Gondolatok az értelmezésről

- avagy: ennél fantáziátlanabb címet azt hiszem ki se találhattam volna. Különben a bejegyzés se valami izgi... én szóltam! -

Az értelmezés képessége minden emberben benne van, nem szükséges hozzá bebiflázni Paul de Man vagy Roland Barthes elméleteit, hogy ennek a tudásnak a birtokában legyünk, hiszen például amikor kijelentjük, hogy tetszik-e számunkra egy könyv avagy sem, már azzal is tulajdonképpen értelmezünk. Néha tudattalannak, sőt teljesen természetesnek tűnik a dolog, néha talán észre sem vesszük, mikor csak úgy sodor magával a történet. De vannak olyan esetek is, amikor a könyvben talált gondolatmorzsákat tovább kelesztjük magunkban: kiegészítjük, és eközben nagy egyetértéssel bólogatunk, máskor pedig éppen ellentmondunk. Amikor éppen nem vagyok mentálisan leterhelt állapotban, akkor számomra az ilyen esetek a legérdekesebbek és legizgalmasabbak. Szeretek a könyvekkel beszélgetni.

Kép forrása: http://www.culturareviu.com/

Az értelmezés tehát benne rejlik az egyszerű tetszett/nem tetszett kijelentésekben - még akkor is, ha pontosan megindokolni nem is tudjuk - , de a tovább kelesztett gondolatmorzsákban is ott rejlik, amikor a szövegen túli tartományokhoz érkezünk, amikor láthatatlan tintával felvéssük a sorok közé a saját gondolatainkat is vagy azokat az asszociációkat, amiket a szöveg keltett bennünk. Lehetnek ezek igen távoliak is: eszedbe juthat egy kedves emlék vagy egy olyan gondolat is, ami ki tudja, hol bújt eddig meg benned. A lényeg, hogy ezáltal minden olvasás egyedivé válik. Ha odaadnám húsz ember kezébe teszem azt a Ne bántsátok a feketerigót!, és tegyük fel, hogy a fentebb említett láthatatlan tinta kirajzolódna a sorok között, akkor bizony mind egytől egyig különbözne egymástól. Mindegyik annyira sajátságos lenne, akárcsak az olvasóik. Sőt, ha a regényt ráadásul évek eltelte után újraolvastatnánk ezzel a húsz emberrel, akkor újabb húsz egyedi Ne bántsátok a feketerigót! szöveg keletkezne. Hiszen az értelmezés, a szöveghez való viszonyulás nem csupán személyenként különbözik, hanem a személyeken belül is.

Vannak olyan alkalmak is, amikor ezek a sorok közé, láthatatlan tintával írt értelmezéseink kicsit más mechanizmusúak, mint az asszociációk, vagy az ott olvasható gondolatok továbbgondolásai. Néha van olyan is, hogy a szövegben levő bizonyos elemeket teljesen öntudatlanul elkezdjük szimbólumokként értelmezni, és ez... egyszerűen leírhatatlan élmény! Mintha egy teljesen új könyv nyílna meg előtted, egy olyan több síkon futó történet, ami semmihez sem hasonlítható: mintha az előtted heverő sorok között megbúvó történet még egy és még egy meg még egy másik folyamatosan futó történetet is rejtene. S az a vicc, tudjátok, hogy nem kell ehhez a magas irodalom elefántcsonttornyát döngetnünk, véleményem szerint a populáris irodalom bármelyik - ismétlem: bármelyik - könyve kiválthatja ezt az emberben. (persze, ezt már említettem, hogy nem hiszek az irodalom bipoláris felosztásában, szerintem nincs szépirodalom meg ponyva, de most efelett mégis szemet hunyok,  mert így sokkal egyszerűbb levezetni a dolgokat) Nem mindenkiben, és nem feltétlen ugyanaz a könyv fogja kiváltani, hiszen ez is annyira, de annyira személy függő, akárcsak a gondolkodás.

S általában az ilyen értelmezések hallatán szokott elhangzani az általam mélységesen utált mondat: "Nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat, amik nincsenek is" - de hát nem erről szól az olvasás? Vagy az egész életünk? Nem tesszük bele minden általunk látott, hallott, olvasott dologba egy kicsit magunkat is? Ha végigmegy két ember egy utcán egymás mellett, és az utca végén valaki megkérdezi tőlük, hogy milyen volt a séta, miket láttak, szerintetek mindketten ugyanazt fogják mondani? Lehet az egyik úgy válaszol, hogy tele volt az utca romos házakkal, az öregek kint ücsörögtek az utcán és kedélyesen elcseverésztek egymással. S ha a másik ember azt mondja, hogy a sétája során végig azon gondolkodott, hogy ez pár évvel ezelőtt milyen gyönyörű környék volt vagy éppen lehetett volna, akkor ő most belemagyaráz? Akkor neki nem is kéne végigsétálnia az utcán?

Vagy hogy egy kicsit olvasás közelibb példát hozzak: ha én a Manderley-ház asszonya című regényt úgy olvastam, hogy Rebecca helyszínei (a sárga tipp-topp dolgozószoba, a vérvörös, szexualitástól túlfűtött hálószoba és a romos, nyers tengerparti ház) Rebecca személyiségének egy-egy oldalát jelképezik, akkor sütögessem máshol a homokpogácsámat egészen addig, amíg meg nem értem, hogy de hát azok csak egyszerű szobák és pont? Nem, félre ne értsetek: nem akkor vagyok felháborodva, ha mondjuk valaki ezeket csak egyszerű szobáknak látja. Azért fakadok ki, mert a bekezdés elején szereplő bizonyos mondat, miszerint: "nem kéne belemagyarázni olyan  dolgokat, amik nincsenek is", mintha gúzsba kötné az egyéni olvasást. Mintha ez a kijelentés arról szólna, hogy mindenkinek ugyanúgy kell látnia a dolgokat. És én az ilyesmitől irtózom.

És ehhez szorosan kapcsolódik a második, számomra mélységesen utált mondat: "szerintem az író/írónő sem azt gondolta, hogy..." vagy "az író biztos azt gondolta ekkor, hogy..." - mert hogy én magasról teszek rá, mit gondolt az az író, akinek a neve fel van tüntetve a borítón. Az író ugyanis írt egy szöveget, és amikor az az olvasó emberek kezébe kerül, elkezd önálló életet élni. És itt jön a képbe az, amiről korábban beszéltem: a húsz, negyven, hatvan, sokféle Ne bántsátok a feketerigót!, aminek a sorai közé az olvasók láthatatlan tintával írják fel az olvasás során eszükbe jutott gondolataikat, amik nem csupán személyenként, hanem személyeken belül is különböznek egymástól. Nem véletlen használtam ezt a metaforát: hiszen akárhányszor kezünkbe veszünk egy könyvet, nem csupán olvasók vagyunk, hanem írók is. Egy univerzális alapanyagból, ami végtelen számú értelmezéslehetőséget rejt magában,  megalkotjuk a mi egyéni könyvünket(könyveinket), ami egyszeri és megismételhetetlen, és ami csak és kizárólag a miénk.

S ez, hogy törekedjünk magunkévá tenni, hogy mit is gondolt az író, egyszerűen nevetséges, és ráadásul lehetetlen is, s ráadásul ez a fajta elvárás is egy ugyanolyan készre gyártott gondolkodást vár el, mint a "nem kéne belemagyarázni olyan dolgokat..." - kezdetű mondat. Gondoljunk csak bele: mi lenne ha mindenki így olvasna? Egyszerűen nem lenne az egésznek értelme. Elég lenne csupán valami idióta gimis irodalom tankönyvszerű valamit gyorsan átfutnunk, hogy mit is kéne az adott könyvről gondolnunk, miket kéne belelátnunk vagy éppen nem, és csókolom. Mindenkinek tetszene minden, és mindenki azt gondolná, amit az író gondolt írás közben.

Szerintem hamar megutálnám az olvasást.

Azért koptattam most a billentyűzetet, mert a múlt héten egyik netes böngészésem során belefutottam egy cikkbe (amit most azért nem linkelek be, mert igazából az csak egy kiindulópont volt ehhez a poszthoz, nem pedig a konkrét tárgy.), ami szerintem egy elég izgalmas lehetséges (ismétlem: lehetséges) értelmezést kezdett el boncolgatni az egyik kultusz könyvsorozattal kapcsolatban - bár, ahogy az várható volt, éppen csak a felszínt kapargatta, nem támasztott alá semmit sem, és eléggé bulvárosan is tálalták, de maga az értelmezés szerintem érdekes, én is felhoztam egy mondat erejéig anno az egyik posztomban - , és miután elolvastam a hozzászólásokat, ledöbbentem. A két, általam mélységesen megvetett mondat szinte minden elképzelhető lehetséges variációban elhangzott, s mindez olvasó emberek szájából. meg persze voltak ott személyeskedések a cikkíró személyével kapcsolatban is, de ez már csak sárdobálás, szóval erre inkább nem térnék ki Komolyan, ültem a gép előtt, és tátottam a számat. És megismétlem még egyszer: félre ne értsetek, nem az döbbentett le, hogy nem értenek vele egyet (én se tudok magamévá tenni minden értelmezést. Vagy bármit), leginkább az "érvelés" módja miatt esett le az állam. Félóra elteltével végül arra jutottam magamban, hogy valójában milyen érdekesek is ezek a reakciók, hiszen szerintem ezek azt is bizonyítják, hogy egy kultuszkönyv mainstream értelmezésével szembemenni, sokak szerint egyet jelent a szentségtöréssel. Miközben becsuktam a böngészőt, arra gondoltam, hogy bármennyire is utáltuk a gimis irodalomórákat anno, amikor be kellett biflázni a dolgokat, hogy "mit gondolt a költő", ez az évek múltával is mélyen megmaradt néhány emberben, és mikor egy könyv értelmezéséről gondolkodnak - utólag és tudatosan - véleményem szerint ezek miatt a berögzült értelmezési szokások miatt utasítják zsigerből kispadra ezeket a variációkat. Néha elgondolkodom, hogy vajon az iskolás irodalomórák vajon több kárt csinálnak-e ilyen szempontból, mint hasznot. (minden bántási szándék nélkül mondom, és tisztelet persze, a kivételnek).

Vagy az is lehet, hogy csak simán nem kéne belelátnom valamibe olyan dolgokat, amik nincsenek is, és különben is, menjek inkább követ törni, mert láthatóan túl sok a szabadidőm.