Egy igaz ember

Victor Hugo: A nyomorultak

kiolvastam: 2011. március 8.

Van valami félelmetes abban, mikor belevágunk egy hatalmas lélegzetvételű regénybe. Legalábbis én mindig így érzek, hiszen tudom, hogy össze leszek kötve vele több hétre, vagy akár hónapokra. A nyomorultaktól is emiatt tartottam, hiszen a maga 1484 oldalával egy egészen tisztességes méretű regénynek számít, ami egy igazán hosszú elköteleződést ígért. S valóban: majdnem pontosan kerek egy hónapig kalandoztam Hugo regényének világában, és most, hogy elolvastam ennek a rengeteg oldalnak az utolsó sorát is, átbogarásztam a könyvek végén található jegyzeteket, elégedetten csuktam be az utolsó könyvet, majd kissé szomorúan utoljára megsimogattam a könyv fedelét. Négy hétig társam volt ez a regény: minden este ott várt engem a párnám alatt, hogy végre ismét kézbe vegyem, kinyissam újra és újra, több éjszakát is átvirrasszak felette vagy éppen pár oldal elolvasása után fáradtan ismét visszategyem a helyére. Viszonyunkban akadtak ugyan hullámvölgyek, de azért mégis azt mondom, hogy jó társam volt ez a könyv.

S ez mindenekelőtt Hugo érdeme. Azt hiszem, kevés író mondhatja el magáról, hogy képes fenntartani olvasója érdeklődését a nem szorosan a cselekményhez tartozó gondolatokkal, történésekkel. Bevallom, néha én is időhúzásnak éreztem ezeket a részeket, néha haragudtam is rá emiatt, mert sokszor pont a legizgalmasabb részbe szúrt bele egy-egy ilyen elmélkedést. De ahogy túltettem magam ezen, Hugo ismét elvarázsolt: rengeteg érdekes kérdés, eszmefuttatás bukkan fel a lapokon, és el tudom képzelni, hogy ez a korabeli olvasóknak mennyivel érdekesebb lehetett - mert sokkal többet megértettek belőle. Persze, az író sok mindent megmagyaráz, így a lényeget én is felfogtam belőlük, de mivel tudom, hogy mennyire hiányos a francia műveltségem, ezért gondolom, hogy a sorok között még jóval több gondolat, kérdés rejtőzik. Ezek megfejtésében sok segítséget nyújthatott volna a könyvek végén található jegyzet, de őszinte leszek: akkor lusta voltam a végére lapozgatni (főleg, mivel nem is jelölték, ha valamihez tartozott lábjegyzet), így ezt az elolvasás utánra halasztottam - ami persze nem ugyanaz, mintha akkor jöttem volna tisztába mindennel, de már mindegy.

Sokszor bánkódtam amiatt is, hogy nem Hugo korának Franciaországában élek: jó lett volna elzarándokolni azokra a helyekre, amelyeket a regényében is megemlít; jó lett volna látni saját szememmel is azokat a dolgokat, helyszíneket, amik vagy valódi történetükkel vagy az író által köré képzelt fikciójukkal bekerültek a regénybe épp' csak pár sor erejéig, vagy fontos, visszatérő helyszínként.

A regény felépítése, a szálak össze-visszacsavargatása, a történet ritmusa mind-mind őszinte csodálatot és tiszteletet váltott ki belőlem. Ez egy igazi nagyregény -bár, tudom nem mondok ezzel új dolgot, hiszen sok hozzáértő ember már megénekelte előttem, de azért gondoltam, én is leírom -, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A nyomorultak nem csupán egy egyszerű történet egy fegyenc erkölcsi felemelkedéséről, hanem vélemény a társadalomról, a törvényekről és a jogról, Párizsról és a francia történelem közelmúlt eseményeiről is. Hugo ebben a regényében sok olyan dolgot mondott ki és olyan kérdéseket tett fel, amiket akkoriban legszívesebben a szőnyeg alá söpörtek volna - nem is csodálkozhatunk, hogy első megjelenésével óriási társadalmi visszhangot keltett, és még a Francia Népgyűlés is napirendre vette a leírtakat.

"Hugo igazán alapos" - emlékszem, ezt egyszer Andiamo jegyezte meg nekem még régebben. Akkor még nem tudtam pontosan mire gondol - bár, voltak sejtéseim. Most, hogy elolvastam ezt a könyvét, azt hiszem én se jellemezhetném jobban az író mindent leíró, gondosan részletező stílusát: tényleg alapos. Például ha a főhőst egy szobában látjuk viszont, akkor annak a szobának minden zegzugát megismerjük a székektől egészen a sarokban lógó pókhálóig - s lehet, hogy még az ott gubbasztó pók történetét is megismerjük. Ez persze, lehetséges hogy ijesztően hat egyesek számára, de higgyétek el, hogy csak az első pár ilyen okozhat nehézséget. Ahogy haladunk az oldalakkal, mi is lelassulunk az elbeszélés ritmusára, és megtanuljuk, hogy mindent ki kell várni. És higgyétek el: megéri!


Na de, hogy ne csak dicsérgessem Hugo bácsit, azért azt is el szeretném mondani, hogy a szereplőkkel nem voltam teljesen kibékülve. Túl szélsőségesek, túlságosan egy eszmének vannak alárendelve. Néha Jean Valjean -ban felcsillan ugyan néha olyan érzés is, ami nem illene a karakteréhez, de cselekedni sose cselekszik máshogy: csak olyan jean valjean-osan.
De a legidegesítőbb mégis Cosette volt a számomra - ó, tudom: szentségtörés. bocsi érte- : ő egyszerűen egy olyan szereplő volt végig, akit csak sodort az ár; fogalma nem volt, hogy mi folyik körülötte, de nem is volt rá kíváncsi; alig cselekedett magától mindenféle külső behatás nélkül. Cosette olyan volt mint a Catherine nevezetű babája: mindenki csodálja, kézbe venné, és ha lerakják a földre, egyszerűen ott marad. De ennyi erővel bárhova tehetnék, mindenhol ott maradna. Mert ő csupán egy baba. Cosette is az volt, szerintem.

Szóval, mindent összevetve Hugo regényét igazán megszerettem, örülök, hogy elolvashattam. Azt hiszem, ha nem lett volna ez a Várólista csökkentés, még mindig olvasatlanul a polcomon lenne, és felháborodva követné minden mozdulatomat, mikor éppen a következő olvasmányomat választanám ki magamnak.
Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Les Miserables
Fordította: Lányi Viktor, Révay József, Szekeres György
Oldalszám: 1484 oldal
Eredeti ár: 100 Ft (1967-es kiadásról van szó)