Kint szemerkél az eső, én fekszek a kanapén egy puha takaró alatt, miközben kamillateát kortyolgatok, a macska mellettem dorombol és közben egy jó kis krimit olvasok - azt hiszem, nem nagyon tudok ennél ideálisabb péntek estét elképzelni magamnak. Most szinte minden adott volt hozzá: rossz idő, viszonylag nyugodt és szeretetrohamos macska és véletlenül pont volt nálam egy eddig még olvasatlan Agatha Christie-krimi!
Rögtön az elején lelövöm a poént: veszettül jó regénye ez is! Sőt, ki is kiáltottam a harmadik legkedvencebb Agatha Christie-mnek.* Ekkora pofán csapós véget régen láttam, igazából percekig hápogtam utána. Persze, az is hozzátartozik ehhez, hogy olyan régen olvastam Agatha Christie-t, hogy már majdnem elfelejtettem, mennyire zseniálisan furmányos és körömrágósan izgalmas tud lenni. Lehet, hogy ennek is a számlájára írható valamennyire, hogy ennyire letaglózott most ez a könyve, de azért én hiszem, hogy 90%-ban mégis csak arról van szó, hogy Az Ackroyd-gyilkosság mégis csak roppant módon rafinált egy krimi!
King's Abbot békés falucska. Mindenki ismeri egymást, mindenki
mindenkiről mindent tud, vagy tudni vél. Ám egyszer csak rejtélyes
gyilkosság kavarja fel az álmos hétköznapokat. Vajon kinek állt
érdekében meggyilkolni a környék leggazdagabb emberét? A számtalan
gyanúsított egyikének sincs alibije, s rendre kiderül, hogy titkok
lappanganak a nyugodt felszín alatt. Hercule Poirot, a belga
mesterdetektív előtt semmi nem maradhat sokáig rejtve, holott nyomozása
során nem használ más eszközt, csupán „szürke agysejtjeit”.
Igazából szinte az elejétől kezdve a letehetetlen kategória, és aztán ahogy haladunk előre, ahogy próbáljuk Poirot-val és társával együtt rekonstruálni az eseményeket, egyre inkább hajlik afelé az ember, hogy kit érdekel mennyire fáradt és már hajnali kettő van, akkor is tudni kell ki a gyilkos és mi a megoldás. Persze, a szokásos módszerrel dolgozik Poirot itt is, vagyis egyszerűen nem engedi, hogy az olvasó kitalálhassa, mi a megfejtés. Talán találgatni esetleg lehet, de annyi a homály és annyi a bizonytalanság, hogy olvasó legyen a talpán, aki biztosnak érzi a tippjeit! Mert hiába mondja ugyan Poirot valahol a regényben, hogy de hát az összes nyom és tény itt van előttünk, csak össze kell kötni őket, én ezt határozottan cáfolom! De igazán talán csak egy újraolvasás tudna ebben segíteni dűlőre jutni.
Igazából ez a történet azért is tetszett nekem ennyire, mert nagyon hajaz a Sherlock Holmes történetekre. Poirot-nak ugyanis most új segítője akad, nevezetesen a helyi orvos, Dr. Sheppard személyében, aki folyton próbálja kitalálni Poirot gondolatmenetét, de ehhez ő is túl kevésnek bizonyul, és inkább csak a kiváló megfigyelőkészségének köszönhetően szerepelhet társként a történetben. Ráadásul, a Sherlock történetekhez hasonlóan itt is szintén a társ, vagyis jelen esetben Dr. Sheppard az elbeszélő, az ő szemén keresztül ismerjük meg a nyomozás folyamatát. Már persze, amennyire Poirot beenged minket és társát az elméjébe. Azt hiszem, eddig ennél a könyvnél éreztem a legerősebben a Sherlock Holmes-hatást. Mert bár Poirot-nak mindig akadnak segítői, de Dr. Sheppard emlékeztetett engem a legeslegjobban Watsonra - és erre maga az elbeszélő is utalt egyébként egy ponton.
De Sherlock ide vagy oda, az Ackroyd-gyilkosság ismét rávilágított arra a rég elfeledett tényre, hogy én tényleg nagyon bírom Agatha Christie-t. Persze, nem az összes krimijét, de azért jó párat. Meg hogy imádom ezeket a régimódi nyomozásokat is, ahol nem a véres részletek, hanem a logika és az agymunka az igazán lényeges dolog.
Többször kéne a kis belgával kalandoznom....
Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság
The Murder of Roger Ackroyd
Fordította: Szilágyi Tibor
Európa Kiadó
327 oldal
* Az első természetesen a Tíz kicsi néger, ami abszolúte kilóg a szokványos Agatha Christie -krimik közül, de egyszerűen zseniálisan furmányos! A második pedig a Gyilkosság az Orient-expresszen, ami szintén mind-blowing-os élmény volt. Mint nem olyan régen kiderült, hogy ezzel bizony sokan vannak így, ugyanis az Európa Kiadó által meghirdetett AC-felmérésből kiderült, hogy a többségnek bizony ez a két regény a legkedvencebbje, így meg is jelentek csodaszép díszkiadásban, amiért tökre irigy vagyok, mert én is szeretnék olyat magamnak, de hát tök felesleges lenne, ugyanis nyilván a legkedvencebbjeim megvannak nekem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése