, hogy egy-egy időszakról hiányosak az ismeretei és így tovább. Egyébként ezek a megoldások nagyon sokszor mulattatóan hatnak, legalábbis nekem nagyon tetszettek.

S persze ott van az irónia is, amit lehetetlen nem észrevenni már az első oldalaktól kezdve, és képtelenség enélkül olvasni a könyvet. Az egész, általunk ismert és elfogadott értékrend visszájára fordul itt: a jóságból, a szeretetből alávaló dolog lesz, vagy fordítva: ami a mi eszünkben megvetendő, az itt csodálatra méltó. A szűzies Laetitia, Wild úr kiszemeltje, pedig éppen minden, csak nem szűzies (ezt akár csúnyábban is megfogalmazhattam volna) . Egyszóval, itt minden a feje tetejére áll. Nem szabad egyből minden egyértelműnek tűnő fogalmat készpénznek venni, utána kell járnunk, hogy vajon a regény világában milyen értékek vannak hozzárendelve, mert különben nagyokat pisloghatunk.
A kedvencem az egészben, az a nyelvben megmutatkozó irónia: Wild és a többi zsivány párbeszédei, monológjai mind igazán fennkölt és retorikus stílusban vannak megírva, választékos szókinccsel - ám néha azért kibújik a szög a zsákból, mert olykor-olykor előbukkannak alpári kifejezések, amik szerintem igazán mulattatóan hatnak a sok finomkodás között- , ám a regény közepén egyszer csak belehelyez egy levelet, amit Wild írt, és persze a narrátor elöljáróban egekig magasztalja stílusát, helyesírását stb , ám amikor elolvastam a levelet, jól meglepődtem ( a nevetés mellett): természetesen, annyira tele volt durva helyesírási hibákkal, hogy akár már azt mondhatnám, hogy a levél olvashatatlanná vált, vagy legalábbis nagyon nehezen olvashatóvá.

"Mivel igen-igen helytelennek tartanók, hogy bárminemű felfedezésünket elhallgassuk olvasóink elől, (...) némileg elkalandoztunk itt e tárgyunktól azért, hogy az együgyű és a jóra hajlandó embereket a következő kis leckében részeltethessük: keresztényi kötelesség ugyan, s mi is azt tanácsoljuk, hogy bocsáss meg ellenségednek, de soha se bízz meg olyan emberben, akiről okod van feltételezni, hogy sejti: te tudod, hogy ő ártott neked"

Érdekesek voltak még a párhuzamok a zsiványok és a politikusok, hadvezérek közt, ez elég sokszor feljött a szövegben. Igazából Fielding nem tesz különbséget köztük jellemben, bár azt mondja, hogy szerinte a tömegek élén álló zsiványok - azaz a politikusok, hadvezérek stb - sokkal rosszabbak, mert azok több embert károsítanak meg, és nem egyszer súlyosabban és ráadásul több ideig, mint a tolvajok, rablógyilkosok.

Nem mondanám, hogy könnyű olvasmány, mert nem az. Akik pedig szeretnek egy regényben kizárólag a cselekményre koncentrálni, azokat el kell szomorítanom ezzel kapcsolatban, ugyanis az olvasót nem érhetik meglepetések, mert a fejezetek elején mindig van egy apró összefoglaló az adott rész tartalmát illetően, és ennél fogva nem érezhetjük azt a "húha!" -érzést. De ennek ellenére viszont nem tagadhatom - habár miért is tenném - hogy eszméletlen szórakoztató könyv volt, sokat nevettem rajta. Meg is fogadtam, hogy egyszer belevágok a Tom Jones -ba is. Egyszer.
Az értékelésemben 5 pontot ért el!