Az ábrándok parttalan tájain

Ahogy beköszönt az ősz,  nálam egyet jelent az "L. M. Montgomery -i - hangulattal" - aki már olvasott tőle, az tudja hogy ez mit is takar pontosan. Így hát újra - már ki tudja hanyadszorra - elkezdtem nézni a Váratlan utazást. Ám valamelyik nap aztán arra jutottam, hogy ez most a fél fogamra sem elég, hiába néztem meg legalább két-három (olykor öt-hat) részt egyhuzamban, szóval úgy gondoltam ezen nem segíthet más csakis egy igazi rokonlélek vagyis: Anne, a legkedvesebb papír-barátnőm. Eme felismerés után rögtön odacsámborogtam a polcomhoz, hogy levegyem a sorozat soron következő kötetét, majd egy puha takaró és egy jó nagy bögre forró tea társaságában bekucorogtam a fotelembe, s hagytam, hogy Anne története ismét magával ragadjon.

Bevallom, kicsit féltem ettől a kötettől, ugyanis még nyár elején elkezdtem olvasni, és hősiesen bevallom, akkor egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, félre is raktam két fejezet után. Ez a reakcióm eléggé meglepett, sőt: megijesztett, ha Montgomery szavaival akarok élni, napokon keresztül én voltam a tragédia élő szobra. Ám saját megnyugtatásom érdekében végül arra jutottam, hogy ez bizonyosan csupán azért történhetett így, mert nyár van, és Montgomery könyvei nekem a tavaszhoz meg az őszhöz kapcsolódnak. És hát milyen igazam volt! Persze, hogy az évszak volt az oka, nem is lehetett másként. Hiszen most mikor ősszel újra elkezdtem olvasni már az első oldalaktól kezdve elkapott az a bizonyos "Montgomery -i -hangulat", és elfogott az a hihetetlen vágyódás a Prince Edward-sziget után. Így újabb kedvenc Anne-könyvet avattam, immáron az ötödiket.

Ebben a részben - minő meglepetés! - mindenki kedvenc főhősnőjét immáron menyasszonyként látjuk viszont az első lapokon, aki éppen a Nagy Napra készül. Épp hogy átesünk az előző kötet óta várt eseményen, pár fejezet múlva Anne -t és Gilbertet már egy hajó fedélzetén látjuk viszont, amivel első közös otthonuk felé tartanak. Hamarosan megbizonyosodhatunk arról is, hogy ennél gyönyörűbb, romantikusabb és nagyszerű történetekkel rendelkező házat kívánni se lehetne: Anne és Gilbert pont olyan csodálatos új otthont kaptak, amilyet megérdemeltek. Lassan megismerkedünk a környéken élő emberekkel, a zárkózott szomszédokkal, s természetesen, ahogy azt az előző kötetekből megszokhattuk mind regénybe illően izgalmas vagy éppen fájdalmas élettörténettel rendelkeznek, amiket jól esik hallgatni a tűztől ropogó kandalló előtt.

Ez a kötet már egy kicsit más, kicsit komolyabb, mint az előző kötetek, de szerencsére emellett még mindig megmaradt olyan jellegzetesen montgomery -snek, azaz tökéletes lélekmelengetőként szolgált továbbra is. Igazából nem is tudom megfogalmazni mi adja az igazi bűbáját, talán az az igazi, biztos harmónia főszereplőink között, ami olykor észrevétlenül, olykor erőteljesebben végighúzódik a köteteken. Az előző rész óta ezt a sziklaszilárd és jóleső harmóniát Anne és Gilbert kapcsolata adja - talán dramaturgiai szempontból lehet, hogy kissé rózsaszínfelhős ez a nagy boldogság és szeretet, de tudjátok mit? Én azt mondom, hogy ebben a mai világban, ahol kapcsolatok jönnek-mennek nap, mint nap; ahol sok az emberekben felgyülemlett keserűség; ahol sokszor nincs időnk úgy igazán egymásra, szóval ebben a sokszor rideg és szürke világban igenis jólesik ilyenről olvasni, hogy két ember ennyire szereti egymást mindenféle dráma nélkül, s boldogan élnek az álomházukban.

Igazából a konfliktusok a mellékszereplők történeteiben zajlanak, amik az utóbbi két rész óta véleményem szerint egyre hangsúlyosabbakká válnak, tehát ők viszik el a regényt a hátukon. Persze, ez nem válik a történet kárára, sőt! Ahogy egyre jobban belegabalyodunk ezekbe a sztorikba, úgy válik az egész egyre izgalmasabbá - ám csak amolyan lányregény szinten kell ezt elképzelni. Itt van például Leslie története, aki egy az anyja által kikényszerített, borzalmas házasságban él már tizenhat éves kora óta. A bajt csak fokozza, hogy időközben Leslie férje, Dick egy baleset következtében szellemileg sérült lett, s így neki kell őt gondoznia. A zárkózott Leslie-ben az évek során emiatt annyi keserűség és fájdalom gyülemlett fel, hogy az elején képtelen elviselni Anne boldogságát. Vagy ott van még például Jim kapitány, a héttengert bejárt tengerész, akinek öregségére minden vágya az lett, hogy történetei, kalandjai ne merüljenek feledésbe. Ő egy hihetetlenül pozitív kisugárzású szereplő, aki a hosszú évek során összegyűjtögetett bölcsességet és tapasztalatot osztja meg Anne -ékkel. Ám személyes kedvencem - és egyben a legerőteljesebb mellékszereplő - Miss Cornelia volt, aki inkább személyiségével csempész egy kis fűszert a lapok közé. Róla ugyanis tudni kell, hogy erősen nősoviniszta, így Anne -nel meglehetősen furcsa (és vicces) párost alkotnak a közös jelenetekben.(SPOILER: egy dologgal nem voltam maradéktalanul elégedett, méghozzá azzal, hogy Miss Cornelia a regény végén végül férjhez megy, ami szerintem erőteljesen szembemegy azzal a képpel, amit Montgomery a regény során felépített előttünk. Miss Cornelia -nak szerintem nem a házasságban kellett volna megtalálnia a boldogságot, hanem valami másban... ez így eléggé kilógott SPOILER VÉGE)

Nagy sóhajtozások közepette olvastam el végül az utolsó sorokat is, és tisztára letargiába estem, hogy nincs tovább. Bár vigasztal a tudat, hogy még három kötet a polcomon vár elolvasásra, s ha azokkal is végzek, akkor bármikor elölről kezdhetem. Azt hiszem, immár lassan hivatalossá válik, hogy számomra ez a sorozat amolyan végtelen történet lesz. Hiszen olyan jól esik rokonlelkek között lenni.

L. M. Montgomery: Anne férjhez megy
Anne's House of Dreams
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 278
Eredeti ár:  2299 Ft